Mary Roach: Hullamerev - A holttestek lenyűgöző élete

Az Athenaeum 2000 Kiadó újdonsága

2004. május 18.
Ebben a döbbenetes és lenyűgöző beszámolóban, Roach felfedi az ókori anatómialaborok és a középkor emberi alapú gyógyszerkészítményeinek titkait, ellátogat a Tennessee Állam Egyetemén működő "testoszlató-farmra" és minden olyan helyre, ahol hullák a "főszereplők", pl. a plasztikai sebészek arcfelvarró kurzusára vagy a tetemkomposztáló eljárás első bemutatójára. A szerző az ősi mumifikálásról és a legmodernebb tartósító eljárásról is olyan közérthetően és utánozhatatlanul fanyar stílusban ír, hogy a könyv végére egyetérthetünk vele: "a halál nem is olyan unalmas."
  • 2004. május 18.

Oldalak: 272
ISBN: 9639471437
Fordító: Falcsik Mari
Ár: 2290 Ft


Részlet a könyvből:


NYELJ LE!
Gyógyhatású kannibalizmus
és az embernokedlik esete



Ha valaki tudta, hol keresse a XII. századi Arábia nagy bazárjainak titkos mélyén, s ha sok készpénze volt, és volt nála egy összepiszkolható szatyor, akkor néha szert tehetett arra a ritka árucikkre, amelynek fantázianeve lehetne akár emberméz is. Ha lenne ilyen képzett szó a mézet jelentő latin mel szóból, akkor így is mondhatnánk: "mellifikált ember". Mézben pácolt emberi maradványokról van ugyanis szó. Korabeli elnevezése az "embermúmia-csemege" volt, bár ez megtévesztő, mivel más közép-keleti mézes édességekkel ellentétben ezt nem desszertként szervírozták. Időlegesen alkalmazták, és sajnos ki kell mondanom, szájon át adagolva, orvosságként.
Az előkészületek a cukrászok, és nem utolsó sorban a hozzávalók részéről is hatalmas erőfeszítést igényeltek.
"Arábiában élnek olyan 70-80 éves férfiak, akik hajlandóak feláldozni testüket azért, hogy másokat megmentsenek. Az erre vállalkozó nem vesz magához élelmet, mézben fürdik és mézet fogyaszt. Egy hónap után csak mézet választ ki (a vizelet és fekália kizárólag méz), majd nemsokára meghal. Társai mézzel telt kőkoporsóba helyezik, ahol megpuhul. A koporsón hónappal és évvel megjelölik a dátumot. A pecséteket száz év múlva törik fel. Édességet készítenek belőle, amelyet eltörött és megsebesült végtagok kezelésére alkalmaznak. Belsőleg felhasználva kis mennyiség is azonnal elmulasztja a panaszokat."
A fenti recept a Materia Medica (Gyógyító matériák) című ősi kínai gyógyszerkatalógusban jelent meg. A mű a nagy természettudós, Li Sij-csen 1597-ben összeállított listája a gyógyhatású növényekről és állatokról. Li óvatosan felhívja rá a figyelmet, hogy nem biztos abban, hogy a mellifikált ember története igaz. Ez kevésbé megnyugtató, mint ahogy hangzik, mert feltételezhetjük, hogy amikor Li Sij-csen nem kérdőjelezi meg a Materia Medica bejegyzéseit, akkor biztos benne, hogy igazak. A XVI. századi Kínában ezek szerint az alábbi dolgokat csaknem egészen biztosan használták a gyógyításra: emberi korpa ("legelőnyösebb, ha kövér embertől származik"), emberi térdkosz, emberi fülzsír, emberi izzadság, öreg dob bőr része ("elhamvasztva, és vizelési nehézségek esetén a péniszre alkalmazva"), "sertések ürülékéből kipréselt lé", valamint "a szamárfarok testhez közelebb eső részéről származó piszok".
A mumifikált - ám nem mindig mellifikált - emberek gyógyászati alkalmazását a XVI-XVIII. századi európai vegytankönyvekben is sokszor megjelenik, de Arábián kívül sehol nem akadtak önkéntes jelentkezők. A legkeresettebb múmiákat állítólag a Líbiai-sivatag homokviharai által betemetett karavánok tagjai szolgáltatták. "Az utazókat megszálló félelem és hirtelen meglepetés okán bekövetkező gyors fulladás minden testrészben összesűríti a szellemet" - írja Nicolas Le Févre A kémia tudományának teljes összefoglalásában. (A hirtelen halál a test fertőzöttségének kockázatát is csökkentette.) Mások azt állították, hogy a múmiák gyógyító tulajdonságai a Holt-tengeri kátrányból erednek, amelynek szurokszerű anyagáról akkoriban azt hitték, hogy az egyiptomiak felhasználták a balzsamozáshoz.

Kétség sem fér hozzá, hogy az igazi líbiai fogás igen ritka volt. Le Févre otthon kifőzendő múmiaelixírt ajánlott, amelyhez "fiatal, életerős férfi" maradványai szükségeltettek (más szerzők tovább pontosítottak, miszerint az ifjúnak vörös hajúnak kellett lennie). A váratlan halál követelményét fojtogatás, akasztás vagy karóba húzás elégíthette ki. A szerző receptet is mellékelt a hús szárítására, füstölésére, vegyítésére is (végy egy csipetnyi múmiát, s egy a három arányban keverd össze viperahússal és borpárlattal). Ám Le Févre nem utalt arra, hogy hol és hogyan lehetne beszerezni a testet, persze ha valaki nem maga fojtja meg illetve húzza karóba a fiatal zöldfülűt.
Egy időben Alexandriában fellendült a zsidók által űzött álmúmia-kereskedelem. Eredetileg nyilván autentikus, kriptákból rabolt múmiákat árusítottak. Ez a tény arra sarkallta C. J. S. Thompsont, hogy megjegyezze A gyógyszerészet rejtélyei és művészete című könyvében: "a zsidók végül megbosszulták ősi elnyomóikat." Amikor az eredeti múmiakészletek kifogytak, a kereskedők hamisítványokat kezdtek el gyártani. Pierre Pomet, XIV. Lajos gyógyszerésze A gyógyszerek teljes történetének 1737-es kiadásában lejegyzi kollégája, Guy de la Fontaine Alexandriába tett utazását, amelyre azért vállalkozott, hogy "saját szemével lássa azt, miről már oly sokat hallott." Egy boltban mindenfajta fertőzött és bomladozó testet talált, amelyeket kátránnyal kezeltek le, gézbe csavartak, majd sütőben kiszárítottak. Oly gyakori volt a feketekereskedelem, hogy a Pomet-féle gyógyszerészeti szaktekintélyek tanácsokkal látták el a jövendőbeli múmiavásárlókat. "Válasszák a csillogó feketét, ne a csontosat és koszosat, és válasszanak jó szagút, mely égetéskor nem bűzlik kátránytól." Az 1910-es A gyógyszerészet krónikájában A. C. Wootton azt írja, hogy a híres francia sebész és író, Ambroise Paré szerint a mű-múmiákat egyenesen Párizsban gyártották, méghozzá az éj leple alatt a pellengérről lelopott kiszáradt tetemekből. Paré sietett hozzátenni, hogy ő soha nem írta fel receptre. Ezek szerint mindenki más ezt tette. Pomet például azt írta, hogy felhalmozott készletei voltak belőle a gyógyszertárában (noha azt is hozzátette, hogy "legnagyobb hasznát a halászatban lehet venni"). C. J. S. Thompson 1929-ben megjelent könyvében állítja, hogy a Közel-Keleten a gyógyszerbazárokban még akkoriban is lehetett emberi múmiát kapni.
A múmia-elixír igen meglepő esete annak, amikor a gyógymód rosszabb, mint maga a betegség. Bár szélütéstől szédülésig mindenre felírták, leginkább zúzódások kezelésére és a véralvadás gátlására használták. A betegek lila foltjaik gyógyítására nyeltek le rothadó emberi tetemeket. De a XVII. századi gyógyszerész, Johann Becher - akit Wootton idéz - például kitartott amellett, hogy ez a gyógymód "nagyon hatásos szélszorulás esetén" is (gondolom mindent kihajtott a betegből). A bajt inkább súlyosbító, mintsem enyhítő emberi eredetű gyógyszerek listáján szerepel többek között a tetemek bőréből készült pánt, amely a vádlira erősítve megelőzi a görcsöt, s itt van még kettő Li-Sij-csentől idézve: a "régi, folyadékká párolt méhlepény", amely "azokat a betegeket nyugtatja, akiknek haja ok nélkül feláll", illetve a "tiszta folyadék formájú ürülék" a férgek ellen ("a szaga arra készteti a rovarokat, hogy a testnyílásokon át távozzanak, s így enyhíti az irritációt"). Ide tartozik továbbá az ekcéma ellen arcba adott friss vérinjekció (ami Thompson idején volt népszerű Franciaországban), a csuklás elleni epekő, a darázscsípésre adott fogkő, a köldökből nyert oldat fájós torokra, és a női nyál, amelyet gyulladt szemre alkalmaztak. (Az ókori rómaiak, zsidók és kínaiak mind nyál-rajongók voltak, de meglepő módon, az ember a sajátját soha nem használhatta fel). Mindegyik kezelés adott fajtájú köpetet igényelt: női köpetet, újszülött kisfiú köpetét, sőt császári köpetet. A római császárok nyilván adakoztak a közösségi köpőcsészékbe az emberek javára. A legtöbb orvos szemcsepegtetővel szállította le az anyagot, vagy valamilyen oldat formájában írta fel. Li Sij-csen napjaiban az "ördögök támadása miatti rémálom" gyógyírjeként a szerencsétlen szenvedőket "finoman arcbaköpték.")
Néha még a súlyos betegségekben szenvedők is jobban jártak, ha mellőzték az orvos receptjét. A Materia Medica szerint a cukorbetegeket "egy csészényi vizelettel" kezelték, amely "nyilvános illemhelyről" kellett, hogy származzék. (Az orvos az ellenállással is számol: a szöveg azt az utasítást adja, hogy a förtelmes italt "titkosan" adagolják.) Nicholas Lemery vegyész, s egyben a Királyi Tudományos Akadémia tagja úgy vélte, a lépfenét és a pestist emberi ürülékkel lehet gyógyítani. De nem Lemery söpörte be a felfedezésért járó elismerést, mivel könyvében, az Egy kémiai kurzusban egy Homberg nevű németet idézett. Homberg 1710-ben a Királyi Akadémia előtt tartott beszámlójában beszélt arról a módszerről, amellyel "emberi ürülékből csodálatos foszfort lehet előállítani, és amire verejtékes munkával és nagy erőfeszítések árán jött rá". Lemery leírta a módszert a könyvében ("Végy négy unciányi frissen produkált, átlagos összetételű emberi excrementumot..."). Homberg fekáliából nyert foszfora állítólag fénylett is - odaadnám érte a szemfogamat (kiváló a malária, a melleken keletkezett tályog, valamint a himlő kezelésére), ha ezt saját szememmel láthatnám! Lehet, hogy Homberg ürített elsőként fényes kakát, de nem ő volt az első, aki receptre felírta e nemes anyagot. Az emberi ürülék már Plinius ideje óta jelen van a gyógyászati gyakorlatban. A Kínai Materia Medica nemcsak folyadék, hamu és leves formájában írja elő - gyakorlatilag a járványszerű láztól a gyerekek nemi szervét sújtó gyulladásig mindenre -, hanem még "sütve" is. Az alapgondolat az volt, hogy az emberi ürülék lényegében véve legegyszerűbb elemeire bontott kenyér és hús, "melyek így alkalmassá válnak jótékony hatásuk kifejtésére", írja A. C. Wootton.
Nem minden tetemből készült orvosságot lehetett megkapni a hivatásos gyógyszerészeknél. A Colosseum a színfalak mögött alkalmi kiárusításokat rendezett a frissen lemészárolt gladiátorok véréből, amiről azt tartották, hogy kigyógyít az epilepsziából, de csak frissen, melegében fogyasztva. A XVIII. századi Németországban és Franciaországban a hóhérok jövedelemkiegészítésül a lefejezett bűnözők nyakából kiömlő összegyűjtött vért árulták - akkoriban ugyanis már nemcsak epilepsziára, hanem köszvényre és ödémára is felírták a vért. Csakúgy, mint a múmia-elixírről, a vérről is azt tartották, hogy akkor fejt ki gyógyító hatást, ha ereje teljében fiatalon elhunyt férfi adta, és semmiképpen nem olyan ember, akit valami fertőzés vitt el. A kivégzett bűnözők szépen megfeleltek a követelményeknek. A dolog onnantól kezdve durvult el, hogy a receptek csecsemők vagy szűzleányok vérében vett fürdőt is előírtak. A szóban forgó betegség általában a lepra volt, és az adagokat nem szemcsepegtetővel, sokkal inkább kádakkal mérték. Ha Egyiptom hercegeit lepra támadta meg, akkor "jaj volt az embereknek, mert a fürdőkamrákban embervérrel telt kádakat készítettek elő a gyógyításhoz" - írja Plinius.


A hóhérok készletei között gyakran előfordult az emberzsír is, amelyet reuma, ízületi panasz, valamint a lírai csengésű, ám valószínűleg igen fájdalmas végtaghullás kezelésére írtak fel. A hullatolvajok állítólag szintén kivették a részüket a zsírkereskedelemből. Hasonlóan cselekedtek a XVI. századi németalföldi felcserek is, akik a spanyolok ellen vívott függetlenségi háború egy-egy heves ütközete után szikékkel és vödrökkel újabb rohamot indítottak az elcsöndesedett csatatéren. A hóhérok marhazsíréhoz hasonlatos kiszerelésű, kedvezményes árú termékeivel a gyógyszerészek úgy próbáltak versenyezni, hogy illatos gyógyfüvekkel és költői fantázianevekkel luxuscikkekké fejlesztették a maguk áruját. Egy korabeli kódexben ilyen neveket találhatunk: "Asszonyvaj, "Szegény bűnös zsírja". Ez a taktika már régóta bevett gyakorlat volt a patikáriusok kevésbé étvágygerjesztő ajánlatainál. A középkori gyógyszerészek a menstruációs folyadékot némi rózsavízzel javították fel, és "Hajadon-zenit" néven árulták. C. J. S. Thompson könyvében megtaláljuk a "Férfiagy-párlat" receptjét, amely nemcsak az agyat tartalmazza ("minden membránjával, artériájával, vénájával és idegével együtt"), hanem pünkösdi rózsát, feketecseresznyét, levendulát és liliomot is.
Thompson azt írja, hogy sok emberből készült orvosság használata egyszerű asszociációkon alapult. Besárgult a sárgaságtól? Igyon egy pohár vizeletet! Hullik a haja? Dörzsölje be skalpját desztillált haj-elixírrel! Valami nem stimmel a fejével? Igyon egy slukk Koponyapárlatot! Embercsontokból nyert olajat és velőt írtak elő a reumára, az emberi vizelet üledékét pedig a hólyagkő ártó hatását ellensúlyozandó.

A már messziről elhibázottnak látszó ember alapú gyógykészítmények sokszor orvosi féligazságokon alapultak. Az epe önmagában nem gyógyítja a süketséget, de ha azt a fülzsír felhalmozódása okozza, a savas anyag valószínűleg hozzájárul az elmulasztásához. Az emberi lábujjköröm nem igazi hánytatószer, de könnyű elképzelni, hogy szájon át bevéve hányáshoz vezet. A "tiszta folyadék formájú ürülék" szintén nem igazi ellenszere a mérges gombáknak, de amennyiben az a cél, hogy a beteg gyomrából kikerüljön a gomba, akkor ennél kevés hatásosabb eszközt lehet elképzelni. Az ürülék visszataszító volta magyarázhatja, hogy az elmozdult méh kezelésére is használták. Az orvosok a női reproduktív rendszert nem egyszerű szervnek tekintették. Már a Hippokratész előtti időkben is úgy tisztelték, mint független rejtélyes lényt, amely önálló akarattal rendelkezik és hajlamos a "kalandozásokra". Ha tehát az anyaméh szülés után elmozdult a helyéről, rossz szagú kenetet - gyakran trágyát - írtak fel, hogy elundorodjék és visszamenjen a helyére. Az emberi ürülék hatóanyaga kétség kívül a benne lévő természetes antibiotikum volt. Ez magyarázhatja alkalmazását kutyharapásra, szemfertőzésre és "bűzös izzadásra", még mielőtt sejthettek volna bármit is az antibiotikum mibenlétéről.
Mivel tény, hogy a kisebb betegségek, például zúzódások, köhögések, emésztési zavarok, szélszorulások napokon belül maguktól is elmúlnak, könnyű elképzelni, hogyan alakulhattak ki a pletykák egy-egy szer hatékonyságáról. Ellenőrzött körülmények közötti tesztelés nem létezett - minden a szóbeszéd alapján dőlt el. Mrs. Petersonnak adtunk egy kis szart a tüszős mandulagyulladására, és már meg is gyógyult! A 104 éve bestseller-listás orvosi segédkönyv, a Merck kézikönyv szerkesztőjével, Robert Berkowval beszélgettem a bizarr és légből kapott orvosságok keletkezéséről. "Ha azt vesszük, hogy a fájdalomcsillapítóként beadott cukortabletta az esetek 25-40%-ában jótékony hatást fejt ki, érthetővé válik e gyógymódok terjedése is." Csak 1920 után mondhatjuk el - teszi hozzá Berkow -, hogy "az átlagos betegségben szenvedő átlagos beteg jól járt, ha átlagos orvoshoz fordult."
Egyik-másik emberi gyógykészítmény talán nem annyira a benne foglalt hatóanyagnak, sokkal inkább az alapanyagának köszönhette népszerűségét. Thompson könyvében egy adag Károly király csepphez - II. Károly élénk mellékfoglalkozást űzött whitehalli magánlaboratóriumából származó emberi koponyakivonattal - a recept szerint nemcsak Koponyapárlat kellett, hanem negyed kg ópium és négy ujjnyi (ezúttal nem igazi ujjakról, hanem a mértékegységről van szó) borpárlat is. Az európaiak az epilepszia elleni egér-, liba-, illetve lóürüléket sörrel vagy borral vegyítve alkalmazták. Mint a péniszpor a Materia Medicában: azt is "alkohollal kell bevenni". Lehet, hogy nem gyógyult meg az ember ezektől a löttyöktől, de fájdalma enyhült és virágos hangulata lett.
Bármennyire zavaróak is lehetnek a tetemekből készült gyógykészítmények, ez is csak megszokás kérdése, mint az idegen konyha. Reumás panaszokat csontvelővel, görvélykórt izzadsággal kezelni semmivel sem drasztikusabb, mint a törpenövésűeknek emberi növekedési hormonokat adni. Nem találjuk ízléstelennek az emberi vérinjekciókat, ám a vérben ázás gondolatától visszarettenünk. Nem hirdetem a fülzsír gyógyszerészeti használatához való visszatérést, de az ősi gyógymódok iránt manapság ismét nagyobb az érdeklődés. Bernard E. Read, a Kínai Gyógyító Matériák 1976-os kiadásának szerkesztője szintén erre mutatott rá. "Manapság az emberek lázasan kutatnak minden állati szövetben a hatóanyagok, hormonok, vitaminok és betegségek ellenszerei után. Az adrenalin, az inzulin, az ösztron, a menotoxin és társaik felfedezése alapján a nyitott gondolkodású ember arra a következtetésre juthat, hogy az anyagok nem túl esztétikus formája mögött értékes dolgokat lelhetünk."

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!