hirdetés

Márton László: A legkopárabb tények a legfantasztikusabbak

2018. június 23.

Nem az a pusztítás első lépése, amikor ágyúval rálőnek egy városra, hanem az, amikor ennek a háborús propaganda nyelvileg megágyaz. – Márton Lászlóval Két obeliszk című új regényéről Szilasi Flóra beszélgetett.

hirdetés

Legújabb regénye a Két obeliszk szereplőit Karl K.-t, Sidonie N.-t és a többieket valódi személyekről mintázta, a történetet pedig igaz események ihlették. Miért pont ők, miért pont ez a történelmi időszak érdekelte?

Szembejött velem ez a történet és integetett, hogy meg szeretne íródni. Van egy barátom, Christian Thanhäusernek hívják, Felső-Ausztriában, Linz közelében él, az ő metszetei láthatóak a kötetben. Először ő mondta, hogy érdekli Karl Kraus, a regénybeli Karl K. személye. Sokat járt Janowitzban, ahol a könyvben Sidonie N. néven emlegetett Sidonie Nádherny lakott és Kraus sokat vendégeskedett, ezen kívül járt Svájcban is, Tierfehdben, a regény másik helyszínén. Én meg gondoltam, hogy kell akkor egy olyan történet, amelynek az első fele Janowitzban, a második a Glarusi-Alpokban, Tierfehdben játszódik. Na, most Kraus egy szörnyen nehéz ember volt. A publicisztikáit olvasva látszik leginkább, milyen agresszív és kötekedő, de erkölcsileg kifogástalan és emelkedett gondolkodású emberrel van dolgunk. A kettőt egyben kell látni. Amikor 1974-ben kiadták a Sidonie Nádhernyhez írt leveleit, akkor Kraus híveit, olvasóit és rajongóit is meglepte, sőt megrendítette, hogy ez a szörnyű ember mennyire melegszívű és gyöngéd tudott lenni. Ahogy azt a regény is elbeszéli, ez egy sírig tartó szerelem volt. 1913 őszén ismerkedtek meg, és kisebb-nagyobb megszakításokkal Kraus 1936-ban bekövetkezett haláláig tartott a kapcsolat. Később a Sidonie által Kraushoz írt levelek elvesztek, mert Kraus lakását kipakolta a Gestapo 1938-ban. A Sidoniehoz írt levelek viszont megmaradtak, mert 1949 kora nyarán, amikor Nádherny a letartóztatás elől átmenekült a cseh-bajor határon, a hátizsákjában egy fogkefén kívül csak ezeket a leveleket vitte magával. Utóbb Bajorországból eljutott Londonba, ott rákos lett és néhány hónapon belül meghalt. A levelek a 70-es évek elején kerültek vissza Ausztriába, és most a Bécsi Városi Könyvtárban vannak. Én is puskáztam belőlük.
Számomra hihetetlen volt, és a regény közbeni anyaggyűjtésnél döbbentem rá, hogy milyen állapotban volt akkor Ausztria. A kortárs sajtóban elképesztően sok robbantásos merényletről számolnak be. Minden napra jutott 6-8 robbantás. Nagyon elgondolkodtató, hogy hogyan alakult át az osztrák parlamenti demokrácia, ami az első világháború után működőképesnek tűnt, egy úgynevezett keresztény hivatásrendi állammá. Hogy ez a keresztény hivatásrendi állam hogyan került szembe egyszerre a nácikkal, a szociáldemokratákkal és kommunistákkal is, azon szintén érdemes elgondolkodni. Az így kialakuló állapotoknak esett áldozatul Engelber Dollfuss kancellár is, akit Karl Kraus is támogatott. Ez mindenki ellenszenvét magára vonta, mert Dollfuss jobboldali, klerikális beállítottsága miatt a baloldalon is a gyűlölet tárgya volt. A baloldaliak nem értették meg, hogy ellentétben Hitlerrel, ő nem törekszik az emberi normák totális elpusztítására. A tarthatatlan állapotok miatt igazából az egész osztrák lakosság arra vágyott, hogy végre rend legyen, és ez segítette Hitler hatalomra jutását, ezért volt, hogy a szociáldemokrata párt Ausztriában maradt tagjainak jelentős része támogatta Hitlert és az Anschlusst.
Ezt az Ausztriát is próbáltam felidézni, amely – persze csak áttételesen – párhuzamba állítható a mai Magyarországgal. Heinrich Böll szavaival „ez a hasonlóság nem szándékos, nem is véletlen, hanem elkerülhetetlen".

Volt pár dolog azonban, amit megváltoztatott. Pl. Karl K. „egyszemélyes" lapját a regényben nem úgy hívják, hogy A Fáklya (Die Fackel), hanem úgy, hogy A Reflektor. Van-e, és ha igen, mi az a pont, amikor a cselekmény, karakterfejlődés érdekében bizonyos történelmi részletek, tényeket meg kell változtatni?

Én arra szerettem volna rávezetni az olvasót, hogy a legkopárabb tények a legfantasztikusabbak. Tehát az, hogy Svájcban összehívnak egy ornitológiai kongresszusnak álcázott gyűlést, amelyen Trockij és Lenin részt vesz, valamint Robert Grimm svájci szociáldemokrata pártvezér, és ott elhatározzák, hogy meg kell dönteni a cári hatalmat annak érdekében, hogy különbékét lehessen kötni Németországgal, ez van olyan valószínűtlen, mint a lepkehálóval fogott odradek. Az, hogy építik a hadihajókat Németországban is meg Angliában is és, hogy miképpen néznek ki ezek a hadihajók, ezek megint csak vannak olyan valószínűtlenek, mint a Ferenc Ferdinánd által egy svájci hegyi tóban fogott vízi sellő, vagy az emberfarkas, amellyé Arthur Hoffmann svájci liberális pártvezér változik át. Ezeket szerettem volna egymás mellett szerepeltetni. Végül is ugyanazt csináltam, mint Karl Kraus a szépirodalmibb jellegű műveiben, mint például Az emberiség végnapjaiban, vagy A leküzdhetetlenekben. Ő ismerte fel talán elsőként a nyelvi megelőzöttség esztétikai tapasztalatát és ennek politikai és erkölcsi következményeit. Hogy tudniillik nem az a pusztítás első lépése, amikor ágyúval rálőnek egy városra, hanem az, amikor ennek a háborús propaganda nyelvileg megágyaz. Amikor a hagyományos értékeket, amelyeket részint az antik kor, részint a kereszténység kezdete, részint a reneszánsz meg a felvilágosodás óta az európai, úgynevezett művelt emberiség magáénak tudhat, villámgyorsan lerombolják a propaganda gépezetével az akkor szabadnak hitt sajtóban.

Fotók: Horányi Ágoston Menyhért

Akkor hát Kraus azt mondja, hogy a nyelv is egyfajta fegyver.

Én ezt megpróbáltam egy szerelmi cselekménybe beépíteni, amely szerelmi cselekmény meg van szakadozva. Hiszen az első részben a szereplők még viszonylag fiatalok, és áll a világ, a második részben pedig már megtörtént a náci hatalomátvétel, és Karl Kraus már sejti, hogy hamarosan meg fog halni. Már idősek, és látni lehet, hogy ez a szerelem reménytelen ügy. Mi pedig ennek a reménytelenségnek vagyunk az örökösei és elszánt, lelkes olvasói.

A regényben el is hangzik ez a mondat: „A nagy háború nyelvileg réges-rég elő van készítve". A narrátor is fegyverként használja a nyelvet, tűpontosan fogalmaz, ha a mondanivalójához nem talál megfelelő fogalmat, alkot egyet, újítja a nyelvet. Az ön véleménye szerint a nyelv mint eszköz meg tudna előzni egy közelgő háborút?

Tartok tőle, hogy nem. Csak előidézni tudja. De az ellene szóló tiltakozást is meg lehet fogalmazni ugyanezen a nyelven. És lehetséges, hogy ez a tiltakozás túléli a háborús pusztításokat is.

Még a mesélőről pár szót. Valahogy más a szerepe, a pozíciója, mint az megszokott. Látja a szereplők jövőjét, a cselekmény végkifejletét, de bevallottan nem ismeri a történet minden egyes részletét. Mennyiben más egy olyan elbeszélővel dolgozni, aki bizonytalan a cselekmény egyes részleteit és körülményeit illetően, mint teszem azt egy mindentudó narrátorral?

Maga szerint melyik az érdekesebb?

Az előbbi.

Hát akkor itt a válasz. Szerettem volna ezt a tényezőt is beépíteni a cselekményszövésbe, azt gondoltam, és gondolom még mindig, hogy az írás az egy kommunikációs folyamat. És nemcsak az író és az olvasó, vagy az író és a szerkesztő között, hanem a szerző és a hőse, meg az olvasó és a hősök között is. Kívülről csak annyi látszik, hogy az író megteremti a hősét. Kitalálja, megteremti, mozgatja, megmenti, tönkreteszi, de ez nem ilyen egyszerű. A hős is hat a szerzőre, mert ellenáll és akaratot nyilvánít. Előfordul, hogy ő az erősebb. Kellően rutinos író nem hagyja, hogy a hőse legyen az erősebb, de az sem jó, ha az író semmi mozgásteret nem hagy a hősének, még kapálózni sem hagyja. Ebben az esetben nincs semmi tétje az írásnak, minden előre el van döntve, és tökéletesen unalmas lesz az egész érzelmi viszonyrendszer. Számomra nem a cselekmény fordulatai az érdekesek, hanem az érzelmi erőtér, amely a cselekménykomponálás közben létrejön. Érzelmi, akarati tónusok, az odafordulásnak a különböző gesztusai, a szeretettől a bűnbánatig és a gyűlöletig bezárólag. Ezeket kell úgy felépíteni, hogy a hős közreműködésével állandó nyelvi és mondjuk akarati feszültség legyen, és az olvasó azt lássa, hogy ebbe őt is bevonják.

Több fikciós szint jelenik meg a regényben. Nem tudni, hogy mindezek a szereplők vagy a narrátor fejében történnek-e, esetleg tényleg sor kerül-e rájuk. Például a felhők felveszik egy híres kritikus alakját, vagy Sidonie N. halott szüleinek lelke a kastélynál élő lovak testében él tovább, a trónörökös Ferenc Ferdinándnak pedig nem létező mesés lényekből van trófeagyűjteménye és így tovább.

Igen, de a trónörökösnek tényleg volt egy gyűjteménye létező állatokkal, és a létező meg nem létező között elmosódik a határ. Nem tudom, hogy látott-e már bajorországi kocsmában wolpertingert, amely a kentaurfantáziának nevezett kontamináció jellegzetes tüneménye. Mindenféle létező állatok részeiből állítják össze. Nyúlfüle van, fácánfarka, és ott van kitömve, minden valamirevaló bajor kocsmában. És ha wolpertinger van, akkor miért ne lehetne például kentaur, miért ne lehetne hárpia és egyéb képzelt lények. A képzelt lények is léteznek, csak másképpen. Nincsen különbségtétel aközött, hogy valami előfordul, más meg nem. Mindeddig abban a meggyőződésben éltünk, hogy medve nem fordul elő Magyarországon, most egyszerre csak kiderül, hogy de igen, ott bandukol Csongrád megyében. Szóval ezt a tapasztalatot is felül kell bírálnunk.

A valóság különböző szintjei tehát az egyes szereplők lelkivilágát, tudatállapotát, az adott pillanat érzéseit hivatottak színesíteni valahol? Például amikor Arthur Hoffmann emberfarkassá és Robert Grimm lavinává változik.

Hát persze. De ez is olyan, hogy németül a Lawine (lavina) az már szinte Löwin, vagyis nőstényoroszlán, és akkor már érthető, hogy miért lesz a havas svájci tájból hirtelen afrikai szavanna. De vannak egyéb valóságreflexiók is. Vegyük a trónörökös, Ferenc Ferdinánd vadászfegyverét. Annak a márkaneve: Walther L 18,15. Ez egy utalás Walther von der Vogelweide egyik versére. Az L a Lachmann-féle számozást jelenti, a 18,15 pedig a Lachmann-kiadásban az oldalszámot, meg a sorszámot. Ott van egy olyan strófa, amelyben egy bajor hercegnek kíván nagy vadászszerencsét Walther von der Vogelweide. Ebből a jó kívánságból pedig kiderül, hogy a herceg igen ügyetlen vadász lehetett. A német császár fegyvere a Nibelung Aventiure 16 nevet viseli. A valóságban tényleg voltak hasonló elnevezésű vadászfegyverek. A Nibelung itt a Nibelung-éneket jelöli, és az Aventiure 16 a 16. kalandot jelenti, amelyben Siegfriedet egy vadászaton orvul meggyilkolják, és valóban, a német császár rettegett a merénylőktől, ezért mindig testőrök vették körül. Az osztrák trónörökös nem rettegett a merénylőktől, és vígan vadászott testőrök nélkül, és mégis ő esett áldozatul a merénylőknek Szarajevóban, ahová ebből a konopischti kastélyból utazott el egyenesen. Ez is egy valóságreferencia. Nem biztos, hogy rájön az olvasó azonnal, de azt azért sejti, hogy itt valami létesült, és nekem ez a fontos, nem pedig az, hogy kikutassa, milyen Walther von der Vogelweide-viccet építettem be a szövegbe. A Vogelweide-utalásból nagyon sok van egyébként, mert előzőleg az ő verseit fordítottam. És neki köszönhetem, hogy rájöttem, hogy Engelbert Dollfuss osztrák kancellár, akit 1934-ben meggyilkoltak, összeolvasztható Engelbert kölni érsekkel, akit meg 1217 őszén gyilkoltak meg. Az már csak hab a tortán, hogy Engelbert Dollfuss mint hívő katolikus és mélyen vallásos ember védőszentjének ezt az érseket választotta. Nem jó ómen, ha egy gyakorló politikus, vagy valaki, aki később gyakorló politikus lesz, egy olyan embert választ védőszentjének, akit politikai nézetei miatt meggyilkoltak.

Thanhäuserrel, az illusztrátorral közösen, együtt dolgoztak egyébként?

Neki teljesen más a viszonya az irodalomhoz, mert ő kiadja és illusztrálja a könyveket. Ő is gondolkodik valahogy, de nem úgy, mint én. Egyrészt azért, mert ő osztrák, én meg magyar vagyok. Másrészt mert én tudom, hogy milyen a magyar olvasó, ő meg nem tudja és nem is foglalkozik vele, ő az osztrák olvasóval foglalkozik. Az osztrák olvasó teljesen másképp fogja olvasni ezt a történetet, mert ő a szereplők jelentős részét ismeri. A német cím ezért végül nem Két obeliszk lett, ahogy én javasoltam, mert Christian azt mondta, hogy szeretné, ha több Kraus lenne benne. Ezért lett a címe Die Überwindlichen (azaz A leküzdhetők), utalva Kraus 1928-as posztháborús drámájára a Die Unüberwindlichen-re (azaz A leküzdhetetlenekre). Neki Karl Kraus személye a fontos. Én meg szerettem volna minél inkább eltávolítani a szöveget az életrajzi Karl Kraustól, de tudtam, mindez nem konfliktus forrása, hanem kétféle megértésnek a párhuzamos haladása és annak tudomásulvétele, hogy az osztrák olvasó sokkal inkább életrajzi műnek fogja tekinteni a könyvet, mint a magyar. A magyar olvasónak legfeljebb Karl Kraus neve mond valamit, esetleg Az emberiség végnapjaiból rémlik egy-két jelenet, de A fáklya, vagyis a Die Fackel publicisztikáit nem ismeri, mert nincsenek lefordítva. Irdatlan mennyiségű szöveg, borzalmas. És nekem egy ilyen író kellett, aki borzalmas szövegeket ír.

Milyen értelemben borzalmas?

Feltétlen azonosulást követel, mert másképpen olvashatatlan. Én nem szerettem volna egy olyan történetet, amiben Dosztojevszkij vagy Flaubert a hős, esetleg Krúdy. Ők olvasható szövegeket írnak. Az a jó, ha valaki íróként van jelen és íróként éli az életét, de nem lehet elolvasni a műveit, akkor tud igazán hősként működni. Ha megnézi például a Halál Velencébent, ami az egyik legjobb íróról szóló novella, és hogy abban mit mond Thomas Mann Gustav von Aschenbach munkásságáról: hát mellébeszél. Nagyon színvonalasan, de elkeni és mellébeszél, mert ha nem kenné el, hanem tényleges olvasói tapasztalatokat közvetítene Gustav von Aschenbach munkásságáról, akkor Gustav von Aschenbach írna, és nem Thomas Mann. Pontosan tudja, hogy ő az író és nem a hőse, és kitol vele. Elveszi tőle az írást, süketel, hazudozik, hogy mit ír a Gustav von Aschenbach, de közben azt is el akarja hitetni, hogy ez egy jó író. Nem olyan jó, mint ő, Thomas Mann, de jó. Kicsit idősebb, meg a rothadt epertől kolerát kap és meghal bele, de jó, és azért mégis írt egész izgalmas könyveket. Most a Kraus esetében nem arról van szó, hogy nem jó. Hanem arról, hogy nem lehet elolvasni, amit ír. És az volt az eredeti koncepció, hogy egy olyan írót választok mellé, aki meg kiváló műveket írt, de nem vált ismertté, és ő lett volna a Mechtilde Lichnowsky, aki Mechtilde L. néven szerepel, és az első részben íróilag csakugyan ő uralkodik. Az én nézőpontomból arról van szó, hogy a Mechtilde Lichnowsky írói világa tökéletesen beledöngöli a földbe Karl Kraus írói teljesítményeit.
Én azt gondoltam, hogy arról fog szólni az egész regény, hogy Mechtilde felülkerekedik Karlon, és újrafelfedezésre vár, csak hát a probléma az volt, hogy elkezdtem olvasni a regényeit, és rájöttem, hogy annyira ő sem jó. Pontosabban a Kraus az fölül van azon, hogy jó, vagy rossz, mert ő egy démon. Mechtilde pedig egy korai modernista író, aki azért nem Virginia Woolf. Olyan minőségeket nem tudott létrehozni, és rájöttem, hogy nincs annyi erő benne, hogy leváltsa a Karl K.-t. Tehát az első részen uralkodik, de annyi erő nincs benne, hogy még a második részt is elvigye a hátán. És ebből a veszteségből nőtt ki az a halál-litánia a 12. fejezetben, hogy ki mindenki halt meg a nagy háború óta abból, hogy el kellett vesztenünk Mechtildét. Szóval az első részben nagyon jól működött, ahogy a két nő rivalizál egymással, és szeretik is egymást, és felosztják egymás között Karl K.-t. Utána mindez már nincs. Utána már csak a végtelen csalódottság és rezignáció van, a bazi nagy hegyek, meg a svájci politikusok.

Ami engem még nagyon érdekelne: miért nem jut eszébe Karl K.-nak semmi Hitlerről?

Ő szó szerint ezt mondta: „Adolf Hitlerről nem jut eszembe semmi", azaz: „Zu Adolf Hitler fällt mir nichts ein". Azért, mert felmérte azt, amit a 30-as évekbeli antifasiszták nem értettek meg, hogy itt az embertelenségnek olyan dimenziói tárulnak fel, amit a hagyományos nyelvkritikai eszközökkel nem nagyon lehet megragadni. Beletörődött, hogy neki már itt nincs több szava, és el kell hallgatnia. Nagy mázlija volt, hogy '36-ban meghalt, mert ha még két évet élt volna, akkor vagy elviszi a Gestapo, vagy menekülhetett volna Amerikába, és én nem szeretném Karl Kraust elképzelni, amint mondjuk Hollywoodban forgatókönyvet ír, vagy New Yorkban tört angolsággal pár centért vesz egy csésze teát. Nem. Nagyon jól csinálta, hogy 62 éves korában meghalt.

Szilasi Flóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.