Egyenesen a Széchényi Könyvtárból jössz. Mit csináltál ott?

Anyagot gyűjtök egy, a most megjelenő könyvemnél [az M. L., a gyilkos című kötetnél] is újabb munkához. A mai napon a szovjet csapatmozgásokról olvastam Kelet-Magyarország térségében 1944 őszén, mert ez nekem kell a történethez, noha nem ez áll a középpontjában. De olvastam már hagyományos állattartásról és állatgyógyításról, növényvédelemről és betakarításról, és nagyon sok mindenféle dologról.

Valamit lehet már tudni erről a készülő könyvről?

Nagyon az elején vagyok még, és nem szeretném magát a történetet elmesélni. Annyit mondok, hogy ez valamikor a II. világháború vége felé játszódik, és az akkori, rendkívüli helyzetet jeleníti meg. Ez talán ad némi útbaigazítást. Az már tudom, hogy ez egy regényféleség lesz, de hogy százötven vagy négyszáz oldal, azt még nem látom előre, ahogy azt se látom, mi a történet, és azt miképpen fogom megírni. Ami ilyen kezdeti stádiumban nemcsak természetes, hanem helyénvaló is, mert ha túlságosan korán hoz meg bizonyos döntéseket egy szerző, akkor nehéz helyzetbe kerülhet a későbbiek folyamán.

Új, Könyvhétre megjelenő könyved, az M. L., a gyilkos három írást tartalmaz. Mi a közös bennük, ami miatt egy kötetbe kerültek?

A visszatekintés vagy összegzés szándéka, valamiképpen a jelen pillanat nézőpontjából figyelve. Azt nézzük – olvasó és szerző együtt –, hogy mit rontottunk el, mit mulasztottunk el, mi az, amit esetleg jól csináltunk az elmúlt tizenöt, húsz, huszonöt, harmincöt évben. Körülbelül ilyen hosszú időre nyúlik vissza a három történet együttvéve. Amúgy pedig vannak olyan személyek meg események, amelyek több történetben is felbukkannak. És ezek nekem valamiképpen túlságosan sűrű szálak, ha nem is túlságosan vastagok, de valamiféle átjárhatóságot és összeköttetést teremtenek a három különböző időben és különböző módokon zajló történet között.
A három történet nem is azonos műfajba tartozik, mert a középső írás, az Izgalmas romok, az egy novella. A harmadik, a Közepes fogorvos inkább kisregény. Az első, az se nem kisregény, se nem novella, hanem mondjuk egy hosszabb elbeszélés. De a három együtt, az mégis egy közösen megélhető, egységes történet részeiként mutatkozik meg. De ez olyan, mintha egy olvasó beszélne róla, én pedig nem az olvasó, hanem a szerző vagyok. Körülbelül egy évvel ezelőtt – tavaly nyáron – egészen hirtelen elkezdett jönni a megírnivaló. Először a második történet, de már akkor tudtam, hogy meg fogom írni az elsőt is. És számomra mint író számára az teszi közössé a hármat, hogy egyszerre gondolkodtam mind a hármon, és ide-oda járkáltam egyikből a másikba. Tehát nem az történt, mint a korábbi novelláskötetek esetében, hogy szépen írtam őket egymás után, és kifejezetten ügyeltem rá, hogy amíg az egyiken dolgozom, a másikból semmi ne jusson eszembe, hanem léptem egyiktől a másik felé. A Te egy állat vagy! című tavaly megjelent kötetet már eleve kötetként terveztem, de az előző kötet, az Amit láttál, amit hallottál az egy gereblyézésnek az eredménye volt. Tehát ezek a novelláskötetek különbözőképpen jöttek létre. Ezúttal a három történeten egyszerre gondolkodtam. Ez az egyidejűség a legfontosabb összekötő kapocs számomra.

Említetted, hogy most újra valami nagyobb lélegzetű alkotáson dolgozol. Ám az utóbbi időben áttértél a nagyregényekről a kisepikai formákra. Miért?

Szerintem ennek egy nagyon egyszerű technikai oka van, nevezetesen az, hogy a regényeimet betűkaros írógépen írtam, és amikor az utolsó regényemet írtam – ez a Minerva búvóhelye, ami 2006-ban jelent meg –, akkor még nagyon ódzkodtam a számítógéptől, és nem voltam hajlandó a képernyő elé leülni. Amikor pedig áttértem a számítógépes írásmódra, azt évekig úgy voltam képes művelni, hogy először egy füzetbe leírtam a szövegeket, aztán pedig beleírtam a gépbe. Ez nem tette felületesebbé az írásmódot, ellenkezőleg, inkább elmélyítette, mert a kézzel írt szöveget még javíthattam, átdolgozhattam. Nagyon sok munkát kellett belefektetni, és persze viszonylag lassan haladt. De minthogy volt idő pepecselni, az időfaktor nem játszott különösebben nagy szerepet, viszont átfogó történetek írására ez a munkamódszer nem alkalmas. Szerintem ez a legegyszerűbb magyarázat. Mondhatnám úgy is, hogy érdeklődésem a rövidebb műfaj felé fordult, vagy arra voltam kíváncsi, lehet-e nagyobb, összefüggő történeteket kis terjedelemben, összesűrítve, mégis árnyaltan és komplex módon elmondani. Ez is igaz volna, de azért az igazságot alapvetően ezzel a technikai problémával kell kezdeni. Meg kellett szoknom az átállást. Még most sem szoktam meg teljesen, de például ez a kötet mutatja, hogy most már sokkal inkább képes vagyok hosszabb, összefüggő történetekkel boldogulni. Még ezeket is kézzel írtam le, de éreztem, hogy nemsokára majdhogynem olyan önállóan fogok mozogni, mint régen, amikor még nem elsősorban a billentyűkkel, meg a különféle technikai utasításokkal kellett megbirkóznom. Úgyhogy most egy regényt tervezek.

Mintha az új könyved alcíme is valami ilyesmire utalna: „Történetek egy regényből”. Vagy valami mást akar jelenteni?

Ez valamit csakugyan sejtet. Leginkább azt, hogy más körülmények között, vagy korábban ez egy egységes regény lett volna. Esetleg harminc évvel később, ha éppen akkor írtam volna meg, a jelenlegi erőben és élettapasztalat birtokában, akkor megint csak regény lehetett volna. Most nem tudott azzá válni, most így néz ki.

A könyv első történetében, a kötet címadó írásában megjelenik a névazonosság problémája. Van ennek valamiféle köze ahhoz, hogy létezik egy másik Márton László is, aki publikál?

Ez egy elég gyakori név. Ha az interneten beüti a keresőprogramba, akkor több kreatív személyiséget is talál ezen a néven. Én most éppen a készülő regényemhez gyűjtöttem anyagot, a Néprajzi Közlemények 1965-ös évfolyamában találtam egy Márton László nevű szerzőt, aki a lótartás ismeretanyagáról és szókincséről közölt egy nyolcvan oldalas tanulmányt. A legismertebb névrokonom az, aki a szabadkőművességről és Arthur Koestlerről publikál műveket. Csakugyan volt egy névvita valaha nagyon régen, ez egyezséggel zárult, nem is érdemes felidézni ennek részleteit. Jó viszonyban vagyok vele, és elég jól el lehet különíteni, hogy melyikünk mit dolgozik. Tehát, hogy ha ezen a néven megjelenik egy írás Arthur Koestlerről, az nem én vagyok. Ha mondjuk, középkori német szöveget fordít egy ilyen nevű szerző, az valószínűleg én vagyok. És a legfontosabb elkülönítő jel, a születési évszám: ő 1934-ben született, én 1959-ben, tehát egy nemzedéknyi korkülönbség is van.
A könyvre vetítve pedig azt gondolom, hogy a hasonmás, a személyiség rejtett fele, az legalábbis a romantika óta permanensen jelen van. Nyilvánvaló, hogy ez az eset, hogy nem egy Márton László van, hanem több, és felmerül a kérdés, hogy hogyan különböztesse meg magát az egyik a másiktól, ez személyes tétet is adott ennek a régi gyökerekkel rendelkező irodalmi toposznak. De hát igazából az én írásaimban ez a probléma mindig is jelen volt. Gondoljunk a Testvériség-trilógiára, ahol Károlyi Sándor testvére, Károlyi István identitása válik súlyosan kétségessé. Hasonlóképpen a Minerva búvóhelye című regényben, ahol van egy Johann B. nevű magyar költő – akit nem nehéz Batsányi Jánossal azonosítani –, aki azt nem tudja eldönteni, hogy azt a bűncselekményt, amely miatt élete teljes tétlenségbe és értelmetlenségbe fulladt, tényleg elkövette-e. Egyáltalán elkövette-e valaki, és ha igen, akkor azt ő követte-e el, vagy valaki más. Most az a valaki más, az történetesen egy Márton József nevű nyelvész, nyelvtanár, aki csakugyan létezett. Mintha annak is volna valami köze hozzám, de körülbelül annyi, és körülbelül úgy, mint amennyi, és mintahogyan Molnár Lajosnak, a gyilkosnak van ebben a kötetben. Ez egyszerűen egy írói eljárásmód, és arra próbálja a szerző felhívni a figyelmet, hogy az embernek az önmagával való azonossága nem problémátlan. Ezt tudták azelőtt is, írók és olvasók, de az utóbbi időben, mondjuk a II. világháború óta ez különféle történelmi és kultúrtörténeti okok miatt különösen kiéleződő kérdéssé vált. Az, hogy az én életembe is befurakodott, és hogy én egy ilyen nevet viselek, nem egy sokkal ritkábbat, amit véletlenül sem lehet összetéveszteni máséval, kétségkívül hozzájárul ehhez, de önmagában véve ez csak egy életrajzi tény, irodalmi ténnyé a szerzői szándék teszi.

Svébis Bence