Márton László: Átkelés az üvegen
A Jelenkor Kiadó ajánlata
Márton László
Átkelés az üvegen
(regény)
Jelenkor Kiadó, 2007.
120x210 mm, kötve
552 oldal, 2.800 Ft .
ISBN 978-963-676-419-7
- 2007. március 16.
Márton László 1992-ben megjelent regénye a magyar regényírás nyolcvanas évekbeli felfutásának betetőzése volt. Nem véletlenül részesült megkülönböztetett kritikai fogadtatásban: Balassa Péter szerkesztésében külön tanulmánykötet jelent meg róla (Üvegezés, JAK–Pesti Szalon, 1994.).
Az új kiadás megteremti annak lehetőségét, hogy a szélesebb olvasóközönség is megismerkedhessen ezzel a meghökkentő művel, mely az eltelt tizenöt év során mit sem vesztett eredetiségéből, frisseségéből, váratlan humorából és metsző szarkazmusából.
„… mindaz, ami van, egyszersmind nincs, s hogy álom és valóság, képzelet és realitás nem választható el egymástól, hogy a szerves lét tanul a szervetlentől, s az átkelés az üvegen nem egy pillanat (mint az első és a második rész között mutatja a szerző), hanem állandó folyamat…”
(Balassa Péter)
Márton László sorrendben harmadik regénye (Menedék; Tudatalatti megálló) zárórésze a magyar regényírás nyolcvanas évekbeli felfutásának. Míg a korábbi nagyregények (Emlékiratok könyve, Bevezetés a szépirodalomba) sajátosan ugyan, de egy megrajzolható értékrendszer mentén íródtak, addig Márton regénye ezen értékrendszer komoly megkérdőjeleződését mutatja.
Részlet a regényből:
Agyengeség mámora mélyebb és tartósabb az erő mámoránál. Aligha fogják zokon venni, hölgyeim és uraim, ha kicsengésnek nevezett korszakunk meddő percei közepette most végre bejelentem saját magam kicsengését is. Nem a kishitűség beszél belőlem; arról még kevésbé van szó, hogy megelégeltem a leírást. Ellenkezőleg, most érzem csak igazán a leírás mámorát, ugyanakkor azt is érzem, hogy ez a mámor nem az erő, hanem a gyengeség mámora. Ha talán azt gondolják, hogy ki akarok bújni a kötelességeim alól, hogy nem akarom összefércelni mindazt, ami szétfesletten libeg a leírás eddigi kacskaringóiban, akkor tiszta lélekkel mondhatom, hogy ez tévedés. Ellenkezőleg, semmit sem kívánok inkább, mint azt, hogy összefércelődjenek az elkülönzöttek és látszólag össze nem tartozók; hogy legalább látomásként meglegyen a történet mint Egész. És ha választanom kellene, hogy én legyek-e vagy inkább a történet, akkor a történetet választanám.
Márpedig, azt hiszem, választanom kell.
És azt is hiszem, hölgyeim és uraim, hogy nem az én dolgom a leírás foszlányait összefércelni; ez valaki másnak, nálam hivatottabbnak és a mámorral szemben ellenállóbbnak a dolga; számomra legfőbb kegyelem volna, ha férc lehetnék a leírásban, ügyetlenül tántorgó, ideiglenes varrat, amely a leírással együtt ér véget, és amelyet a valóságban kihuzigálnak a leírásból. S ha esetleg a leírás úgy viselkedik, mint élő szervezet, és ez a hasonlat nem botlik el a saját szavaiban, úgy a varrat felszívódik és –
– nyoma vész.
Persze, mindez nem azt jelenti, hogy most azonnal elnémulok, hogy mostantól szóba sem állok Önökkel, hogy kegyelettől elfúló sóhajtás lép a némelykor bizony sületlen tréfák helyébe; de hiszen a kicsengés töredező percei sem azt jelentik, hogy megszűnőben van a világ. Szánnivaló teremtmények, akik azonosnak vélik a világot az érzéki benyomások zűrzavarával, amelynek elpusztításán egyébként serényen iparkodnak, mintha végiggondolták volna, hogy a jelenség és a jelentés közötti botorkálás megismételhető, vagy legalábbis pótolható.
Csönd van körülöttünk, hölgyeim és uraim: lárma, rikoltás, gépi zörej nem tompítja finom hallásukat – ám e szavakat a valóságban a kicsengés fülsértő csikordulásai közepette suttogom. És a világ a csikordulásokat is elnyeli, mert a szűnni nem akaró világ, ugyancsak a valóságban, végtelen egyetértés, az elmúltak és a leváltak és a kicsengettek summája, amelyet elfed, majdnem hézagtalanul, a jelenvaló: mint univerzális hasonlat, mint közhely, amelyet emberemlékezet óta nem sikerült elkoptatni, mert inkább az emberemlékezet kopott el. Nem arról van szó, hogy megszűnőben van a világ, inkább csak arról, hogy nem szólítható meg soha többé. De mivel az emlékezés, mint mondottam, elkopott, lehetséges, hogy a világ visszamenőleg sem volt megszólítható.
Mire Önök megkérdezik: akkor hát én kit szólítok meg? És egyáltalán: ki vagyon én? Ki az, aki van? Én pedig azt kell, hogy feleljem: aki van, az nem én. Aki beszél Önökhöz, az csak egy hang. Önök megkérdezik: nem lesz ez egy kicsit kevés? Egy hang! Egyhangúság, amely önmagáról áradozik!
Így igaz, beszélek, holott még csak hang sem vagyok: ezeknek a leírott szavaknak a sorrendje vagyok, magánhangzók és mássalhangzók végösszege; s ha most Önök diadalmasan kiáltják, hogy a magánhangzók a lélek és a mássalhangzók a test, akkor éppen azt engedték elillanni, ami a magánhangzók és a mássalhangzók szövetségének értelmet ad.
Elillanni. Milyen selymes hangzású szó, milyen hízelgő! Lehet, hogy nincs is kedvem elillanni, lehet, hogy kedvem dacára fogok elillanni. Bárhogy van is, el fogok illanni, mert a leírás előterében többé nincs helyem; de nem azonnal illanok el, mert az ügyetlenség volna és kicsinyesség volna. Ígérem, hogy még egy kicsit élvezni fogom az Önök társaságát. Aztán illanok.
Most pedig legfőbb ideje, hogy számot adjak róla, milyen is volt Anchises a valóságban.
Először még nem arról beszélek, milyen volt Anchises, hanem arról, hogy milyen volt a valóságban. A valóságban sötét volt, olyan okokból, amelyeket könnyű lesz megmagyarázni, azonkívül ragyogó világosság is volt, sajnos csak a szónak átvitt értelmében. A világosság Anchises elméjéből áradt: olyan elme volt ez, amelyet a felvilágosodás előfutáraként fognak emlegetni.
A valóságban egy előkelő ház, egy kastély belseje volt, a kastély belsejében pedig ott volt Anchises; kicsi híján csikorgott abban a zegzugos, homályos térben. Úgy járkált a szobákban és a folyosókon, ahogyan az erekben kering a vér; vagy, mint éhomra nyelt rágatlan falat. Hiszen az étel sem kívülről szemléli a tápcsatornát. Valami titkos félelem volt ebben, talán attól, hogy az épület egyszer meg fogja fojtani. Amikor Anchises külleméről beszélek majd, akkor tessenek elfeledkezni róla, hogy Anchises nem látszik, nem látható: vagy azért, mert nem akar mutatkozni, vagy egyszerűen csak a sötétség miatt. Azonkívül kénytelen vagyok előrebocsátani, hogy a valóságban Anchisessel nem történik semmi; és ha most elkezdeném sorolni mindazokat a dolgokat, amik nem-történtek vele, az nagyon sokáig tartana. De hiszen éppen az a legérdekesebb, aminek isteni végzet és emberi számítások szerint végbe kell mennie, csakhogy nincs meg az a vég, amibe menjen: ez a képzelet legizgatóbb fűszere!
Anchisest képzelgések rohanják meg. Ez az, ami nemtörténik. A bölcselő vaktában kitapint egy papiroskát, és idegenszerű, nyugodt betűkkel fölírja rá: Lidércnyomásból tiszta formát. Lélegzetet vesz, aztán három felkiáltójelet is rak utána: egy!, kettő!, három! És mire a harmadik felkiáltójelet leírja, máris kizárólag tiszta formák veszik körül.
Az apró papírszeletkéket, amelyekre felejtenivalóit rótta föl, egy fiatalkori munkájából gyártotta; szokása volt, hogy kevésre becsült régi kéziratainak hátoldalára cédulázott. Az a munka, amelynek egyik lapját most szelte nyolcfelé, egy heroldjogi értekezés volt; Anchises, amikor legfogékonyabb és legérzékibb ifjúságában járt, heroldjogi precedensek tanulmányozásában igyekezett rendkívüli buzgalmat felmutatni. Később eszébe jutott, hogy már sok-sok nemzedék óta nincsenek heroldok, nincs is rájuk szükség; ekkor hátat fordított a heroldjognak, de megmaradt benne a dedukciók iránti vonzalom, amelyhez a precedensek taglalása közben szokott hozzá. A dedukciók tárgyait egyébként ugyanúgy elfelejtette, mint az iménti lidércnyomást.
Életének első két szakaszáról, a gyermek- és az ifjúkorról szinte semmit sem tudunk; életrajzírói, ha lesznek, valószínűnek fogják tartani, hogy az első évek éppoly eseménytelenül múlhattak, mint a későbbiek. Némelyek azt állítják majd, hogy egyszerű emberektől származott légyen, apja foldozószabó volt, anyja cselédlány. Még azt is tudni vélik, hogy a ház, ahol a cselédlány szolgált, előkelő hely volt, a ház ura pedig jóságos és figyelmes lélek, akinek feltűnt a vézna, beteges kisfiú fogékonysága és rendkívüli memóriája; kitaníttatta, sőt a hagyomány szerint később örökbe is fogadta. S ha ez igaz, úgy Anchises abban a kastélyban éli (vagy, előkelő kifejezéssel, „vezeti”) bölcshöz méltó, magános életét, ahol anyja valaha padlót sikált; ha pedig ebben biztosak lehetnénk, akkor semmi sem akadályozna meg abban, hogy máris továbblépjünk, hölgyeim és uraim.
Csakhogy amiben biztosak lehetünk, az nem egyéb, mint a bizonytalanság. Hiszen éppen ez a kérdés – önmaga helye a világ rendjében és az időben – volt az, amelyet a bölcselő minduntalan tiszta formává próbált alakítani. Arra a személyre, aki a cselédlány és a foldozószabó (egyház által csak utóbb szentesített) együttéléséből származik, úgy gondolt, ha nagy ritkán gondolt, mint egy idegenre.
Hozzászólás