hirdetés

Márton László: Otthon itthon?

2017. augusztus 12.

Úgy is feltehetem a kérdést: a magyar társadalom miért van tele előítéletekkel, miért nem lát az orránál tovább, és miért nem képes, miért nem hajlandó megérteni mindazt, ami számára nem közhelyszerűen magától értetődő? – Kozmopolitavita című sorozatunk Arany János verséből és az egykori vitából kiindulva kozmopolita és nemzeti eszme viszonyát kutatja. Márton László esszéjét olvashatják.

hirdetés

Mint sokan mások, én is kívánatosnak tartom a nagyvilágra nyitott patriotizmust, azt a fajta fogékonyságot, amely meghitten ismert értékeinket hozzámérheti idegen kulturális közegekhez, és amely idegen dolgokat, jelenségeket, alkotásokat (netán személyeket: alkotókat, befogadókat) szellemileg és érzelmileg honossá tehet.

A Litera közönsége számára, azt hiszem, nem is az a kérdés, hogy ez a beállítódás kívánatos-e, hanem az, hogy a magyar társadalom nagy részére ez miért nem jellemző, sőt puszta jelei is miért ütköznek igen gyakran ingerült elutasításba. Úgy is feltehetem a kérdést: a magyar társadalom miért van tele előítéletekkel, miért nem lát az orránál tovább, és miért nem képes, miért nem hajlandó megérteni mindazt, ami számára nem közhelyszerűen magától értetődő?

A válaszhoz nem árt röviden szemügyre vennünk, ha már szóba került, a száznegyven évvel ezelőtti szánalmas és nyomorúságos „kozmopolita kötészet"-vitát. Egyrészt azért merészelem a vitának nevezett szövegeket az iménti szavakkal minősíteni, mert nem folyt vita: sem Arany János, sem Gyulai Pál és köre nem reagált Reviczky Gyula érveire, és Reviczky Aranyhoz írt tisztelettudó polémiája el sem jutott a kortárs olvasókhoz. Másrészt azért, mert gyakorló íróként meg vagyok győződve róla, hogy a választóvonal nem a „kozmopolita" és a „nemzeti" költészet között húzódik, hanem a költészet és a nem költészet között. Márpedig olvasóként úgy veszem észre, hogy Reviczky válaszverse nem költészet, de sajnos Arany verse is csak publicisztika, nem kelt művészi hatást.

A verses publicisztikával önmagában véve nincs baj. Más itt a baj. Olvasóként azt kell észrevennem, hogy egyik legkedvesebb költőm, aki világirodalmi remekléseket alkotott, egyszerre csak ír egy középszerű verses vezércikket, amelyben – mai ésszel nehezen értelmezhető – követelményeket és tilalmakat fogalmaz meg. És van egy másik, Aranynál négy évtizeddel fiatalabb, másképpen tehetséges, másért szeretetreméltó költő, aki válasz gyanánt ír egy még sokkal rosszabb verset. Hiába rokonszenvesebb számomra Arany ijesztő érvelésénél az, amit Reviczky gondol, ha Reviczky rosszul vagy sehogyan sem fejti ki érveit. Az Arany Jánoshoz című Reviczky-vers már csak poétikai erőtlensége miatt sem meggyőző, függetlenül attól, hogy állításai vitathatók (nem biztos például, hogy Don Quijote „végzete" „gúnykacaj"). Ám a legfőbb hibát Reviczky azzal követte el, hogy a népnemzeti ideológia által kijelölt terepen próbált Arannyal vitába szállni, önkéntelenül is átvéve a népnemzeti észjárás fontos elemeit.

Lépjünk egy kicsit hátrább az időben, és vegyük szemügyre Vörösmarty Szózatának pedagógusok által Szentírásként tisztelt parancsolatát, amely valójában tilalom, az emigrálás tilalma. Igaz-e az, hogy „a magyar" számára nincs hely Magyarországon kívül? (Attól nagyvonalúan tekintsünk el, hogy hazánk ma már nem azonos a Kárpát-medencével.) Igaz-e ma, amikor a magyar huszonévesek jelentős része külföldön él és dolgozik? Igaz volt-e 1956 késő őszén, amikor kétszázezer honfitársunk vágott neki az osztrák határnak? Igaz volt-e az első világháború előtt, amikor kivándorló magyarok százezrei maradtak Amerikában?

Persze, Vörösmarty nem láthatta előre a későbbi korszakok fejleményeit. A Szózat mégis a kollektív halálfélelemből és kisebbrendűségi érzésből fakadó neurózis dokumentuma; egyszerre van benne elzárkózás, gőg és a többi népek jóindulata iránti remény. Nem nehéz észrevennünk az „Itt élned, halnod kell" gesztusában egy régi szállóige, az „Extra Hungariam non est vita" erkölcsi paranccsá-tilalommá élesített továbbírását. A szállóige tejes alakja: „Extra Hungariam non est vita; sie est vita, non est ita", azaz: Magyarországon kívül nincs élet, vagy ha mégis, nem úgy (azaz nem olyan szép). Ez a mondás a XVI. századig követhető vissza; valószínűleg olasz egyetemeken tanuló magyar diákok terjesztették el, vagyis olyan külföldön élő, világlátott magyarok, akiknek honvágyuk volt.

Lássuk be: a honvágynak nem sok köze van a nemzethalált vizionáló Vörösmarty rendületlenségi és röghözkötöttségi vezényszavának. Ugyanakkor a Szózatban még érződik a reformkori országgyűlések hangulata, és a fiktív szónok szájába adott beszédnek némi racionális magja is van: mintha Vörösmarty a külföldön élő magyar mágnásokra gondolt volna, és őket szólította volna fel: éljenek itthon, és támogassák az ország fejlődését.

A nemzethalál motívuma Arany versében is megjelenik, méghozzá úgy, hogy egy kis vulgárdarwinista árnyalata is van: a „kis faj" a nagyoknak áldozatul kell, hogy essék, és a nemzeti költészet az a fegyver, amellyel a kis nemzet védekezni tud ellenük. Ez már önmagában véve is téboly, pontosabban: egy tébolyult önbeteljesítő prófécia, amelyet a történelem négy évtizeddel később igazolni fog. De Arany még azt is mondja, hogy az olyan költő, aki nem minden sorában és porcikájában „az" (kurzívval), „mi népe", elárulja ez utóbbit, „Mert kivágyni: kész halál". Ebből következik a bezárkózás, a befelé fordulás, idegen nyelvek nem ismerése, más kultúrák ignorálása, beleértve a magyarokkal együtt élő más etnikumokét is.

És ebből következik a költészet téma szerinti elbírálása, azaz korlátozása. Aranynál már nem arról van szó, hogy „a magyar" ne éljen külföldön, hanem arról, hogy magyar költő ne költsön mást, magyar olvasó ne olvasson mást, mint magyar témájú verset. (A műfordításról, amelynek kiváló és máig példamutató művelője volt, a vers megalkotása közben Arany elfeledkezett, no de kicsire nem adunk.)
Nem áll távol ez a logika a következő évszázad kultúrideológiáitól: az írók alkossanak gyárban játszódó, osztályöntudatos munkások termelési problémáiról szóló műveket (ez az egyik), vagy archaikus paraszti közösségről szólókat, amelyek a szülőföld, a falusi táj lélekmegőrző szerepét sugallják (ez a másik), és még sorolhatnám. Az a lényeg, hogy valaki megmondja, miről szólhatnak a művek, és aki a parancsnak nem engedelmeskedik, illetve a tilalmat megszegi, az megkapja az aktuális megbélyegzést.

Tudni kell persze, hogy magát Arany Jánost is szigorúan korlátozták. Nagy tekintélyű írástudók megtiltották neki, hogy befejezze a nemzeti szempontból kevéssé hasznos Bolond Istókot, és előírták, hogy nagyepikai alkotásban örökítse meg a hun-magyar őstörténetet. Arany ettől szenvedett, ez számos verséből kiderül, de ettől még beépítette személyiségébe mind a parancsot, mind a tiltást.
A Kozmopolita költészetben látszólag szelíden és árnyaltan fogalmaz: „Tán veszélyt vagy annak látszót / Vélsz a honra tűnni fel: / Hát van lelked, a szent zászlót / Épen akkor hagyni el?" De azért ez nem különbözik lényegesen a későbbi korszakok primitív címkéitől, a hazaárulózástól és az idegenszívűzéstől. Arany fiatalabb kortársai, például Justh Zsigmond, aki Párizsban ugyanúgy otthon érezte magát, mint Orosházán, vagy Asbóth János, akinek én-elbeszélője Velencében találja meg a szellemi szabadságot, bízvást magukra vehették ezt a súlyos szemrehányást. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a Keleten tartózkodó magyarokra, például Vámbéry Árminra nem vonatkozott a stigmatizáció, mert az ő tevékenységük így vagy úgy hozzájárult a nemzeti önaffirmációhoz.

Innen már csak egy lépés azon kérdés felvetése, hogy: ki minősül magyarnak? És az a magyarul beszélő vagy író személy, aki nem minősül magyarnak, illetékes-e (jogosult-e) magyar tárgyú műveket alkotni? Tudjuk, ez a kérdéskör is létezett a közbeszédben, illetve létezik most is annak némely bugyraiban. Csak éppen – már és még – nem kötelező tudomást venni róla.

Számot kell vetnünk azzal, hogy hagyományos értelemben vett sajtónyilvánosság már nem létezik. Ezért ha azt mondom, hogy vannak olyan nemzeti értékek, amelyek tényleg értéknek tekinthetők, más tünemények pedig inkább arra jók, hogy kisebb-nagyobb közösségek kohézióját növeljék, akkor ezzel elgondolkodtathatom a Litera közönségét, de a magyar társadalom jelentős részét, azokat a polgártársainkat, akiket nagyobb nyitottságra, több empátiára kellene biztatni, sohasem érem el.

Mégis készen állok részt venni egy olyan nemzeti hagyomány megkonstruálásában, amelyben együtt vannak és összekapcsolódnak a szívemnek kedves értékek. Része volna a vallásszabadság, ahogy azt az 1567-es tordai országgyűlés kimondta. Része volna a közösségi autonómia, a nagyidai cigányoktól a vésztői köztársaságig. Része volna a jobbágyfelszabadítás, a polgárosodás, az egyetem- és színházalapítás. Továbbá része volna a nagy magyar bujdosók, utazók, világjárók élete és életműve, Mikes Kelementől Márai Sándorig, Kőrösi Csoma Sándortól Határ Győzőig és tovább.

Márton László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.