hirdetés

Más hangok, más közeg

2017. március 8.

A PIM Újraolvasva sorozatának témája a nagy hatású irodalomtörténész, esztéta és tanár, Balassa Péter életműve volt. Margócsy István, Márton László, Visy Beatrix, Nemes Z. Márió és Bazsányi Sándor beszélgetett. Mészáros Gábor beszámolója.

hirdetés

A PIM új sorozata, az Újraolvasva meghatározó szövegeket, irodalmi momentumokat idéz fel húsz, harminc, harmincöt év távlatából. Nem kizárólag szövegekre fókuszálnának, hanem az akkori irodalmi közeg újraértelmezése is cél, a beszélgetés arról, hogyan látják a résztvevők az egykori közeget, az irodalmi beszédmód alakulását. Olyan fiatal értelmezők is meghívást kapnak a beszélgetésekre, akik életkorukból adódóan nem kortársai a beszélgetés tárgyát képező eseményeknek.

Az első beszélgetés Balassa Péterről szólt. A moderátor, Bazsányi Sándor szerint Balassa Péter olyan folyamat elindítója volt, melynek még mindig – ha épp közvetlen érintettség nélkül is – részei vagyunk. Kijelentéseit mozgékony szenvedély, retorikus fűtöttség hitelesítette. Margócsy István a Balassával egykorú értelmezői korosztály tagja, neki dedikálta Esterházy Termelési regényéről szóló szövegét. Márton László második regényéről kritikát írt, s további könyveivel is foglalkozott. Visy Beatrix Balassához írt szakdolgozatot Lengyel Péter prózájáról. Nemes Z. Márió pedig mint fiatal esztéta vett részt a beszélgetésben.

Bazsányi a hangsúlyeltolódásokról beszélt, a nehézségekről. Azokról a kérdésekről, amelyeket tisztáznunk kell BP működésének értelmezéséhez. Munkásságának szakaszait a következőképpen osztotta fel: az első szakasz 1976–1986-ig erősen analitikus, értelmező, kritikai korszak, ’86-tól patetikus és súlyosodó, majd a 90-es években egy, az előbbieknél jóval borúsabb hangvétel jellemzi.

Márton László szerint nincsenek nehézségek, Balassa érdemei nagyok, nem kell elmarasztalni, isteníteni, de érdemeit lehetetlen elvitatni. Kritikai megjegyések kíséretében megfogalmazható, hogy emberként, irodalomtörténészként, értelmezőként ki volt Balassa Péter. Márton azt mondja, ő mint író köszönhet sokat neki, „a mesebeli segítő volt”, és barát, aki az idősebb fiútestvért is pótolta. 

Margócsy István problematikusabbnak látja BP megítélését, főként, ha abból indul ki, hogy az utóbbi tíz évben, ha Balassa-szöveget adott fel tanítványainak, szövegei lepattantak róluk. Nem biztos benne, hogy hol kell kezdenünk a Balassáról való beszédet. Ezt olyan fiatal kritikustársaságok jelölhetik ki, mondja Margócsy, akik már nem érintettek közvetlenül a korai vagy 90-es évekbeli működésében. Meglepve tapasztalta, hogy a beszélgetés apropóján újraolvasott korai, legjobb korszakának kritikáit kopottabbnak érezte, mint korábban. Problémás, kopottas az az attitűd, mely legtöbb tanulmányának prepozíciója: hogy a könyv – melyről épp ír – ünnep, esemény. A helyzet az, mondja, hogy Balassa személyiségének kisugárzása nosztalgikusan faszcinál. Ettől ő sem tudja függetleníteni magát. De egyszersmind elvitathatatlannak látja, hogy egy rettenetes kultúrpolitikai helyzetben az irodalom bábájává nőtte ki magát, akinek szerepe óriási volt. Ez azonban irodalomtörténeti horizont. Nem feledkezhetünk el ennek a tettnek a történeti jelentőségéről, mondja, de az kétséges, hogy a hagyatéka hogyan folytatható. 

Visy Beatrix szintén nagy kérdésnek látja, hogyan lehet a 80-as évek szabadságharcos retorikáját újrahangszerelni. Szerinte nem lehet csak értelmezőként tekinteni rá, hanem a pátosz, a lángolás miatt valami több, s közéleti szerepe is óriási.

Az ELTE Esztétika Tanszékének hangulatát máig meghatározza Balassa egykori jelenléte – reagált Nemes Z. Márió. Érdekes, mondja, hogy a jelenlegi húszas-harmincas generációban nincs jelen az a faszcinatív beszédmód, amit képviselt, sem annak a beszédmódnak az ellentéte. Őt lenyűgözte, hogy mer nagyban gondolkodni, hogy közeget épít az irodalmi térben, hogy egyszerre viszi színre és hozza létre, amit elképzelt. De riasztotta a patina, az operai gesztusok. De ezt a patinaproblémát, mondja, inkább egy akkori, abban a korszakban elképesztően fontos hangként kell értelmezni. Előbbi gondolat pedig azért aktuális, mert az egyik legfontosabb feladat lehet új közeget építeni. Észjárás és forma című tanulmányát újraolvasva az érdekelte, hogy mi is az, ami abból a koncepcióból kimaradt, s miért. Hogy mi az, amit az új próza irodalmi térképe kitakar.

Margócsy hozzátette, hogy az irodalomtörténeti táj kezdetben Balassa számára is sokkal szélesebb volt, mint amit később fölvázolt. Az Észjárás és formában felvázolt horizont jóval tágabb volt, mint ami a Színeváltozásba bekerült.

Nemes Z. szerint a lírafelejtés összefügghet a neoavantgárddal szembeni averzióval. Nemes Z. hiányolja például Hajnóczy Pétert, és még lehetne sorolni a neveket, mondja. A kifelejtésnek pedig vannak következményei. Egy posztmodern-irodalomkép megrajzolásában feszültséget okoz, ha kifelejtődik a neoavantgárd líra. Esterházy értelmezésénél ez különösen problémás. Erdély Miklósról ugyan írt később, de lássuk be, ezek messzi vannak azoktól a nagy ívű értelmezésektől, mint amivel a prózafordulatot megalapozta.

Márton hozzátette, hogy színházi munkásságából korántsem felejtette ki a neoavantgárdot – Jeles Andrást éppen a neoavantgárd kapcsán ragadja meg. Mennyi minden volt, sorolja, kritikus, amit aztán határozottan abbahagyott, irodalomtörténész (Flaubert-tanulmány, Móricz-kötet terve), esztéta, tanár, közéleti szereplő a 80-as évek végén, író (Halálnapló), s az erős színházi vonal: dramaturg (tanított a Színház és Filmművészeti Egyetemen is).

Margócsy István azt mondta, hogy a rendszerváltás utáni nagyszabású és rendkívül érdekes gondolatfutamokban kimondott premisszáit egyszerűen nem tudta elfogadni. Nagyon problematikus műnek látja a Halálnaplót. A lobogó, generális kultúrkritika, az erőteljes Nyugat-ellenesség nagyon távol áll tőle. Mélyen rajong az orosz kultúráért, de Tarkovszkijba nem tudta belelátni a megváltót.

Talán kultúrmessianizmusa, Nyugat-kritikája is azzal függ össze, hogy nem tud mit kezdeni az értékpluralizmussal, fűzte tovább Visy Beatrix. Egyszerűen más helyzetben volt a 80-as években, mint 90 után – reagált Márton László. A 80-as években puhult a diktatúra, akkor lehetett reménykedni abban, hogy a szabad nyilvánossággal az irodalom a saját törvényei szerint működhet, és eljöhet egy nagyszabású katarzis. Balassa ebben bízott, s később úgy látta, hogy csalódnia kell. Nem a nyitottság hiányzott belőle, hanem defenzív pozícióba került, változott a szerepe a kritikában. Volt egy erkölcsileg megalapozott véleménye, és ennek az attitűdnek ma is van üzenete. Nehezebb, depresszívebb időszakában is tudott erőt kifejteni, erről a tanítványai is beszélhetnek. Ha egy művét kellene kiemelnie, akkor az Összehasonlító sérelemtudomány című esszéje lenne az, az Újhold-évkönyvből. Határ Győzővel polemizál benne. A 80-as évek provincializmusáról fogalmazott meg valószínűleg máig érvényes gondolatokat.

Nagy kérdés, mondja Nemes Z. Márió, hogy odébb kell-e állni a bábának, miután világra segítette a művet. Adja magát a párhuzam, Clement Greenberg-párhuzam, megcsinálta Jackson Pollock értelmezését, kihordta az absztrakt festészet programját. Irányította a nagyívű kulturális projektet, de a pop arttal már nem igazán tudott mit kezdeni. Benne állt ebben a történetben. Lehet, hogy nem tud továbblépni, vannak, akik egy történetben maradnak. Miért volna ez feltétlenül baj?

 

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.