hirdetés

Maros András: Ami vicces, az mindig gyanús

2018. május 1.

Furcsa volt, hogy a kritika nem tud mit kezdeni velük, hiszen a lektűrnél komolyabbak voltak, de mégsem elég komolyak. És ami vicces, az mindig gyanús. Nincs hozzá itthon címke vagy polc, nem tudják behatárolni. – Maros Andrással Szekeres Dóra beszélgetett.

hirdetés

Az egyik alapélményem a könyveiddel kapcsolatosan, hogy milyen szórakoztató téged olvasni, minden szövegedet átlengi egyfajta kellemes könnyedség, annak ellenére, hogy nem a szórakoztató irodalom műfajába tartoznak. Mennyire nyitott a kortárs magyar irodalmi közeg erre a fajta prózára? Érzed annak hátrányát, hogy a magyar kritika történetileg más gyökerekkel rendelkező hagyományok alapján működik?

Érzem bizony. Már az első könyveim megjelenésekor éreztem. Akkor még nagyon furcsa volt, hogy a kritika nem tud mit kezdeni velük, hiszen a lektűrnél komolyabbak voltak, de mégsem elég komolyak. És ami vicces, az mindig gyanús. Nincs hozzá itthon címke vagy polc, nem tudják behatárolni. Leginkább cselekményalapú könyveket írok, ettől is olvashatók könnyen a szövegeim.
Persze nemcsak nálunk fontos, hogy pontosan be tudják sorolni egy műfajba az ember könyvét, máshol is, de például az angolszász irodalomban jól megfér egymás mellett minden, ott sok a kategória, sok a polc. Annak, amit én írok, Amerikában plot driven literary fiction a pontos műfaja; ügynökök szakosodnak erre a kategóriára, komplett irodalmi ügynökségek képviselik e műfaj szerzőit – hatalmas az olvasótábor. Hogy milyen fontos külföldön is a címkézés, azt a Semmi negyven című könyvemnél tanultam meg. Közvetlenül a magyar megjelenés után egészen komoly angol kiadó kezdett érdeklődni a könyv iránt, tényleg ki akarták adni, mindössze annyit kértek, hogy hagyjuk az általam – játékosan – választott „teniszmemoár" besorolást, legyen szimplán regény, hiszen egyébként is az. Egy kicsit kellett volna csak dolgozni a szövegen, az angol változaton, egyrészt ráerősíteni, hogy fikció, másrészt markánsabb karakterívet adni a főhősnek... én meg nagy önbizalommal azt mondtam, hogy nem, maradjon csak szépen memoár, merthogy sokkal fontosabb az, hogy mindez tényleg megtörtént, mint az, ha egy regényben megtörténhetett volna. Erre az angolok azt mondták, hogy köszönik, akkor inkább nem kérik. A memoár ugyanis náluk egy olyan szent és sérthetetlen műfaj, ahol csak igazán fontos személyek könyvei rúghatnak labdába. Oda nem tud oda bekerülni egy soha be nem futott kelet-európai teniszező a vicces visszaemlékezéseivel a nyolcvanas évek magyar teniszvilágára.


Fotók: Valuska Gábor

Milyen volt ez a világ?

Mai szemmel nézve szürreális. Noha a tenisz nem a kitüntetett sportok közé tartozott, a Kádár-korszak jellemzői oda is betüremkedtek. A hetvenes-nyolcvanas évek teniszezőképzésében voltaképpen mindenki jó szándékkal végezte a dolgát, mégsem igen működött semmi. Mi, játékosok, magunkra voltunk hagyva, és közel sem profi keretek között versenyeztünk. Azzal, hogy egy sport – a tenisz különösképpen – pszichikai értelemben véve is megterhelő, senki sem foglalkozott. Nem létezett „lélektani felkészítés", ami például ma, egy kamaszodó sportoló számára, úgy tudom, alap. Az edzők nem tudták, hogyan kell viszonyulni hozzánk – versenyezni versenyeztünk, de valójában teljesen reménytelen volt az egész. Néztük a tévében a nagyokat, és azt gondoltuk, egyszer majd mi is ott leszünk. De hogy hogy jutunk oda, arra vonatkozóan semmilyen terv nem volt a fejünkben, de az edzőkében sem.

És miért volt ez? A politika, az ország berendezkedése miatt? Miért tudott csak egy-két sportoló érvényesülni, mikor sokan teniszeztek?

Igen, ilyen volt ez a kor. A tenisz akkoriban ugyanolyan népsport volt, mint a foci vagy az úszás, nem kellett hozzá sok pénz, hogy valaki teniszező legyen. Be kellett csak fizetni a nevetségesen alacsony tagdíjat és játszhattunk. A szövetség még ki is vitt évente egy-két embert három-négy versenyre, de hát így lehetetlen volt akár egyetlen szinttel is feljebb kerülni. Ma már ez nem így van: bárki, bárhova mehet, de csak, ha vannak szponzorai (vagy tehetős szülei). Drága lett a tenisz, sokkal kevesebben játszanak. Egy olyan versenyen, amin a mi időnkben százhuszonnyolcan indultak, ma nyolcan. A tenisz mára kiváltság lett.

A Befutunk című könyvedben is egy furcsa, már-már szürreális világot mutatsz be, a gyerekszépségversenyek világát, ami sokak számára szintén kiváltságosnak tűnhet. Hogy jutott eszedbe erről a közegről írni?

Alapvetően nem ez a világ érdekelt, hanem a könyvben szereplő szülők párharca, amit a gyereken keresztül vívnak. Ehhez biztosít nagyon jó közeget a gyerekszépségversenyek furcsa, komikus világa. Fontosnak tartottam, hogy bár tényleg ijesztő lehet az az elszántság, ahogy ezek a gyerekek és szüleik viselkednek ezeken az eseményeken, mégis empátiával közelítsek feléjük, és megmutassam, mi is motiválhatja ezeket a családokat. A főszereplőmet, Icát csak egy dolog érdekli: el akar jutni Isztambulba, mindegy, milyen áron. Ica és a férje házassága elfáradt, fiatalkori szerelem az övék, aminek már rég véget kellett volna vetni. Teljesen különböző személyiségekké fejlődtek az évek során és a könyv fő kérdése az, hogy tudnak-e még egymás felé fordulni.

Áprilisban jelent meg az új könyved Játszótéri pillanatok címmel. Ebben is a furcsa, groteszk helyzeteket keresed, azt jegyzed le, mi is történik a gyerekekkel és szüleikkel a játszótér sajátos világában. Természetesen csak egy-egy szelet látszik egy család életéből a játszótéren töltött pillanatok során, de mégis ezek alapján, hogy látod, milyenek vagyunk mi szülők? Túlaggódók, frusztráltak vagy éppen érdektelenek? Mennyire értünk a gyerekek nyelvén?

Ahogy a Kávéházi pillanatok című könyvemet, ezt is az élet írta, hiszen én csak lejegyeztem, ami körülöttem történt. Szóval nem terveztem „játszótéri könyvet" írni, csak hát ugye elkezdtem játszótérre járni a kislányommal... Az egészet egy kabaréba illő jelenet indította el. Egy anyuka állt a csúszda alján, várta, hogy a kislánya lecsússzon. Megérkezett a nagyi, iszonyatos hangerővel, operettprimadonnás belépővel: „Hol az én kis tündérbogár unokám?" Aztán a lecsúszó gyereket fölkapta, a levegőben megforgatta, agyoncsókolta. Az anya oldalba bökte, és ennyit mondott neki: „Csak most fog lecsúszni." Én ezt egy padon ülve néztem végig, és tudtam, hogy itt van a következő könyv. A játszótér a konfliktusok gazdag terepe, gyűjtőhelye. Konfliktus van először is a gyerek és a szülője között (egyszerű példa: „Menjünk már!" vagy „Maradjunk még!"), két gyerek között („Enyém a lapát!", „Nem a tiéd, az enyém!), két idegen szülő közt („Köszi, nem kell segítség, majd én nevelem a gyerekemet!"), de gyakran látok olyat is, hogy egy szülő nem a saját gyerekét piszkálja. Van itt minden. De valahogy mégsem ezek az igazán kényelmetlen helyzetek (bár ezek is azok), hanem mondjuk az, amikor egy szülő, akin látszik, hogy megüti a guta, a kedves, megértő, jó fej apukát/anyukát játssza mások előtt. Amikor ellilult fejjel, de lágy hangon szólongatja a gyerekét. Akkor jönnek a jó vicces mondatok.

A könyv története a Facebookon indult, ott kezdted el megosztani a kedvenc játszótéri pillanataidat, de a könyvben számos új történet olvasható, tényleg mindegyik megtörtént eset?

Nem mindegyik történt pontosan úgy, ahogy leírtam, vannak itt-ott kerekítések, hozzátoldások, húzások. Ha lenne egy, a történetek valóságtartalma szerinti skála (0%-tól 100%-ig), akkor a nagy részük a harmadik harmadba (66,66%-100%) esne. Olyan sztori nincs a könyvben, amit csak úgy kitaláltam (0%-os), valóságtartalma mindegyiknek van – egy elcsípett gesztus, párbeszédtöredék, karakterek, valami –, de persze van köztük jó pár, ami egy az egyben úgy történt, ahogy leírtam (100%-os).

A könyvben nagyszerű illusztrációk is vannak, mesélnél a művészről, Helmut Kruséról, aki ezeket készítette?

Helmut Kruse a főnököm volt, amikor egy reklámügynökségnél dolgoztam, körülbelül húsz éve. Ő volt a kreatív igazgató, én meg az egyik szövegíró. Nagyon jókat beszélgettünk... irodalomról. Behívott, becsukta az irodája ajtaját, és nem engedett be senkit; aki bekopogott, azt elküldte, mondván, fontos megbeszélése van velem. Két-három órás „megbeszélések" voltak ezek. Igen művelt, tájékozott ember, érdekelte a kortárs magyar irodalom, Nádast, Esterházyt olvasott német fordításban. (Ő szerettette meg velem Lars Gustafsson prózáját.) Egyik ilyen értekezletünkön előszedett egy dossziét a fiókjából, a rajzai, karikatúrái voltak benne – nagyon tetszettek. Amikor megírtam a Kávéházi pillanatokat, rögtön eszembe jutott, hogy neki kéne illusztrálnia. Szerencsére elvállalta. És most a Játszótérit is.

Nagyon sokféleképpen foglalkozunk a gyerekeinkkel a játszótéren, vannak akik folyamatosan a gyerek sarkában vannak, mások inkább szemlélődnek, bele lehet látni mások nevelési elveibe is. Érdekelne, hogy te hogyan nevelsz? Mik azok a dolgok, amikben engedsz és mennyire tartod magad szigorúnak?

A feleségemmel úgy próbálunk nevelni, hogy megpróbálunk nem túlságosan nevelni. Mindent megbeszélünk a gyerekekkel, már egészen kicsi koruk óta. Szerintem ha egy szülő a tizennégy éves gyerekkel ül le először beszélgetni, intimitást várva attól a beszélgetéstől, az nem fog működni, az már késő. Szóval minél többet beszélgetni, mindent megbeszélni: ez a fő irányelv (ha ez annak nevezhető). És ennek megfelelően, azt hiszem, szigorú sem vagyok, inkább az okokat keresgélem a gyerekek cselekedetei mögött, a hátterét szeretném megérteni, mit, miért mond vagy tesz, hogy aztán a tanulságokat együtt vonhassuk le. Még ha nem mindig sikerül is ezt megvalósítani, erre törekszünk, ebben hiszünk.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.