MÁRTON LÁSZLÓ

A bárány

A bárányokat rendszerint megölik és megeszik. Többnyire nem nyersen, hanem előbb megsütik vagy megfőzik őket. Kivételek persze mindig vannak. Mondta is a tisztelendő úr ezzel kapcsolatban, hogy a húsvéti bárány nem a test eledele, hanem a megváltásra váró életé.
Gyönyörű kora tavaszi nap van. Egy ilyen napon minden gyönyörű. Még az is, ami nem.
A bárányok gyönyörűek. Főleg, ha csengő is van a nyakukban. A csengő, ha ott van a nyakukban, gyönyörűen csilingel. A rózsatövek mellett pompázó halványkék üveggömb gyönyörű. A gyermekláncfű sárga virága gyönyörű. A földből óvatlanul kibúvó giliszta gyönyörű. A kendermagos tyúk, amint lecsap rá, gyönyörű.
Attól a gyönyörű ténytől, hogy a bárányokat rendszerint megölik és megeszik, elválaszthatatlan az a másik tény, hogy némely bárányokat nem ölnek és nem esznek meg, hanem a gyapjú és a szaporulat végett hagyják felnőni őket. A gyapjú gyönyörű. Felnőttnek lenni és felnőtt fejjel szaporodni gyönyörű. Az ilyen bárányokat, ahelyett hogy megölnék őket, mindössze kopaszra nyírják. Az ilyen bárányok fáznak és szégyenkeznek, továbbá fájlalják a sebeiket, mert az olló itt-ott beléjük metsz, beléjük hasít. Főleg ott, ahol redőket vet a bőr. Ám a kopaszság gyönyörű.
Az is gyönyörű, amikor visszanő a bárányokra, a felnőttekre a gyapjú, mert akkor már nem fáznak és nem szégyenkeznek, és nyoma sincsen semmiféle sebnek. Azaz nyoma van, de az már csak sebhely. Az már nem igazi seb. Az már nem fáj. Igaz ugyan, hogy aztán ismét kopaszra nyírják őket, ám akkor gyönyörködhetnek megújult kopaszságukban és feltépett sebeikben. Vagy ha ők nem, akkor gyönyörködik bennük valaki más. Egy kívülálló. Egy külső szemlélő.
Arról sem hallgatok, hogy ezúttal nemcsak húsvét van, amikor feltámadt Jézuska, akit előzőleg a zsidók élve felszögeztek a keresztre, hanem ráadásul ma van Kisbéla születésnapja is.
Jézuska gyönyörű. A kereszt gyönyörű. A zsidók gyönyörűek.
Kisbéla, aki már nagy, azért nem egyszerűen csak Béla, hanem Kisbéla, mert van neki egy édesapja, aki szintén a Béla nevet kapta a keresztségben, ám akik érintkeznek vele, többnyire úgy szólítják, mintha nem is volna neve neki: „szervusz, kérlek” vagy „méltóságos úr”. A méltóságos úrnak van egy sokablakos háza, és a ház gyönyörű. A ház körül van egy kert, és a kert gyönyörű. A kert körül van egy ország, és az ország gyönyörű. Az ország körül van egy háború, és a háború is gyönyörű.
Az embernek szinte kedve támad megszólítani a háborút. „Kedves háború!” Hosszú, részletes levelet írni a kedves háborúnak, zsinórírással, gyöngybetűkkel. Vagy legalább egy húsvéti levelezőlapot.
És a háború válaszol, még ha nem kapott is levelezőlapot. Üdvözletét küldi.
Például jönnek a sebesültek. Igazából nem is jönnek, hanem hozzák, szállítják őket. Egy részüket szekérrel, másokat, akik messzebbről jönnek, teherautóval. Be vannak pólyálva fehér kötszerrel, és a fehérség gyönyörű.
A sebesültek többnyire tizennyolc-húsz év körüli fiúk, ám akadnak köztük jóval idősebbek, huszonöt, sőt huszonkilenc évesek is, és az évek száma, valamint az évek múlása gyönyörű. Csakhogy a számok és a múlások be vannak pólyálva, így a mulandók csak harmadsorban fiatalok, mert elsősorban sebesültek, és másodsorban szintén sebesültek. A sebesült az igazra tanú: olyan, ki tudja, hogy fehér a hó és fehér a kötszer és piros a vér, amint átüt rajta itt is, amott is. Átüt, áttör. Némelyiküknek vagy a keze hiányzik, vagy a lába, vagy mind a kettő. Pedig a kéz és a láb, az gyönyörű. A hiány, a csonkaság, a fogyatkozás gyönyörű. A magyar államért, a német bajtársakért, a végső győzelemért kezet és lábat veszíteni gyönyörű.
A sebesültek ezt még nem érzik át kellő intenzitással, de majd az öntudat magasabb fokán ez is joggal megkövetelhető, sőt számonkérhető lesz. A szekéren érkező sebesültek nyögnek és a fogukat csikorgatják. A teherautón érkezők is nyögnek, ők is csikorgatják a fogukat, de őket nem lehet hallani a motorzajtól. A motorzaj gyönyörű, sőt maga a motor is gyönyörű.
Az ideiglenes hátországi hadikórház a községi állami elemi népiskolában van berendezve. Emiatt a húsvéti tanítási szünet előreláthatólag meghosszabbodik. A tanító úr nem szívesen engedelmeskedik a rendelkezésnek, mert az a véleménye, hogy a jó katona, akár megsebesült, akár nem, addig harcol, amíg meg nem hal. Az a véleménye, hogy aki sebesültként visszakerül a hátországba, az életben maradt, és aki életben maradt, az nem lehet jó katona. Az a rendelkezés, hogy ki kell hordatni a tanteremből a tanszereket, főleg a padokat. A tanító úr nem szívesen, de persze mégiscsak engedelmeskedik. Átengedi a tantermet. Engedni, átengedni gyönyörű.
Hiába hosszabbodik meg a tanítási szünet, Kisbéla nem örülhet neki, mert ő már gimnazista. Hatodik éve már, hogy K.-ba jár gimnáziumba. Kollégiumban lakik, de húsvétra és a születésnapjára (ez többnyire két különböző alkalom) mindig hazajön. Az apai ház körül a tavaszi kert az ő szívének is gyönyörű.
A kertben szaladgál egy bárány, úgy hívják, hogy Barika. Nyomában szaladgál egy kislány, őt meg úgy hívják, hogy Marika. Egyikük négy hónapja, másikuk nyolc éve született. Születni, világra jönni, rájönni a világra gyönyörű. Marika segít a cselédlánynak teregetni. A kertben teregetik az ágyneműt. A frissen mosott ágyneműnek mosószappanillata van, és az gyönyörű. Ünnepnapon munkát végezni bűn, szennyes ruhaneműt kimosni bűn, de ami ki van mosva, azt kiteregetni nem bűn. Barika azzal segít, hogy ő is ott van. Legelészik és ugrándozik, és közben csilingel a csengő, ami rózsaszínű pántlikával van a nyakába kötve, és a pántlika gyönyörű.
Barikát nem öljük meg és nem esszük meg. Barika nem a test eledele, hanem a látványával kell az emberi szemnek jóllaknia. Barikának neve is van, saját név, és akinek saját neve van, azt nem öljük meg és nem esszük meg. Nem öljük meg és nem esszük meg sem Bundit, a kutyát, sem Cirmit, a cicát, mert saját nevük van.
A cselédlányt Juliskának hívják, és gyönyörű, bár a mosószappantól kivörösödik a keze az embernek, és kirepedezik a bőre, főleg a körmök mentén. Másrészt azonban a tisztaság fél egészség, és az egészség, még ha csupán fél egészség is, gyönyörű.
Juliskának van egy vőlegénye, a Gyuszi, de az is lehet, hogy már nincs neki, ugyanis a Gyuszi kint van a fronton, de az is lehet, hogy már nincs ott, mert lehet, hogy általában véve sehol sincs. Gyuszitól három hete jött egy tábori levelezőlap, és azóta nem jött egy sem, pedig azelőtt hetente kétszer is jött. Azt mondja erre a méltóságos úr, hogy fölösleges aggodalmaskodni, mert a Gyuszi nem valami szorgalmas levélíró, azért nem ír. Biztosan valami Dásenykát vagy Másenykát ölelget a fronton, és nincs ideje levelet írni, azért nem ír. Kutya természete van a Gyuszinak, azért nem ír, de különben kutya baja. Amíg meg nem jön a hivatalos értesítés a hősi halálról, addig úgy kell számítani, hogy kutya baja és kutya természete.
Kint lenni a fronton, Ukrajnában gyönyörű, főleg, ha közben valami Dásenykát vagy Másenykát ölelget az ember. Az utolsó levelezőlapon azt írta Gyuszi, hogy „nagyon sok az apró termetű ismerős”, mert azt a szót, hogy „tetű”, nem írta le a cenzúra miatt. Mi azonban így is pontosan értjük, miről van szó. A tábori cenzúra gyönyörű, az apró termetű ismerősök pedig szintén gyönyörűek, vagy legalábbis viccesek. Nem lenni sehol, ami maga a hősi halál, nem vicces, de gyönyörű.


Márton László: Te egy állat vagy!
Jelenkor Kiadó, 2011
ISBN: 978-963-676-501-9, 272 o., 3800 Ft.

„Ahogy az emberek általában, úgy a szerencsétlen emberek sem egyformák. Van, akit hétköznapi, jelentéktelen, prózai szerencsétlenségek érnek, s azokból mégis a balsors legcsillogóbb narratíváit habarja össze. Másokat viszont a komoly, értékes, mélyreható szerencsétlenség is csak elszürkít vagy összezsugorít. Megint mások a szerencsétlenség hatására érzéketlenné válnak vagy eldurvulnak; az ilyenek belesüllyednek a lényükből adódó tompaságba, ostoba egykedvűségbe. Ezek a csöndes nyomorultak; mert vannak ám lármásak is, akik mint valami litániát vagy zsolozsmát, úgy ismételgetik valóságos vagy vélt sérelmeiket. Megint mások úgy élik át balsorsukat, mint a leprát vagy a vérbajt, és azt igyekeznek másokra átragasztani.”

Márton László új elbeszéléseinek címszereplői állatok ugyan, a főszereplő azonban az emberi szerencsétlenség megannyi változata.