Felmerült a gyanú, hogy Walser nem véletlenül emelte be "költészet"-ébe a zsidó származású kritikus, Ehrl-König alakját: talán éppen hogy a közvélemény sokkolásával hívja fel a figyelmet művére, mi több: tézisére, miszerint az irodalmi siker immár egyes-egyedül a megfelelően gerjesztett szenzáción múlik.
     Az állítólagos gyilkosság ügyében nyomozó én-hős az információk tömkelegét gyűjti össze Ehrl-Königről, akinek gyilkosa a gyanú szerint az az író, akinek a művét a tévéshow-ban tönkrezúzta.
     Csakhogy mindez a regény végén szinte mindenestül visszavont irodalmi csíny. A kezdetben sugallt fikció szerint a vélelmezett gyilkosnak, Hans Lach írónak egy tudós barátja nyomoz az ügyben, mert meggyőződése, hogy ha egyáltalán történt gyilkosság – Ehrl-König holtteste ugyanis nem került elő –, akkor azt nem az író követte el. Barátok, ismerősök mondják el neki, mit tudnak az esetről és milyennek ismerték a kritikust. Hasonló tanúvallomásokat gyűjt az időközben elmegyógyintézetbe került és konokul hallgató vádlottról is. Végül kiderül, hogy Ehrl-Königet… sőt egy újabb csavarral az is kiderül, hogy a tudós barát nem más, mint…
     
     
     Részlet a regényből:
     
     Felkerekedtem. Rekonstruálnom kellett a gyilkosság éjszakáját. Vagyis a könyvkiadó villájában megrendezett partit. És elvégeztem a rekonstrukciót. Parti-régészetet űztem. Mily megbízhatók a falak, amelyek Pompejiről mesélnek ahhoz képest, ahogyan az entellektüelek egy ilyen estéről beszámolnak! A hallottakat nem próbáltam bármiféle feltevés szolgálatába állítani. Érzelemaszkézisnek vetettem alá magam. Talán mindabból, ami megtudható, kialakul majd valamilyen bizonyosság. De megfogadtam, hogy nem kérdezősködöm, nem nyomozok ilyen bizonyosságok után, és fogadalmamat minden beszélgetés előtt megerősítettem. Ha Hans Lach ártatlan, márpedig egészen biztosan az, akkor mindabból, amit összegyűjtök, annak kell következnie, hogy ő nem lehetett a tettes. Az ártatlanság indíciumait kerestem, méghozzá a véráztatta pulóvernél meg a behavazott hónyomoknál magasabb színvonalú indíciumokat. A nyomozók elfúvatták a havat a könyvkiadó villájának udvaráról és a Thomas Mann Alleénak az udvarral határos szakaszáról, hogy elkülöníthessék a szóban forgó éjszaka különböző fázisait, tehát, hogy a például éjfélkor keletkezett, majd behavazott lábnyomokat megkülönböztethessék azoktól, amelyeket a partiról csak hajnali kettőkor távozó vendégek hagytak maguk után. Az utolsó vendégek hajnali ötkor távoztak a villából. Ehrl-König már nem sokkal éjfél után elment. Hogy egyedül ment-e el, vagy Cosima von Syrgenstein társaságában, nos, erre volt, aki így, volt, aki másképp emlékezett. Fent nevezett Cosit sehol nem lehetett elérni. Mindamellett, mielőtt Ehrl-König megjelent a villában, Cosi többekkel közölte, hogy másnap messzi vidékre repül. De nem tette hozzá, hová és kivel. Bernt Streiff hallomása szerint egy szigetre készült.

     De térjünk a tárgyra. Manapság az értelmiségiek pontosan úgy kurválkodnak a nyilvánossággal, mint annak előtte Istennel. Aki ezt szemrehányásnak veszi, nem tudja, mi volt valamikor Isten és mi ma a nyilvánosság. Hetekig látogattam a legkülönfélébb kultúrembereket; de csak azokat, akik ott voltak a PILGRIM-villabeli partin. Mindig írásban kértem, hogy jöhessek és kérdezhessek. Indítékom: Hans Lach kitartó hallgatása. Máskor úgy fogalmaztam: aggasztó hallgatása. És minden alkalommal hozzátettem, hogy barátságban vagyok Hans Lachhal.
     Azzal a személlyel szerettem volna kezdeni, aki a legszélesebb áttekintéssel és a legalaposabb ismeretekkel bírt, ráadásul talán a leghevesebben vágyott az ügy tisztázására: Julia Pelz asszonnyal, aki maga is költő és Pilgrim könyvkiadó felesége. Mint Silberfuchs professzortól megtudtam, bárkivel beszél, Julia mindig kitér rá, hogy verseskötetei nem a férje kiadójánál, hanem a Suhrkampnál jelennek meg. Azzal, hogy ezt mindenki tudja, ő is tisztában van. Hogy mégis mindig felhívja rá a figyelmet, azt Julia Pelz jellegzetességeként emlegetik, valahányszor a neve szóba kerül. Silberfuchs: Ha férjénél adatná ki a verseit, rögtön letehetné a lantot. Majd hozzátette halkan, habár egy lélek sem volt a közelben: egyesek szerint amúgy is le kéne tennie. Ő, mondta Silberfuchs, nem így gondolja. Ha valaki verset ír, hadd lássa azt nyomtatásban is. Ez emberi joga. A versírás amúgy is a határtalan, minden együttérzést megérdemlő gyengeség jele. Amin, ha egyáltalán, csakis a nyomtatás segíthet.
     Aztán mégis Silberfuchsszal beszéltem legelőször, csak mert már ismertük egymást. Lach szóalkotása, a Silbenfuchs jobban illik rá, és tisztában voltam vele, hogy nem fogja tőlem rossz néven venni, ha a Silbenfuchsnál maradok.
     Hol beszélgessünk, kérdeztem telefonon. Gern in Gern , harsant fel Silbenfuchs mindig kész nevetése. Rendszeresen emlegeti: szülőföldem a vidám rajnai Bingen.
     Tehát nálam, bólintottam.
     Megtanultam, hogyan halljam ki pillanatnyi beszélgetőtársam szavából, kinézi-e Hans Lachból a bűntettet. Senki nem mondta, hogy "ő volt az". Természetesen Silbenfuchs sem. Érdekesek voltak a Lach ártatlansága mellett szóló mindenkori tanúságtételek megszorításai. A jellegzetes hangvétel: Ugyan ki ismeri az embert?! Nem vagyunk-e mindannyian gyilkosok, akik éppen nem ölnek? Első telefonbeszélgetésünkkor Bernt Streiff ment el a legmesszebb. Ha közvetlenül az után az adás után, amelyben AZ, vagyis Ehrl-König, őt, Streiffet, a kortárs német irodalom legkönyörtelenebb untatójának nevezte, ha tehát akkor ő, Streiff egy sötét utcában összefutott volna Ehrl-Königgel, bizony nem állt volna jót magáért. Majd idézte azt a mondatot, amelyet most mindenki idéz, s amellyel azon a bizonyos estén Ehrl-König a FOGADÓÓRÁ-ját nyitotta meg. Időközben természetesen szereztem egy videokazettát, és az Ehrl-König-adást nemhogy egyszer, de naponta egyszer megnéztem. Tanulmányoztam a fellépés ceremóniáját.

A közönség félkörében majdnem kialszik a fény. Nem teljesen: hadd érzékeljék, hadd tapasztalják meg egymást az emberek. Ehrl-König a széksorok szélén, egy éles fénycsóvában lép be, három lépcsőfokon felmegy a színpadra, mögötte Beatrice, a TV-asszisztens, akiről a professzor azt állítja, hogy igazából Ingének hívják. Beatrice vár, amíg Ehrl-König további két lépcsőfokot megmászva a karosszékéig emelkedik. Szép empire-utánzat a szék, világos, márványra emlékeztető fa, aranybarázdák és levelek, Zeusz-jelképek (sas és villám); a szék négy lába oroszlánláb, amely, mint holmi talapzaton, négy könyvön – lehet, hogy könyvutánzaton – nyugszik. Az oroszlánlábak kissé belesüllyednek a könyvek bőrkötésű fedelébe. A könyvgerinceket úgy világították meg, hogy olvasható legyen, min trónol Ehrl-König: FAUST, EFFI BRIEST, VARÁZSHEGY, BERLIN ALEXANDERPLATZ. A nyitányt zene kíséri. Händel, valamilyen ünnepi zene. Ehrl-König már-már magasztosan áll széke mellett. Mihelyt vége a zenének, körülményesen helyet foglal. Látni való: addig a zene iránti tiszteletből maradt állva. A trónszék mellett. Mihelyt leül, Beatrice egy asztalhoz lép, hoz egy könyvet, és Ehrl-Könignek nyújtja. Az átveszi. Egy hosszú lábú asztalkára fektetheti majd, ha már nem kívánja kézben tartani. De onnan bármikor újra felkaphatja, hogy szemléltessen vele valamit. Miután Ehrl-König kézbe vette a könyvet, Beatrice bevezeti a meglepetés-vendéget, aki egy körtámlás bárszékféleségen kap helyet, méghozzá úgy, hogy mind Ehrl-König, mind a közönség felé szólhasson. Beatrice oldalt hátra ül, mindent figyelemmel kísér, és bármikor újabb szolgálatra kész. Ehrl-König egyértelmű mozdulattal köszönti a meglepetés-vendég-et, az helyet foglal, majd Ehrl-König (nyilvánvalóan minden alkalommal) azt mondja: Későn jövök, de jövök. A széles félkörben ülő emberek ezt jeladásnak veszik: végre mindenki lelkesen tapsolhat. Ehrl-König élvezettel mosolyog. És akkor következik a nyitó mondat. Amikor Bernt Streiff előadta nekem, már régen kívülről fújtam: Amíg olyan kiadója van, amelyik a rossz könyvet is jól el tudja adni, minek írjon Hans Lach jó könyvet? És a közönség – amely széles félkörben Ehrl-König előtt, szinte körülötte és kissé alatta ül – nevet. Mire Ehrl-König: Nos, csak nevessenek, drága hölgyeim és tisztelt uraim, a legutóbb, amikor, mint emlékeznek, Botho Strauß volt soron, azzal indítottam: Aki híres, minden szemetet publikálhat! Akármiben fogadok önökkel, hogy egyik-másik professzor már most azon dolgozik, hogy bebizonyítsa: túl sok poént sütök el, hogy mindenhol engem idézzenek. Erre csak azt tudom mondani: Professzor úr, nekem a poéntalanság nem kenyerem. Általános nevetés. Nem hiszem, hogy rám célzott, magyarázta Silbenfuchs, de tény, hogy Ehrl-König nyitó mondatait utóbb mindig gyakran idézik. Bár inkább szóban, mint írásban. És azért szóban, mert Ehrl-Königet nagyon könnyű utánozni, nem kell hozzá színészi véna. Silbenfuchs, mint hangsúlyozta, kötelességtudatból mindig ott van a kiadói összejöveteleken, az óvatos nyitánytól a heves zárójelenetig, hiszen hol élhetné át egy irodalomtörténész habzóbb élénkséggel az irodalmat, mint a PILGRIM-villában? Silbenfuchs láthatóan élvezte, hogy ínyencfalatként tálalhatja nekem a partik részleteit. Tehát, amikor Ehrl-König belép a szalonba, de mégsem, hiszen én, Michael Landolf, még soha sem voltam a villában, ezért megtévesztő lenne szalonról beszélni. A PILGRIM-villában egybefolynak a helyiségek, és a szintek is, a legmagasabb szint területe kisebb, mint az alatta levő, alárendelt szinteké, a legkiterjedtebb tehát a legalsó szint, amelynek három fala mentén a legkülönfélébb párnázott ülő alkalmatosságok várják a vendégeket. A három fal természetesen nem termet zár körül, pusztán valami térbeliségre utal. A legfelső szinten mindig Ehrl-König, a FOGADÓÓRA-beli asszisztense, a meglepetés-vendég és Ludwig Pilgrim lép fel. Az alagsorból lift szállítja őket oda. A szintet hajókorlátszerű mellvéd veszi körül. E fenti fertály úgy néz ki, mint egy impozáns hajó parancsnoki hídja. És valószínűleg nem véletlenül. De a legfeltűnőbb a hatalmas liftajtó: ahogy kinyílik, a terem valósággal felsóhajt, majd visszatartja lélegzetét, és akkor, kérem, kísérete élén, kilép Ehrl-König. A panyókára vetett sárga pulóverrel. Amikor pedig Ehrl-König és sleppje később a széles lépcsőn kétemeletnyit ereszkedve levonul hozzánk a párnaöbölbe, úgy tetszik: a modern építészet e legmerészebb villáját, amelyet bizonyos chicagói sztárépítész tervezett, mintha ezért a jelenetért építették volna. Minden, ami függőleges, fehér, minden, ami vízszintes, fekete, kérem szépen, a lépcsőfokokon is, fekete-fehér, s ehhez jön most a világossárga kasmír és az immár csupa ragyogás Ehrl-König. Minden emelet teli van vendéggel, mindenki Ehrl-Königet szeretné üdvözölni, de ő mosolyogva továbbvonul a lépcsőn, míg le nem ér a párnaöbölbe, e valóságos párnavilágba, ahol a legtöbb vendég vár. Addigra minden szinten minden vendég felállt, letette a poharát, és tapsol. Standing ovation. Nem vagyok minden partira hivatalos – a meghívókat valamilyen átláthatatlan stratégia szerint osztogatják –, ezért nem tudom, hogy a standing ovation rutin-e, vagy csak különlegesen jól sikerült FOGADÓÓRÁ-k után jár ki, magyarázta Silbenfuchs. De ahányszor a professzor ott volt a partin, mindig volt standing ovation, ami azt sejteti, hogy szertartásról van szó. Szép, újra és újra szívből jövő szertartásról. Hiszen a mennyezetről leeresztett vásznon a vendégek az imént még együtt nézték a FOGADÓÓRÁ-t. Ezúttal Hans Laché volt a Rossz könyv és Philip Rothé a Jó könyv, így Lach középpontban állt. Mióta kap meghívót az az író, aki éppen soron van, morfondírozott Silbenfuchs. Erre eddig nem volt példa. Ráadásul pont a Rossz könyv íróját hívták meg. Ehrl-König FOGADÓÓRÁ-jára ugyanis jellemző, hogy a könyv vagy Jó, vagy Rossz. Minden egyéb korrupció. Állítja Ehrl-König. Van a Rossz könyv, a Jó könyv és a kötelező meglepetés-vendég, aki Ehrl-Könignek bólogat, hogy milyen pontos a diagnózis, a Rossz és a Jó könyvről hirdetett ítélet. A szóban forgó estén a new yorki Martha Friday volt a meglepetés-vendég. Laza és kissé erőltetetten sikamlós írásait németül természetesen szintén a PILGRIM adja ki.

     Majd Silbenfuchs ecsetelte, hogyan hatott a PILGRIM-villában az adás, amelyről nyilvánvalóan azt hitte, hogy nem láttam. Kíváncsi voltam, a villa vendégei hogyan fogadták a műsort, ezért nem árultam el, hogy időközben már tízszer végignéztem. Nos, néhány szót az adásról. Martha Friday mindenre, amit Ehrl-König mondott, majdnem olyan hevesen helyeselt, mint amilyen hevesen Ehrl-König szónokolt, vagyis úgy működött, mint egy erősítő; amit Ehrl-König élére állított, Martha Friday tapsikolva, szemét forgatva és állát leejtve még jobban kiélezte. Ha Ehrl-König gondolkodóba esett vagy urambocsá szenvedett, a vendég még jobban gyötrődött. Martha Friday a FOGADÓÓRA tizenhét éves történetének összes meglepetés-vendégét felülmúlta, jó eszű és szép volt, alakítása virtuóz, minden szerepben otthonosan mozgott. Egyáltalán, hogy ez a két ember micsoda összjátékot nyújtott! Ahogy a legfinomabb arcjátéktól a legdurvább hangszínig kiegészítették egymást: egyszerűen tökéletes volt! A Jó könyvet, a Philip Roth-regényt, természetesen elolvasta a vendég, Hans Lach könyvét természetesen nem. De ahogy Ehrl-König kézzel-lábbal, heves fejmozdulatokkal és a felindultságtól már-már megbicsakló hangon bemutatta, mennyire szenvedett attól, hogy el kellett olvasnia ezt a könyvet, egyszerűen magával ragadta Martha Fridayt, aki hangosan tapsikolt, amikor Ehrl-König felvetette, ugyan nem minősíti-e a könyvet, hogy egyre-másra kicsúszik a kézből, mert olvasása közben az ember elbóbiskol. A tévéstúdióban ülők minden alkalommal csatlakoztak Martha Friday nevetéséhez és tapsához. Először is meg kell állapítani, hogy Hans Lach ezt a könyvet szándékosan ellene, Ehrl-König ellen írta. Amióta Ehrl-König FOGADÓÓRÁ-t tart, vagyis immár tizenhét éve, unos-untalan ismétli, hogy egy négyszáznál több oldalas regénynek meg kell győznie őt, André Ehrl-Königet, mint olvasót arról, miért feltétlenül szükséges, hogy a mű több, mint négyszáz oldalas legyen. Hans Lach könyve nem győzte meg. Másodszor: a regény női hőse ostoba, és ostobaságát a regény mondhatni minden második sora elismeri. Ő, Ehrl-König makacsul hirdeti, bár makacssága már neki magának is idegeire megy, hogy ostoba nőszemélyeket sem az életben, sem a regényben nem visel el. Evve mit tesz a mi Hans Lach bavátunk? Négyszáz oldalon kevesztül tukmál vánk egy javíthatatlanul ostoba nőszemélyt egy olyan vegény lapjain, amelynek címe, váadásul: A lábujjkövöm nélküli lány. Jaj, hogy ivigyelte a középületekben dolgozó takavítónőket, pavdon, a takavítószemélyzetet, mikov ezt a könyvet volt kénytelen olvasni! Milyen évdekes, milyen izgalmas munka lehet végigvezetni a povszívót a padló újabb és újabb sávjain, s közben a villanymotov csodálatos búgását hallgatni! Őt meg egy olyan vegénnyel vevi meg a sovs, amely csaknem annyi kavaktevt, mint oldalt számlál. Ugyan máv, kavaktevt! Ha legalább kavaktevek lennének a szeveplők, de nem azok, csak nevek, névvel ellátott papívfiguvák, százat számolt meg belőlük, aztán abbahagyta a számolást, akkov máv inkább a telefonkönyvet böngészi! Martha Friday felkacagott, csilingelt és tapsolt, a közönség úgyszintén. Ej, Mavtha, sóhajtott aztán Ehrl-König, magácskának fogalma sincs, min megy kevesztül az embev, ha a német litevatúvának szenteli az életét. Majdnem kizávólag bávgyú nőszemélyek, semmi csiklandós evotika, a szex még egy poháv pezsgővel sem év fel, csupa fa, fa, fa, de hiányzik a – bula. A lábujjkövöm nélküli lány, kévem alásan, micsoda cím, mévt nem élhettem azokban az időkben, amikov a könyveknek még olyan címet adtak, hogy Bovavyné, Anna Kavenina és Effi Bviest. A lábujjkövöm nélküli lány, vajon mi baja lehet ennek az ívónak a lábujjkövmökkel, méghozzá a lányok lábujjkövmével, Mavtha, biztos vagyok benne, hogy a maga lábujjkövménél nincs elvagadóbb a világon! Mire Martha Friday: Valóban! De honnan tudja? Ehrl-König: Fa-bula. De nem, hagyjuk a tvéfát, a kézkövmén látom. Ehrl-König úr jó megfigyelő, bólintott Martha. És Ehrl-König: Pontosan ez az, amit az ívók nem szevetnek bennem, hogy alaposan szemügyve veszek mindent. A lábujjkövöm nélküli lány. Pedig kíváncsian olvastam, sőt, kicsit elfogódottan, tudja, A lábujjkövöm nélküli lány esetében szabad elfogódottnak lenni. Ugye szabad? Mire Martha: Szabad. Ehrl-König: Köszönöm, Mavtha. Martha: You’re welcome. A közönség nevetett. Aztán Ehrl-König kifejtette, hogy a vegény egy teniszklubban játszódik. Nem éppen evedeti ötlet bavátunktól. Ő, Ehrl-König, olvasás közben többszöv akavva-akavatlan azt képzelte, hogy kétezevhavmincat ívunk, és kezébe kevül egy vegény, A lábujjkövöm nélküli lány, ívta Hans Lach, felüti a könyvet, olvasni kezdi, és lapvól lapva biztosabb benne, hogy utánzattal van dolga. Itt kévem egy hamisító, egy havmadosztályú hamisító adja ki magát Hans Lachnak, és azt hiszi, nem vesszük észve. De vosszul hiszi. Észvevettük. A diagnózis egyévtelmű: havmadosztályú Hans-Lach-utánzat.

     S eközben olyan hevesen lendítette fel rézsút a két kezét, mintha meg akarna szabadulni tőlük. Ez a mozdulat Ehrl-Könignél mindig azt jelenti, hogy nagyon el van bűvölve magától; közönsége már ismeri, és az összes ilyen ehrl-königi tetőpontra elragadtatással, nevetéssel, tapssal, esetenként lelkes éljenzéssel válaszol. Miközben Ehrl-König a fent ecsetelt módon elhajítja a kezét, kerek feje rézsút lebukik, tette hozzá a pontosság kedvéért a professzor. Emiatt már Krisztushoz is hasonlították. A számos vele készült beszélgetőműsor egyikében a műsorvezető, természetesen félig-meddig tréfásan, célzott erre a hasonlatra. Ehrl-König azonnal, és olyan hevesen ráharapott, hogy tréfának többé nem volt helye: A fiatal DAS-évtelmiségiek legeszesebbje elismevte, hogy ő, Ehrl-König, FOGADÓÓVÁ-jával véget vetett az ivodalomkvitikában dívó nyomovúságos ilyen-is-olyan-is hagyománynak, ezek a kövök a vagy-vagy embevét ünneplik benne, és azóta hellyel-közzel úgy emlegetik, mint azt, aki a kvisztusi gyakovlatot, miszevint mondjatok igent vagy nemet és köpjétek ki a langyosokat, aki tehát ezt a hatávozottságot az ivodalomkvitikába bevezette. Elődjének iménti gondolatát neki csak idézni áll módjában, kommentálni nincs joga, főleg neki nincs, ugyanis tudatában van hiúságának, és ezévt mindig epekedve vávja, mikov foghatja magát szevénységve. De akit a kvitika szolgálata emészt, egyvalamiben a názáveti övökében jáv: Jézus az embevek bűneiévt szenvedett, a kvitikus az ívó bűnei miatt szenved.
     Az ilyen megjegyzés egyetlen beszélgetőműsorban sem marad mosoly nélkül.
     A tetőpont után, magyarázta a professzor, Ehrl-König rendszerint – mint valami drága terhet – visszahúzza szétdobott kezét, felemeli félrebukott fejét és belekezd a fuge pathétique-be. Ha megkacagtatta közönségét, mindig úgy elkomolyodik, mintha utólag zokon venné a nevetést. Most is így tett. Vibráló komolysággal beszélt: Mavtha valószínűleg nem tudja, de ő bavátságban áll Hans Lachhal, nagyva becsüli különleges ívói tehetségét. A vövid és a legvövidebb műfajban Lach időnként kifejezetten ügyes, sőt, néha kiváló, de ami a vegényeit illeti: csalódás csalódás hátán. Hans Lach bavátunk mindenhez évt, csak ahhoz nem, amit nyilvánvalóan a legszívesebben, a legkitavtóbban művel: ha belegebed, akkov sem tud elbeszélni. És ezt nagyon fáj egy bavát szemébe mondani, kedves Mavtha. De a kvitikusnak, ha kvitikus, nincs se bavátja, se ellensége. Amikov bívál, csak egy a fontos: a német litevatúva. Ha ő, Ehrl-König, napokig csak német kovtávs ivodalmat olvas, ivigyli a szemétszállítókat. Milyen elegánsan lendítik a teli kukát a hulladéktavtály szájához, hopp, volt szemét, nincs szemét, a kuka megint könnyű és üves. Bezzeg neki, a kvitikusnak mennyit kell öklendeznie meg locsognia, amíg egy német kovtávs vegény oda nem kevül, ahová való: a szemétbe! Hogy legyen hely a jobbaknak. A jóknak. Például Philip Vothnak. Ehrl-König most mélységesen komor tekintettel hallgatott. Martha vigasztalóan simogatta. Bizony, Mavtha, mondta aztán a kritikus, az ő munkáját senki se ivigyelje. Nem tehet vóla, felelősnek évzi magát a kovtávs ivodalomévt. Mindenekelőtt a kovtávs német ivodalomévt. Aztán megint hallgatott. A közönség is hallgatott. Hevesen hallgatott, patetikusan hallgatott, szolidárisan hallgatott, vele hallgatott. Vele szenvedett. A kovtávs német ivodalom miatt. Meséljen valamit New Yovkvól, fordult aztán Marthához Ehrl-König, maga nagyszevűen mesél, Hilde Spiel óta nem született magánál különb női elbeszélő. Tevelje el a gondolataimat. Például évdekelne: vajon soha sem visel melltavtót, vagy csak akkov, ha a televízióban szevepel? És szavára a közönség már megint tapsolt és nevetett. Aztán eszébe jutott még egy kérdés, amelyet feltétlenül fel kellett tennie egy olyan rendkívül tehetséges ívónőnek, mint Mavtha, hogy a válasz segítségével felülvizsgálhassa önmagát, vajon mennyive beszámítható. Mavtha, most félve a tvéfát: mit évez, ha meghallja ezt a címet: A lábujjkövöm nélküli lány? Martha felvonta a vállát, a kezét még a vállánál is magasabbra emelte, most, hogy Ehrl-König az érzelmeire apellál, ugye szabad angolul válaszolnia? Hogyne, bólintott Ehrl-König, csak tessék, csak nyugodtan, elvégve egy világvávos látja vendégül. A lábujjköröm nélküli lány, ismételte Martha, a bit crazy, something between autistic, narcissistic and crazy. But it makes me curious. Magát is kíváncsivá tette, bólintott Ehrl-König. És tudja, mi következik a cím után? Semmi. Az egész vegényben egy szál lábujjkövöm nélküli lány sincs. Nulla. Négyszáztizenkilenc oldal, és sehol egy lábujjkövöm nélküli lány. A puding pvóbája az evés. Hát akkov lássunk hozzá, jelen esetben: olvassunk! De hiába, ahogy mondom: lábujjkövöm nélküli lány sehol. Csevébe: néhány száz név. Csevébe: nők nyögése teniszezés közben. És máv tudjuk is, hová lyukadunk ki. Ennyi. Mi az állás, kévdezi a lány. Mive a fiú: fovty love. Komolyan mondom, kifutok a világból! Fovty love! És gyúsz helyett mindig dzsúszt mond. Tudja, A lábujjkövöm nélküli lány című vegény két főhőse ezen az intellektuális szinten mozog. Fovty love! És mindannyiunk kiadója, Ludwig Pilgvim, aki tényleg kiváló könyvkiadó, sőt, lehet, hogy zseniális, mindenesetve az összes kiadó közül a legkiválóbb, szóval ez a kiváló könyvkiadó azt teszi a fülszövegbe, hogy a vegény a léleknek a test feletti bvutális fölényévől szól. A teniszpályán! De engem nem évdekel a tenisz. Mire Martha, serényen: engem még annyira sem. Majd Ehrl-König, még serényebben: engem a legkevésbé sem. Erre összeütötték a tenyerüket, mint a focisták, akik hála a jó összjátéknak, gólt lőttek.

     A közönség lelkendezett. A kamerák közelképben mutatták az elragadtatástól könnyes szemeket. De Ehrl-Könignek még ez sem volt elég. Tud olyat, kérdezte fennhangon, ami még annyiva sem évdekel bennünket, mint a tenisz? Martha nem tudott. De én tudok, kiabálta, sőt harsogta Ehrl-König: egy teniszvől szóló vegény! Martha visított a nevetéstől: You made it! Majd jóformán egymásba borultak, a közönség nevetett és tapsolt, mintha a taps segítségével most egyedül, Ehrl-König nélkül szeretne eljutni a csúcspontra, s ezt a csúcspontot már csak egyféleképpen minősíthetjük: orgazmus. Egyébként minden Ehrl-König-alakítás erre törekszik. Dolga végeztével Ehrl-König visszasüppedt Zeusz-jelképekkel felcifrázott karosszékébe. Hogy aztán még egyszer, utoljára fellázadjon a kín ellen, amit Hans Lach már megint okozott neki. Több mint négyszáz oldalas vegény egy fvigid, pvimitív nővől, akit a világ minden táján úgy neveznének, hogy Buta Liba, recsegte halkan, erőtlenül, mintegy utolsó leheletével, ezt személyes sévtésnek veszi, ugyanis az ívó pontosan tudja, hogy ő ki nem állhatja a fvigid, pvimitív nőket, vagyis a buta libákat. Pfuj! Ehrl-König kétségtelenül értett a hatásos gesztusokhoz. A zárszó után felcsendült a fejedelmi Händel. Ehrl-König pedig finoman kitessékelte az asszisztenst és a meglepetés-vendéget, hogy az utolsó tapson, a szűnni nem akarón, ne kelljen osztoznia. Nem lesz többé hozzá hasonló, jelentette ki magasztosan Silbenfuchs. Bólintottam, ha nem is olyan magasztosan.
     Némán, úgyszólván emlékeinkbe merülve ültünk egy darabig, aztán felvetettem, hogy Hans Lach érdekében, akinek ártatlanságáról, ugye, mind a ketten meg vagyunk győződve, szívesen hallanám, mi történt a partin.
     Kezdetben az, ami mindig. Ehrl-König a parancsnoki hídról, ugye, egy szinttel alább ereszkedett, majd még egy szinttel alább, míg le nem ért hozzánk a párnamedencébe, standing ovation, aztán elsőként a már szemlátomást elázott Bernt Streiff ordította el magát: Gondoljanak akármit arról, amit ma a Mester mondott, de egy biztos: állati jól csinálta! Ehrl-Könignek fülig szaladt a szája. Nos, nagyon sajnálom – bazsalygott –, de attól tavtok, ma túlszávnyaltam önmagamat. Különben Mavtha is ezt mondja. Pedig ő New Yovkból jött. És miévt mondana ilyet olyasvalaki, aki összesen hávomszov látott engem a FOGADÓÓVÁ-ban? Mavtha úgy fogalmazott: Andvé, felülmúlhatatlan voltál. Mavtha, feleltem, a lényeget mondtad ki, s milyen higgadtan! Most pedig a német évtelmiség nemes falkája elé vetem Mavthát. Martha rögtön Hans Magnus után érdeklődött, természetesen Enzensbergerre gondolt, de kiábrándították: Enzensberger éppen New Yorkban van. Funny, felelte Martha. Ludwig Pilgrim a párnamedence trónjához vezette Ehrl-Königet, aki letelepedett a neki fenntartott helyre. A pincér már készenlétben állt a pezsgővel, Ludwig Pilgrim pedig, mint ilyenkor mindig, néhány kenetteljes szót szólt. Pilgrim már majdnem nyolcvanéves – vagyis: fehér haj, petyhüdt hús, nyakkendő –, és kenetteljes szavait bajorosan ejti, úgyhogy senki sem mosolyogja meg. Egy kitűnő könyvkiadó még nem feltétlenül kitűnő szónok, bármennyire szeretne is az lenni. Csak Julia Pelz, Pilgrim harmadik, de meghatározhatatlan korú felesége illeti néha maró megjegyzésekkel. Amelyekre Ludwig Pilgrim visszatérő válasza: hadd mondja, hiszen költő! A nevezetes estén Julia Pelznek nem volt alkalma férjét kommentálni. Hans Lach megelőzte: Álljunk meg egy szóra, Ehrl-König úr! – kiáltotta. Minden tekintet Hans Lach felé fordult. Az író felugrott az egyik alacsony üvegasztalra; egy ilyen masszív, ezüstfényű, hajlított acél- vagy aluminiumrudakra szerelt vastag üveglapnak ez semmi. Álljunk meg egy szóra, majd nem is fennhangon, inkább elmélyülten folytatta, mintha demonstrálni szeretné, hogy képes még józan hangon beszélni. Később aztán megváltozott a tónusa. Nem emelte fel a hangját, nem kezdett üvöltözni, hanem hihetetlenül halk lett, teljesen önmagába fordult. És amit akkor elszavalt, nos hát, az szenzációs volt. Goethe.
     
     Nincs a világon semmi silányabb,
     Miként ti, istenek.
     Áldozatokból
     Tengtek nyomorultul
     S lanyha imákból
     Híztok ti dicsőre.
     Fölkopna az állatok is, ha a földön
     Nem volna gyerek és koldusi fajzat,
     Rongy, balga bolondok.
     

     Néhányan tapsoltak, Hans Lach rájuk szisszentett: egy pillanat. Most pedig A lábujjköröm nélküli lány című regény négyszázegyedik oldala következik. És ezt hadd olvassam fel magának, kért Silbenfuchs, különben nem fogja megérteni, mi zajlott le azon az estén.
     Odaadtam neki a könyvet, és ő olvasott:
     
     Jókora kukac volt a térfelén. A lány azért vesztett, mert játék közben mindig kerülgette. A kukac, ahogy izgett-mozgott, szabályosan bepanírozta magát vörös salakkal. És nem moccant többé. De mégis. Amikor a lány utóbb a saját térfelén felseperte a pályát, megfeledkezett a kukacról, aztán meglátta, a méteres óriáskefével arrébb sodorta, még beljebb a pályára, amelyről a kukac lejutni igyekezett. Még egyszer nem bírja ki a pálya széléig. A lány leszakított egy repkénylevelet, a levélbe csippentette a kukacot, és áthajította a kerítésen. A kukac fennakadt a dróthálón. Egy másik levél segítségével a lány még egyszer megfogta, eldobta, de a kukac megint fennakadt. A lánynak végül háromszor kellett levennie a kerítésről, míg sikerült a drótfonaton túl, a fűbe dobnia az időközben teljesen elernyedt férget. Rich először figyelte, mit csinál a lány, aztán csókot dobott neki: Akkor nem! És otthagyta a pályát. A lány mélabúsan hajtott haza.
     
     Amikor néhányan megint meg akarták tapsolni, Hans Lach rájuk pisszegett: Kérem, ne! Amióta láttam, egyesek hogyan harácsolják a tapsot, én inkább nélkülözöm. Most pedig, Ehrl-König úr, most, klakőrök gyülekezete, most utoljára, kedves Ludwig, most, nagyra becsült Julia, most íme egy leges-legutolsó szöveg Hans Lach tollából, mert hogy ezennel bevégeztetett, azt ma mindnyájan láthattátok. Tehát: A lábujjköröm nélküli lány, négyszáztizenhatodik oldal, vagyis arról a primitív nőről, arról a buta libáról szóló könyvemnek majdnem a vége. És Hans Lach szinte közönyösen, mintha egyszerűen bemutatna egy szöveget, felolvasta könyvének három híján utolsó oldalát. Silbenfuchs úgy látta jónak, ha ezt is elolvassa nekem.
     
     Amikor bennem voltál, akkor éreztem először, milyen jó nőnek lenni, mondta a lány Richnek. Addig nem tudtam, hogy az ember ennyire ráérezhet önmagára. Vagy úgy, tehát ilyen nőnek lenni: ezt éreztem. Aztán folytatta, és felsorolta a fiúnak mindazt, amit a férfiak elvártak tőle, az összes olyan gondolatot, ami neki eszébe sem jutna, amit csak a férfiak kérdései sugallnak. Hogy tetszem neked?, kérdezik a férfiak. Túlságosan kicsi vagyok? A fiúid közül, akik voltak neked, vajon én vagyok a legkisebb? Vagy én vagyok a legnagyobblegerősebblegklasszabb? Tudod, abban az esetben, ha az összes fiúd közül, aki volt neked – igen: aki volt neked! így mondják – tényleg én vagyok a legnagyobblegerősebblegklasszabb, akkor olyan jó lenne, ha te ezt nekem most, kérlek, most rögtön és teli torokból és érthetően elárulnád. És van férfi, aki nem is kérleli őt, hanem egyszerűen megparancsolja, a szájába adja: mondd azonnal, hogy én vagyok a legnagyobblegerősebblegklasszabb az összes fiúd között, aki VOLT NEKED. Felőlem azt is gondolhatod, hogy én vagyok a legnagyobblegerősebblegklasszabb az összes férfi között, aki valaha egy NŐÉ VOLT. A lány most ezekből az inszinuált mondatokból rakott össze új mondatokat Richnek. A fiú örült nekik. És a lány azon csodálkozott legjobban, hogy Rich az összes őt dicsőítő szöveget egyszerűen elhitte. A férfiak függősége határtalan, gondolta a lány. Milyen szegény, milyen nyomorult az, aki ezeket a mondatokat igaznak, önmagára nézve korántsem elképzelhetetlennek hiszi. A lány részvétet érzett. És dühöt. Mért várják tőle, hogy orvosolja ezt a fogyatékosságot, aminek pedig nem is ő az okozója! De lehet, hogy éppen ez a szerepe. A hivatása. Erre született. Hát rendben, akkor essünk túl rajta. Végül is lehet, hogy benne van a hiba. Miért nincs több öröme a dologban? Az aktus soha nem olyan, amilyenre vágyott. A férfi soha nem az, akire várt. Rich sem az. Akkor sem, ha neki váltig az ellentétét bizonygatja. Már megint. És erre csak akkor képes, ha elhiteti önmagával: ő tehet róla, hogy jóformán semmit nem érez. És éppen azért, mert nem érez semmit, súgja Rich fülébe, milyen mélységesen mélyen érez. Iránta. Általa. Magában.
     
     Most már senki nem tapsolt, Hans Lach leugrott az üveglapról, és rágyújtott egy cigarettára. Olyan jól olvasott fel, annyira azonosult a szöveggel, hogy nem kellett előadnia – ami, ugye mindig megalázó. Beleélte magát a szövegbe, és ez elég volt.

     Kukacok teniszpálya-salakból való kimentése és fvigid nők monológja ellen nem emelhető kifogás, szólalt meg Ehrl-König, de a FOGADÓÓVÁ-n éppen sovon lévő ívó jelenléte ellen igen, Pilgvim úr, következésképpen, azaz a további sévtegetések elkevülése végett most távozom, és mivel nyilvánvaló, hogy ez a ház máv nem nyújt oltalmat a sévtegetések ellen, küszöbét én többé át nem lépem. Ludwig úv. Nagyságos asszonyom. Agyő.
     Goethe, sértegetés! Kiáltotta Hans Lach.
     De Pilgrim úr már elállta Ehrl-König útját. És Pilgrim úr cirka két méter magas és legalább egy mázsát nyom:
     Ha itt valakinek mennie kell, akkor annak, aki hívatlanul jött. Hans Lach, kérlek.
     Majd valamilyen kelet-európai nyelvre váltott, mire két pincér azonnal letette a tálcáját, és Hans Lachhoz lépett. Hans Lach még visszakiáltott, talán azt, hogy "Még találkozunk"!
     Érdeklődtem a Frankfurter Allgemeine Zeitungban idézett mondatok után: Eleget tűrtünk. Úgy vigyázzon, Ehrl-König úr. Ma éjféltől visszaütünk.
     Ezt a hitleri változatot Silbenfuchs nem hallotta.
     A két pincér szlávul kifundálta, hogyan távolítsák el Hans Lachot, majd válla alá nyúltak és könnyűszerrel kicipelték. Elvégre Hans Lach nem nehéz, és nem is ellenkezett. Ehrl-Königet sem kellett sokáig győzködni: visszatelepedett a helyére, és, mint mindig, lassan az összes vendégcsoport köré gyülekezett. Ehrl-König az írók hálátlanságára panaszkodott. Mint mondta, kimutatták, hogy azokat a könyveket is, amelyeket levág, azonnal húszezven megveszik. Rendben, a feldicsévt könyvek százezves példányszámban kelnek el, de húszezev eladott példány egy vossz könyv esetén, ezévt minden ívó hálás lehetne neki. Amíg Ehrl-König beszél vólam, vagyok, mondta egyszev valaki, és joggal nem azt mondta, hogy kedvezően beszél vólam, hanem csak azt: beszél vólam. Ez a betegesen egoista Hans Lach kezet csókolhatna neki, Ehrl-Könignek azévt, hogy egyáltalán foglalkozik egy olyan könyvvel, mint A lábujjkövöm nélküli lány, és együtt emlegeti Philip Voth-tal. De, hölgyeim és uvaim, emelte fel a hangját Ehrl-König, ki látott már hálás ívót?
     
     
     Martin Walser: Egy kritikus halála / német
     (Tod eines Kritikers)
     Fordította: Devich Klára
     kötés: kötött védővel
     kb: 272 oldal
     kb: 1900 Ft
     110x185
     963 07 7484 4
     Várható megjelenés: 2003 november második fele