Székács Vera otthon érezheti magát Márquez világában, hiszen a Magvetőnél publikált regények közül nyolc magyarra ültetése őt dicséri. 1968-ban volt a nagy találkozás, mely egész addig rá várt: a Magvetőhöz került spanyolos fordítóként kezdő szerkesztőnek, amikor barátai az akkor háromnegyed éve megjelent regényt elküldték neki – így végül ő fordította a Száz év magány-t, majd onnantól a szerző számos kötetét is, melyeket a szerző menedzsere azóta a Magvetőnek ajánl fel elsőként. (Az Európa Kiadó jelentette meg viszont a regényt megelőző műveket, így a Söpredék című kisregényt is.)

Az új könyv egy kilencven éves újságíró és egy tizennégy éves lány története – ahogy a fordító elmondta, először nem tetszett neki a kötet, „ismerjük ezeket a lihegő nagypapákat és nagymamákat”, de később egy idős, beteg ember, egy idős író búcsújaként olvasta a regényt abban a két és fél hónapban, ami alatt lefordította.

A fordítást nehéznek tartotta, de éppen a mondatszerkezetek pontos visszaadásának kényszere miatt, hiszen mindenképpen meg akarta őrizni ezek eredeti tagolását. Mindig van abban valamiféle báj, ha a szerkesztő és a fordító nyílt színen vitatják meg egy-egy, a fordítással kapcsolatos problémáról kialakított véleményüket. Bár ezek a megjelent kötettel kapcsolatban már pusztán elméleti jellegűek lehetnek, hiszen a gyakorlatban már nincs mód változtatni azon, hogy a nyomdába adás előtt kinek a javára dőlt el egy-egy ilyen megbeszélés, mégis érdekes volt belelátni a munkába, ami egy viszonyban zajlik, s tudni, hogy igen, van, ahol zajlik. (Az külön kérdés, hogy a nyílt színen felvállalt konfliktushelyzetet többször kezdeményezik nők, mint férfiak – Benyhe János inkább kitért volna a civódó kérdések elől, volt, hogy sikerült, volt, hogy kevésbé; ugyanakkor klasszikus veretű, - nekem kissé modoros – társalgási stílusával mégis mederben tudta tartani ezt is, ahogyan a beszélgetés egészét is).
A fordítás problémáiról azonban nem szólt túl hosszan Székács Vera, inkább Márquez visszatérő képeiről, regényeinek építőelemeiről beszélt, melyek ugyan ismétlődnek az új regényben is, mégis új egésszé állnak össze.

A fordító véleménye szerint Márquez annyiban fordul el a korábbi regényeiben megszokott módszertől, hogy nem pusztán az irreálisat, a csodát, a hihetetlen állítja be teljesen természetesnek, hanem az emberi érzelmek világának féltett, megvalósítani vágyott, de csak ritkán megvalósított álmait tünteti ki, s ezek megvalósíthatóként ábrázolásával már a csodaszerű irrealitás világától eltávolodik ugyan, de mégis visz valami meseszerű elemet a történetbe. A rövid bemutató alapján úgy tűnt, a kötet történetében sugallt elmélet hajaz az idei díszvendég-szerző regényének történetében sugallt tanulsághoz: a boldog halál eléréséhez, egyáltalán, a boldogság eléréséhez a kiteljesedett élet elengedhetetlen követelmény. (Ez persze közhely, s nem is csak ennyi egyik regény sem, mégis, érdekes, hogy a XXI. században visszakanyarodunk a Platón által jegyzett szókratészi dialógusok alapkérdéseihez: ki, miképp érheti el a boldogságot.) Azt azonban, hogy Márquez egy korábban megkezdett utat folytat, egy, a Szerelem a kolera idején című regényből vett részlettel igyekezett igazolni.

Végezetül az új könyv, a Bánatos kurváim emlékezete utolsó háromnegyed oldalát hallhatta a közönség, aminek hangulatát Benyhe János egy korai hirdetés szóvicceivel oldotta, mintegy leütve a magas labdát.