MÁRTON LÁSZLÓ

Az egér

 

Előzetes magyarázat

Félreértések elkerülése végett: a blattolás nem azonos a blicceléssel. Mindkét esetben arról van szó, hogy valaki érvényes menetjegy nélkül utazik, noha ezt nem volna szabad, nem helyénvaló tennie. Vannak azonban lényeges különbségek. Bliccelni mindenféle járművön lehet: metrón, villamoson, buszon, olykor még tengeralattjárón és repülőgépen is. Blattolni ezzel szemben csak vasúton és csak olyan országban lehetséges, ahol a blattolásnak kultúrája van, közismert és mindenki által tiszteletben tartott játékszabályokkal. Ebből következik egy másik, még fontosabb különbség: a bliccelés nem más, mint káosz, züllés, a magunkba és embertársainkba vetett bizalom pusztulása, űzött vadállat sunyítása a bozótban, míg a blattolás maga a termékeny társadalmi kommunikáció, a szabályok tisztelete és kreatív értelmezése, a középkori eredetű Istenbékéjének, a Treuga Dei-nek egy halvány, de azért hatékony kései változata, tárgyaláson alapuló megegyezés.

És ezzel, azt hiszem, elég is a magyarázatból. Még csak annyit, hogy mindkét szó német eredetű, bár jelentésük egy kissé megváltozott, mire eljutottak ebbe a történetbe. Németül az egyik szó azt jelenti, hogy villámlás, úgyhogy ebben a nyelvben csak a viharfelhők bliccelnek, míg a bliccelőre azt mondják németül, hogy „feketén utazik”; a másik szó pedig állítólag azt jelenti, hogy vadász falevéllel (ez a „Blatt”) őzgidát csalogat magához.

Előre megmondom, hogy ebben a történetben nem lesz őzgida. Igaz, vadász sem.

 

 

Az alkonyat színei

Három fiatalember és egy lány utazik Kolozsvárról Nagyváradra kora délután, január közepén, az 1970-es évek végén. Odakint mínusz 18-20 fok lehet. Idebent jóval kevesebb a mínusz, mert az összezsúfolódó emberi testek, másmilyen fűtés híján, eleven fűtőtestekként üzemelnek. A kijelentéseket, kérdéseket, könyörgéseket, felkiáltásokat, feltárulkozásokat, parancsokat és tiltásokat, igazságokat és hazugságokat párafelhőcskék jelzik itt is, amott is, de talán még a kimondatlan titkos gondolatok is kigőzölögnek a kopasz utastársak fejebúbján.

Fűtés, az nincs. Világítás, az már egy kicsit van. Vagyis még nincs, mert majd lesz. Tény azonban, hogy kint a folyosón, sok üres foglalat után, valahol a messzeségben látszik egy villanykörte. Ennek most még nincs jelentősége, mert odakint az alkonyat legszebb színei pompáznak, ezzel is gazdagítva a vasúti fülke vaksötéttől számottevően különböző világosságát.

Fűtés, az nincs, de nem is kell, mert ahol szagok érződnek, ott már kis híján meleg van. Ha mondjuk egy forró nyári napon utaznánk a budapesti Déli-pályaudvarról a Balaton felé, akkor fölöslegesnek, sőt zavarónak éreznénk a szagokat; de most, amikor plusz Celsius-fokokról beszélni ábrándos tavaszvárás jele volna, ilyenkor a szagok melegítenek, vagy legalábbis elhitetik, hogy melegszünk. Ahogy a fényekből egyre kevesebb lesz, úgy lesz egyre több a szagokból. Újabb és újabb árnyalatok csapják meg az orr nyálkahártyáját: hagymaszag, szappanhiány- és vízhiányszag, gyomorból párolgó pálinka és félig emésztett ebéd szaga. Kimondatlanul párolgó titkos gondolatok szaga.

És mindezen szagok tömkelegéből kiválik egy jellegzetes, furcsa szag, amilyet régi házak padlásán és éléskamrájában érezhetünk.

Mi lehet ez?

Megvan! Egérszag!

Ugyan már! Vonaton nincs egér! Ez inkább egy egérízű húskonzerv!

Na ne! Vonaton nincs húskonzerv. A boltban sincs.

Gomolyog a szájakból a gőz. Az éppen akkor betiltott Petri György szavaival: zuhog az ész a gazdátlan tényrakásokra. A három fiatalember közül legalább kettő filozófia szakos egyetemi hallgató, és blattolni fognak. Várják a kalauzt, akivel a blattolás lebonyolítható.

No, azt várhatják!

Az bizony beletelik egy kis időbe, amíg a kalauz ideér. Amíg átfurakodik a folyosót benépesítő, gőzölgő emberek közt, akik szintén blattolni akarnak. Márpedig a blattolás időigényes művelet. Éppúgy nem helyénvaló kutyafuttában intézni, ahogy a belgyógyászati vizsgálatot vagy a pszichoanalízist sem. Ráadásul a kalauzt az a két-három oldalasra tervezett kitérő is késlelteti, amelyet rögtön tenni fogok, mert nem tehetek mást, és amíg annak nincs vége, addig biztosan nem jön a kalauz.

Kénytelen vagyok ugyanis észrevenni, hogy a fülkében nem négyen, hanem hatan ülnek, holott én csak arról a négy fiatal személyről akartam beszélni, akiről eddig szó volt. A másik kettőt eddig nem akartam észrevenni, noha eddig is ott voltak, csak én úgy tettem, mintha nem látnám őket. De most már olyan erősen ott vannak, hogy jóformán kibökik a szememet, most már lehetetlenség tudomást nem venni róluk.

 

 

Vidéki utasok felruházása

Pedig jobb lenne, ha nem volnának itt a fülkében, mert a cselekmény szempontjából teljesen fölöslegesek, azonkívül rossz hangulat árad belőlük. Látszik rajtuk, hogy valami bajuk van. Elsősorban ez látszik, és csak másodsorban az, hogy meglett korú férfiak, 55-60 évesek lehetnek. A kezükön látszik, hogy kétkezi munkát végeznek, de én most nem a kezüket nézem, hanem az ingerültségüket. Mintha az ingerült lelkiállapot egy külön testrész volna, egy ötödik végtag. 

Az a helyzet, hogy a két meglett korú férfi ugyanúgy megpróbálja nem észrevenni a négy fiatalt, mint én őket az előbb, annyi különbséggel, hogy kevesebb jártasságuk van az ignoranciában, mint nekem. Ritkán ülnek vonatra, és ami a vonaton a szemük elé kerül, vagy a fülükbe jut, azt akaratuk ellenére is tudomásul veszik.

Pedig látszik rajtuk, hogy nem akarják tudomásul venni, nagyon nem akarják. Haragos arcot vágnak, haragos pillantást lövellnek, haragos párafelhőt fújnak a szájukon. Ha el kellene döntenem azt a kérdést, hogy vidékiek-e vagy városi lakosok, akkor én a magam részéről arra szavaznék, hogy vidékiek.

Ebben az államban az állampolgárok arra fordítják idejük és figyelmük nagy részét, hogy ne vegyék észre azt, ami nem tetszik nekik, vagyis úgy tegyenek, mintha a nemtetsző dolog, személy vagy ideológia nem is létezne. Maradék életerejüket pedig arra fordítják, hogy annak létezését, aminek nemlétezését nagy nehezen elhitették magukkal, valahogy elviseljék.

Egyelőre nem értem, hogy ennek a két embernek mi baja van, mert a hivatalos államnyelven beszélnek, ezen a nyelven gomolyog a leheletük, én pedig ezt a nyelvet nem ismerem. De mindjárt rájövök!

Addig is, amíg rájövök, felruházom a dohogó vidéki utastársakat. Térdig érő csizmát húzok rájuk, hímzett bekecsbe bújtatom őket, báránybőr kucsmát nyomok a fejükbe. Most már egyértelműen látszik, hogy vidékiek. És már tudom is, hogy miről beszélnek!

 

 

Megvillan egy késpenge

Onnan tudom, hogy Zoltán (így hívják az egyik fiatalembert), aki jól, sőt nagyon jól ismeri az állam hivatalos nyelvét, folyamatosan tolmácsol. François (ő a másik fiatalember) szintén jól ismeri ezt a nyelvet, ő azonban sem az eredeti szövegre, sem annak fordítására nem figyel. Az ő érdeklődésének egy cipzár a tárgya, ez a cipzár pedig egy szoknyán helyezkedik el, egy vastag női szövetkabáttól félig eltakarva. François-t, ezt az ifjú félistent a köznapi életben Ferinek hívják, de ő előnyben részesíti a francia névváltozatot, sőt annyira a francia kultúra befolyása alatt áll, hogy Hegel nevét is, mintegy önkéntelenül, Ezsel-nek ejti. 

Azt az újlatin nyelvet, mely az állam hivatalos nyelve, úgy tartja távol, hogy egy másik újlatin nyelvet húz magára. 

Enikő (ez a lány neve, ő viseli a cipzárat a hozzá tartozó szoknyával együtt) Székelyudvarhelyen töltötte legszebb éveit, ezért kevésbé járatos az állam hivatalos nyelvében, mint Zoltán és François, de még mindig jobban érti a két meglett korú vidéki férfit, mint a harmadik fiatalember, akinek sajnos nem emlékszem a nevére. Annyit tudok róla, hogy Pestről jött látogatóba Kolozsvárra, és most Kolozsvárról megy látogatóba Nagyváradra. Ő tehát egy pesti jövevény. Így is fogom hívni a továbbiakban, rövidítve: p. j.

Zoltán p. j. kedvéért tolmácsolja a két kucsmás-bekecses vidéki utastárs beszélgetését.

Ez a beszélgetés magáról a beszélgetésről szól. Arról, hogy fiatal szereplőink nem a mi nyelvünkön, hanem az egyik szomszédos állam hivatalos nyelvén beszélnek, miközben ők is tudják, hogy a mi államunk nem azonos ezzel a másik állammal, nem is volt, és ami a legfontosabb, nem is lesz.

Vagy ha nem tudják, akkor bele kell verni a fejükbe. Jó alaposan. Keményen!

És azt is tudják, hogy az a másik nyelv, amit ők használnak, a mi államunkban nem használatos.

Vagy ha nem tudják, akkor ezt a nem használatos nyelvet beléjük kell fojtani. Le kell dugni a torkukon!

És ha már úgyis megtanulták a mi államunk hivatalos nyelvét, akkor lesznek szívesek használni azt, mert mi is azt használjuk.

Vagy ha nem tanulták meg, akkor bele kell tömni a fejükbe! Meg a hasukba! Lyukat kell vágni a hasukon, és azon keresztül beléjük tömni a nyelvet!

Nem ismerem p. j.-t, még a nevét sem tudom, ezért annak sem vagyok a megmondhatója, mennyire volt megijedve azokban a három évtizeddel ezelőtti pillanatokban. Tételezzük fel, hogy könnyen megfélemlíthető, gyáva ember volt, és kevés híján elájult az ijedségtől. Ha viszont így van, akkor ijedtében ő meg azt nem tudja megállapítani, vajon a többiek is annyira meg vannak-e ijedve, mint ő. Ezt én sem tudom megállapítani, de úgy képzelem, hogy jóval kevésbé. Mégis úgy veszem észre, hogy a fülkében a félelem szaga pillanatnyilag az egérszagnál is erősebb.

Ta-tam, ta-tam, ta-tam! Sínen vagyunk! Rázkódunk! Döcögünk! Haladunk előre! Hurrá!

És most megvillan egy késpenge a lassan kialvó téli alkonyatban.

Az egyik haragos arcú vidéki állampolgár benyúl a táskájába, és elővesz egy jó nagy kést. A jó nagy kés jó nagyot villan.

Nem, ne túlozzunk, nem olyan nagy az a kés. Mondjuk inkább azt rá, hogy közepes.

De még csak nem is közepes. Inkább csak olyan, mint amire József Attila mondta, amikor rátámadt az őt kezelő pszichológusnőre: „Kis kés, de jó kés!”

A kis kés megvillan egy kicsit. (Utolsó lehetősége, hogy megvillanjon, mert mindjárt besötétedik.)

Ez most szúrni fog?

Nem, kedves olvasó, ne aggódj: nem szúrni, hanem vágni fog. Levág egy vékony szeletet a másik kezében tartott szalonnából, majd azt egy falat kenyérrel és egy karika hagymával ügyesen a szájába helyezi. A másikat is megkínálja. Teli van a szájuk, nem beszélnek. Talán nem tévedek, ha úgy képzelem, hogy ebben a történetben többé nem is szólalnak meg.

Jelenleg a fülkében a hagymaszag erősebb a félelem szagánál, az egérszagról nem is beszélve.

(Gyerekek, ez így nem lesz jó. Ebből a két közhelyszerű, primitív zsánerfigurából ebben a formában többet nem lehet kihozni. Vagy bevonjuk őket a cselekménybe, de akkor szóba kell állnunk velük, vagy úgy kell intéznünk, hogy leszálljanak a következő állomáson, Bánffyhunyadon. Más megoldást nem látok!)

 

Kis teste hangtalan vacog 

Addig is, amíg a kalauz ránk nyitja a fülke ajtaját, Zoltán elmagyarázza p. j.-nek, miért hasznos a blattolás. Hasznos a kalauznak, aki ezáltal kiegészítheti csekélyke fizetését. Hasznos az utazóközönségnek, mely ezáltal jóval kevesebbet fizet a személyszállításért, mint amennyit az érvényes menetjegyért kellene. Hasznos a vasútnak, mert a kevesebb eladott menetjegy alapján kevesebb utassal kalkulál, mint amennyien ténylegesen utaznak. Emiatt kevesebb vonatot indít, mint amennyi kellene, ezáltal pedig üzemanyagot és üzemeltetési költséget takarít meg. És végül hasznos a blattolás az egész népgazdaságnak, mert az embereket mozgásra, utazgatásra, államunk területének jobb megismerésére ösztönzi, ezáltal pedig fokozódik a dolgozók teljesítménye.

Annyi már p. j. számára is világos, hogy a bliccelők lefizetik a kalauzt, és ezáltal átalakulnak blattolóvá. Az is érthető, hogy a kalauz hagyja magát lefizetni. No de a kalauzt senki nem ellenőrzi, soha?

Erre a naiv kérdésre p. j. nem kap választ, pedig még Enikő arcán is úgy ragyog fel a többlettudás mosolya, hogy attól kis híján kivilágosodik a fülke, és látszik, hogy a szoknyáján félig le van húzódva a cipzár. A kalauz még mindig nem jön, pedig mindjárt befutunk Bánffyhunyadra, ahol a két szalonnázó vidéki férfi le fog szállni. Már állnak is fel, már mennek is ki a fülkéből (köszönés nélkül).

Az imént azt írtam, hogy a vonat zsúfolásig tele van, és hogy nem is jut hely mindenkinek a fülkékben, sokan a folyosón állnak. Most azonban kénytelen vagyok belátni, hogy tévedtem, de az is lehet, hogy nagyon sokan leszálltak Bánffyhunyadon. Mindenesetre kimondottan kevesen utaznak ezen a vonaton, kísértetiesen üres a szerelvény.

Miután a vonat ismét mozgásba lendült, p. j. feláll, kimegy, majd meghökkent arccal visszajön. Most már vannak elképzelései róla, honnan jön az egérszag. 

– Van egy egér a WC-ben! – újságolja.

Az egér a lehajtott kagylófedélen kuporog, és olyan lucskos a szőre, mintha egy perccel ezelőtt nyakon öntötték volna egy vödör vízzel. Ami csak azért meglepő, mert a WC-ben nincs víz. Nem is lehetne, mert ebben a hidegben szétfagyna a tartály és a vezeték.

Ahogy az imént is említett József Attila mondja: kis teste hangtalan vacog. Mármint az egérnek. 

– Ő a vonat egere – magyarázza Zoltán. 

– Micsoda?! 

– Bánffyhunyadon szokott felszállni – folytatja Zoltán. – Attól ilyen lucskos. 

– Nem inkább attól, hogy valaki a WC-ben lepisilte? 

– Az a baj veletek, pestiekkel – folytatja Zoltán –, hogy olyan logikusan gondolkodtok. Mintha Nyugaton élnénk. „Ha A egyenlő B-vel, és B egyenlő C-vel, akkor C egyenlő A-val.” Nem, nem egyenlő! Néha egyenlő, máskor meg nem annyira. De a legtöbbször egyáltalán nem. Legföljebb csak egy egészen kicsit.

Erre p. j. már nem tud mit mondani. Valahol a térben és az időben van egy dolog, ami nem annyira egyenlő, mintha kétszer annyira egyenlő volna. 

– A vonat egere majdnem egyenlő a templom egerével – folytatja Zoltán. – Annyi a különbség, hogy a templom egere kiment a divatból, akárcsak maga a templom és még sok más közismert jelenség. A vonat egere viszont, akárcsak maga a vonat, az állam közvetlen felügyelete alatt áll.

P. j. hitetlenkedve bámul a terpeszkedő sötétségbe. Valahol a messzeségben kigyullad egy villanyégő. 

– A vonat egere – folytatja Zoltán – szimbolikus jelentésrétegeket hordozó élőlény, melynek révén a Párt és az állam fontos üzeneteket közvetít a dolgozó nép felé. Másfelől a dolgozó nép üzenetét is hordozza. 

– Ettől ilyen lucskos? A dolgozó nép üzenetétől? 

– Mindenki tudja, hogy a vonat egerének tele van a töke a dolgozó nép óhajával, sóhajával. És mindenki tudja, hogy a vonat egerét előbb vagy utóbb a színe elé fogja hívatni az Elvtárs. És mindenki tudja, hogy az Elvtárs meg fogja kérdezni a vonat egerétől, hogy mi a dolgozó nép kurva nagy szívének az a kurva nagy bánata. És akkor a vonat egere megmondja az őszintét. Előáll a farbával. Kipakol. Csak azt ne mondd nekem, hogy nem tudod, hogy ki az Elvtárs, mert ennyire hülyék még a pesti jövevények sem szoktak lenni. 

– És a vonat egere attól ilyen lucskos, hogy az Elvtársnak el akarja mondani a dolgozó nép kurva nagy bánatát? 

Erre a szellemesnek szánt kérdésre sajnos már nincs idő válaszolni, mert…

 

 

Jön a kalaúz

…mert jön a kalauz. Úgy jön, mint aki tisztában van vele, hogy ő a korszak hőse. Gyönyörű wiplafogai vannak: színezüstnek látszó alsó és felső fogsor villog a szájában, amikor beszél, beszél, beszél. 

– Mit mond?

Az biztos, hogy már nem a blattolásról van szó. Szereplőink előzőleg összeadták az ilyenkor szokásos összeget (fejenként tíz lej, összesen negyven), melyet a kalauz magától értetődő mozdulattal átvett és elrakott. Valami roppant mulatságos dolgot mesélhet, mert még Enikő is nevet rajta, pedig ő azzal a székelyudvarhelyi nyelvismeretével csak felében-harmadában érti az összefüggéseket.

És most p. j., akinek nincs min nevetnie, hirtelen ráébred, mit üzen a dolgozó népnek az államilag ellenőrzött egér.

Megvárja, amíg a kalauz kimegy a fülkéből, és csak aztán kérdezi azt, amit ebben az országban nem volna szabad kérdeznie:

 – Te miért akarsz elmenni ebből az országból? 

– Azért – feleli Zoltán, aki három év múlva fogja beadni az áttelepedési kérelmet –, mert olyan városban szeretnék élni, melyet filozófusok irányítanak, és ahol a folyó alatt metró közlekedik. 

– És te miért akarsz elmenni ebből az országból? 

– Azért – feleli François, aki fél év múlva fogja beadni az áttelepedési kérelmet –, mert olyan országban szeretnék élni, melyet filozófusok irányítanak, és ahol be van vezetve az apartheid. – Tessék?! 

– Az a baj veletek, pestiekkel, hogy hiányzik belőletek az alkotó képzelet. Próbálj elképzelni egy filozófusok által irányított Dél-Afrikai Köztársaságot, ahol azok lesznek a fehérek, akik olvasták Platón összes műveit, és azok lesznek a négerek, akik nem olvasták. Egyértelmű, hogy a négerek lesznek túlnyomó többségben, és még egyértelműbb, hogy a fehérek el fogják nyomni őket. „Te olvastad a Platón összest, te ember vagy, te felszállhatsz a vonatra. Te nem olvastad a Platón összest, te nem vagy ember, te nem szállhatsz fel a vonatra.” Ez ilyen egyszerű.

Françoisról azt kell tudni, hogy Tordára szólt a kihelyezése, vagyis vonattal járt Kolozsvárról ebbe a másik városba tanítani, és ehhez kora hajnalban kellett fölkelnie. Ingázás közben kellemetlen tapasztalatokra tett szert: valahányszor megpróbált aludni a vonaton, és végigfeküdt az üléseken, az újonnan felszállók se szó, se beszéd, ráültek a fejére. Utópisztikus eszmék híveként úgy képzelte, hogy aki Platónt olvasott, az nem ül rá a másik fehér ember fejére, főleg, ha feltételezheti róla – joggal! –, hogy ő is olvasott Platónt.

Aki csak Heideggert vagy Fichtét olvasott, az néha esetleg ráül a másik ember Platón eszméit raktározó fejére, de aki Platónt is olvasott, az semmi szín alatt.

 

 

Kontroll

Enikő, aki soha nem fogja beadni az áttelepedési kérelmet, nem válaszol. Pedig a kérdés őrá irányul: 

– És te miért akarsz elmenni ebből az országból? 

– Enikő, mielőtt erre a gyöngéd és tapintatos kérdésre válaszolna, velem konzultál, négyszemközt – jelenti ki François.

Enikő szoknyáján most már teljesen le van húzódva a cipzár. 

– Hát akkor azt javaslom, távozzunk!

Zoltán és p. j. kint állnak a füst- és egérszagú, hideg folyosón. Hátuk mögött egy kéz behúzza a fülke függönyét.

Fűtés, az nincs. Függöny, az van. 

– Csak azt nem értem, hogyan működnek a nemi ösztönök ebben a farkasordító hidegben, amikor befagy az embernek a segge! 

– Még nem tudom, mi az, hogy farkasordító, és még nem tanultam meg, mi az, hogy ösztön –  feleli Zoltán. – Annyit tudok, hogy a segg mínusz 50 foknál kezd befagyni, Gyergyószentmiklós környékén, és ott is csak nagyon ritkán. 

– Azt állítod, hogy nincs hideg? Hogy egy kissé nem alacsony a hőmérséklet? 

– Az a baj veletek, pestiekkel, hogy elvontan értelmezitek az alacsony hőmérséklet fogalmát! Pedig az alacsony hőmérsékletnek, az úgynevezett hidegnek nagyon sok válfaja van!

Van az orrfacsaró hideg. Van a gyomorszűkítő hideg. Van a seggrepesztő hideg. És még sorolhatnám.

Enikőt a szülei néhány évvel ezelőtt bevitték vagy bevitették a pszichiátriára, ahol először megpróbált kiugrani az ablakon, aztán megpróbálta üvegcseréppel felvágni az ütőereit, aztán megpróbálta felakasztani magát, aztán megpróbálta meginni a dísznövények permetezésére használatos gyorsan ölő mérget, és közben, saját állítása szerint (ami nem biztos, hogy maximálisan igaz), a kezelőorvosok másfél éven át mindennap átzavartak egy kevés villanyáramot a fején a jobb halántékától a bal halántékáig. A pszichiátria előtt Enikő életében jelentős szerepet játszott egy férfi, akinek Enikő utólag szívesen kikaparná a szemét (máskor: akinek imádnivaló testét Enikő a tíz körmével kaparná ki a föld alól). A férfi jelenleg Miskolcon tartózkodik, vagyis az egyik szomszédos állam területén, ahová házasság révén jutott, amiről ismételten azt állította, hogy mindössze névházasság, de azóta is együtt él azzal a nővel. Így tehát Enikő el szeretne jutni Miskolcra, és azt a bizonyos nőt meg szeretné locsolni két liter tömény kénsavval (máskor: szeretné megkérdezni tőle, mi a boldog házasság titka).

De ha most az a férfi, akibe Enikő halálosan szerelmes volt, mielőtt a szülei bevitették a pszichiátriára, Miskolcon viszontlátná Enikőt, hát akkor igencsak megcsapná az orrát az idegen sperma illata! 

Ebben a pillanatban ismét jön a kalauz. De most mennyivel szürkébb és elnyűttebb, mint fél órával ezelőtt volt! Most már nem ő a korszak hőse. Az a korszak elmúlt.

Most is beszél, beszél, beszél, de a beszédét nem fogadja nevetés. Azt az egyetlen baljóslatú, hivatalos ízű szót értjük az egészből, hogy „kontroll”.

Hogy a kalauzt nem ellenőrzi senki? De még mennyire, hogy ellenőrzi! Mindjárt itt lesz a kontroll!

És akkor mi lesz, ha itt lesz a kontroll?

Akkor nem lesz az égvilágon semmi. Hozzáblattolunk az eddigi blattoláshoz.

A hozzáblattolás azt jelenti, hogy a négytagú társaság fejenként további tíz-tíz lejjel járul hozzá a vasút felvirágoztatásához. De mivel a négyből két személy pillanatnyilag nem szólítható meg (a kalauz bekukucskál a behúzott függöny egyik hasadékán, és gyöngéd, finom tapintattal eltekint attól, hogy benyisson a fülkébe), Zoltán és p. j. kénytelen egy-egy húszast adni a kalauznak, aki ezt az összeget, mint ünnepélyesen ígéri, továbbítani fogja a kontroll felé. 

– Mit mond a nyolcvanéves férfi, amikor feleségül veszi a harmincéves nőt? „Majd ha negyven lesz, felváltom két húszasra!”

Visszajön a kalauz, és a nyomában tényleg ott lépeget a kontroll. Meredek süvegével olyan benyomást kelt, mint egy püspök, aki futó látogatást tesz egy falusi plébánián. Mosolyog, integet.

Egy kicsit bekukucskál a függöny hasadékán.

Annyira meg van elégedve a látvánnyal, hogy még a szomszédos állam hivatalos nyelvén is hajlandó megszólalni:

 – Irigylem ezeket a mai fiatalokat! 

– Én is irigylem ezeket a mai fiatalokat! – feleli Zoltán a kontroll távolodó nyakszirtjének.

Aztán elmagyarázza, miért hasznos a kontroll.

A kontroll – személyként is, intézményként is – hasznos az utasoknak, mert a kontroll jóvoltából tudják, mihez tartsák magukat. Hasznos a kalauznak, mert rugalmasságra, éberségre, munkafegyelemre és önzetlenségre szoktatja. Hasznos a vasútnak, mert a kontroll munkája révén emelkedik a szakmai színvonal. Hasznos magának a kontrollnak is, mert a blattolás jóvoltából munka nélkül jut nem lebecsülendő jövedelemhez. 

– No és a kontrollt – érdeklődik p. j. – nem ellenőrzi senki?

   

 

Szuprakontroll

– Az a baj veletek, pestiekkel, hogy képtelenek vagytok túljutni az analógiás gondolkodás buktatóin!

És akkor p. j. egyszerre csak ráébred, miért is utazik Enikő Nagyváradra. Nem azért, hogy beüljön az Ady Endre-kör közgyűlésére, és ott meghallgassa a kolozsvári Gaál Gábor-körből érkező Brügge Ferenc előadását Johann Gottlieb Fichtének a zárt kereskedelmi állammal kapcsolatos elgondolásairól, nem, hanem valami másért. Az államhatárhoz közel eső nagyvárosban van ott neki egy ismerőse, aki tudja, hogyan lehet átmenni Körösgyéresről (Girişu de Criş) Berekböszörménybe, az egyik állam területéről a másikéra. Ez az ember azt is tudja, hány órakor szokott lenni a határőröknél a váltás. Ezzel az emberrel Enikő megállapodott, hogy éjszaka elvezeti az államhatár közvetlen közelébe, és ott megmutatja, merre kell továbbmennie. Húzódik ott egy építési törmelékkel teleszórt, mocsaras terület, mely ebben a hidegben vastagon be van fagyva, úgyhogy most könnyen járható. Csak a huzaltekercsekre és az éles vaslemezekre kell vigyázni, mert olyanok is vannak.

Aztán vagy átjut, vagy nem jut át. Ha nem jut át, akkor visszakerül a pszichiátriára, és kap további nyolcvan elektrosokkot.

Úgyhogy ami odabent a fülkében zajlik, az nem egyéb, mint Enikő búcsúja államunktól és Pártunktól. Mert Enikő természetesen párttag, ez már a felszállás előtt kiderült. Most is nála van a tagkönyve, hogy szükség esetén fel tudja mutatni.

Másrészt pedig François rendkívül sokoldalú tehetségéről tanúskodik, hogy pillanatnyilag nem Johann Gottlieb Fichte elképzelésein és a róluk tartandó előadáson töri a fejét, hanem valami mással van elfoglalva, amihez Fichtét és nézeteit nem kell különösebben jól ismernie.

Fichte művében, mely néhány évvel a francia forradalom után látott napvilágot, egy központosított állam sejlik fel, melynek határai le vannak zárva, és a központi hatóság szigorú felügyelete alatt állnak. Állami szervek intézik az államhatáron túlra irányuló kereskedelmet, mind a behozatalt, mind a kivitelt, akárcsak az államhatáron belül megtermelt javak újraelosztását. 

Ta-tam, ta-tam, ta-tam! Sínen vagyunk! Rázkódunk, döcögünk, haladunk előre! Hurrá! 

Az állampolgároknak mint magánszemélyeknek tilos elhagyniuk az állam területét, és tilos külföldi állampolgárral magánkapcsolatot létesíteniük. Vagy ha ezt indokolt esetben mégis megtehetik, akkor a találkozókról, beszélgetésekről jelentést kell írniuk a hatóságnak. A külföldiekkel folytatott levelezést pedig – mind a kapott leveleket, mind az elküldött levelek hiteles másolatát – be kell mutatniuk, függetlenül attól, hogy a levelezést a hatóság előzőleg már cenzúrázta.

Ilyen zseniális csávó ez a Fichte!

Egyetlen kézmozdulattal megragadta a felvilágosodás lényegét!

Már akkor feltalálta a proletárdiktatúrát, amikor még nem is léteztek proletárok!

Fichte találta fel Marxot és a marxizmus-leninizmust!

Fichte találta fel a vasfüggönyt és a berlini Falat!

Fichte találta fel a Csekát, a GPU-t, az NKVD-t és a KGB-t!

Fichte találta fel az AVH-t, a Stasit és a Securitatét!

Fichte találta fel a Négyek Bandáját, a kínai kulturális forradalmat és a vörös khmerek rémuralmát!

Fichte találta fel az Elvtársat!

Fichte találta fel a blattolást és a kontrollt!

Fichte találta fel a vonat egerét!

Köszönjük, Johann Gottlieb! Csak így tovább! Még találj fel sok szépet és jót nekünk!

Ebben a pillanatban, mintha Fichte Zárt kereskedelmi állam című értekezésének egyik lapjáról lépett volna ki a hideg téli estébe és a reálisan létező szocializmusba, jön a kalauz.

Már egészen kicsi és görnyedt.

A hideg homályban olyan az arca, mint az aszalt birsalma.

Még mindig beszél, beszél, beszél, de egyre zavartabban, egyre bűntudatosabban.

Hogy a kalauz ellenőrzésére hivatott kontrollt nem ellenőrzi senki?! De még mennyire, hogy ellenőrzi! Mindjárt itt lesz a szuprakontroll!

A szuprakontroll az a hivatalos személy, aki ellenőrzi a kontrollt, hogy az megfelelően ellenőrzi-e a kalauzt, hogy az megfelelően ellenőrzi-e az utasokat, hogy azoknak van-e érvényes menetjegyük.

Nincs nekik, de nem ez a lényeg.

Mert hát akkor mi lesz, ha itt lesz a szuprakontroll? Akkor nem lesz az égvilágon semmi. Hozzáblattolunk az eddigi blattoláshoz.

Namármost a dolog úgy áll, hogy elvileg a szuprakontrollnak is tíz lejjel kellene blattolni fejenként, ami összesen annyi, mint negyven, de neki mégis inkább hatvanat kell adni, mert a szuprakontroll esetében, aki már nagyon, de nagyon komoly ember, a blatt mellé jatt is jár. Ezt az összeget a kalauz, mint ünnepélyesen ígéri, továbbadja a kontrollnak, aki, mint ünnepélyesen ígéri, továbbadja a szuprakontrollnak.

Pedig már igen közel járunk Nagyváradhoz! Odabent a fülkében jó volna sürgősen elbúcsúzni az államtól és a Párttól!

És a kalauz mögött szomorkás arccal vánszorog a kontroll. Most már nem annyira falusi plébániát látogató püspökhöz hasonlít, mint inkább egy bizánci hitvita veszteséhez. Most bezzeg nem szólal meg a szomszédos állam hivatalos nyelvén, de még csak a függöny hasadékán sem akaródzik bekukkolnia.

Ezt most helyette a szuprakontroll teszi. Szerfölött meg van elégedve a látvánnyal, pedig a fülkében sötét van, vagy legalábbis nincs annyira világos, mintha kétszer annyira világos volna.

A fény, ha szabad így mondanom, a szuprakontroll személyéből és méltóságából árad.

A szuprakontroll tányérsapkát visel aranyzsinórral, rojtos díszítményekkel, és ahogyan összehúzza vastag posztóköpönyegét, pontosan úgy néz ki, mint egy középkori csodatevő szent, vagy mint Paul Celan költeményében a Halál, aki egy németországi Mester, és füttyszóval hívja magához csöppnyi halottait.

A szuprakontroll füttyent, és eltávolodik a függönyhasadéktól. 

Valóban, egy ilyen tüneményt nem lehet elintézni rongyos negyven lejjel! Ő a vágányok sivatagi oroszlánja és libanoni cédusa! Ő egy barokk angyal! Egy gótikus katedrális! Megérdemel ő hatvanat is, ha nem többet!

Zoltán elmagyarázza p. j.-nek, miért hasznos a szuprakontroll. A szuprakontroll – személyként is, intézményként is – hasznos a közerkölcsnek, mert az állami hierarchia szédítő csúcsaira emeli a magánérdekből eredő blattolást. Hasznos a kontrollnak, mert pozitív példaképet lát maga előtt, és szakmai továbbképzésben részesül. Hasznos a Fichte által megálmodott zárt kereskedelmi államnak is, mert a szuprakontroll működése révén az állampolgárok kölcsönös felügyeletének szövedéke még sűrűbbre szövődik, mint eddig volt. És hasznos a vonat egerének, mert a szuprakontroll mindig hagy neki a WC-ben egy kis kenyérhéjat.

Ki tudja: hátha egyszer tényleg hívatja őt az Elvtárs?

Mert az, ugyebár, elképzelhetetlen, hogy a szuprakontrollt soha nem ellenőrzi senki.

P. j. egy pillanatig elgondolkodik. 

– Biztos, hogy a vonat egerét láttam az előbb a WC-ben? – kérdezi. 

– Az a baj veletek, pestiekkel – feleli Zoltán –, hogy mindenben a bizonyosságot keresitek, miközben képtelenek vagytok eltekinteni a Descartes nevéhez fűződő módszeres kételkedéstől.

P. j. egy pillanatig ismét elgondolkodik. 

– Te hiszel a vonat egerében? 

– kérdezi. 

– Az a helyzet – feleli Zoltán –, hogy nem hinni kell benne, hanem rá kell taposni. És ha lehet, beszéljünk valami másról.

 

 

SZÉKELYFÖLD 2011/MÁRCIUS

További írások a Székelyföldben:

Király László versei

Vári Attila: Az örökség

Király Levente: Kivétel a teremtésben

Váradi-Kusztos Györgyi: „…hazudjék bátran, hiszen ön: költő…”

György Béla: Harmadnap (Adalékok Bernády György 1922–1938-as pályaképéhez)

Gazda József: Marosvásárhely fekete márciusa (A Székelyföld történetéből)

Tófalvi Zoltán: Versekben tündöklő Sóvidék (111 vers a Sóvidékről)

Simó Márton: Tárlat – hosszabbított nyitási renddel (Spiró György: Tavaszi Tárlat)

Olvasólámpa

Tükörcserepek (Máthé Éva beszélgetése Gálfalvi Zsolttal)

Műteremtés: Vincefi Sándor