A Másik Nyugat című összeállítást Szili József A Nyugat modernsége című nagy ívű tanulmánya nyitja. A miskolci egyetem professzora átfogó szemléletű és régi kérdéseket új fénybe helyező értelmezést nyújt a Nyugat-mozgalom történetéről. Az összeállítás második felében közölt írások női szempontból szólnak a Nyugatról. Török Sophie 1931-es elbeszélését Borgos Anna elemzi, Dénes Zsófia Osvátról szóló, rendhagyó (és eddig kiadatlan) visszaemlékezését pedig Szilágyi Judit kommentálja.

A recenzió-rovat egyik közleménye – Séllei Nóra Borgos Anna Portrék a Másikról c. kötetéről szóló írása – szervesen kapcsolódik az utóbbi szövegcsoporthoz, sőt ez az írás már címével is (Melyik Másik?), akaratlanul is rákérdez a tematikus blokk címébe foglalt állításra.

S hogy a Nyugat-centenárium ünnepén a nagy riválisról se feledkezzünk meg: két írásnak is a magyar avantgárd a tárgya. Kálmán C. György hamarosan megjelenő tanulmánykötetéből az Avantgardista ön-történetek című dolgozatot olvashatjuk, Seregi Tamás pedig Standeisky Éva Kassák, az ember és a közszereplő című kötetét szemlézi (Nyilvános és személyes identitás).

 

 

Tartalomjegyzék:

 

3 Grendel Lajos: New Hont-i etűd (novella)

11 Márton László: Egy fiatal író a nyolcvanas évek elején (köszöntő)

14 Csehy Zoltán: Homokvihar (vers)

21 Pályi András: Az élet méze (regényrészlet)

32–33 Marno János: 32 Hajdankor,  Menü; 33 Vadászaton,  Egykutya (versek)

34 Gergely Ágnes: A cellamély, két vetületben (vers)

35 Kurdi Mária: Ír szerző a legújabb Booker-díjas (vázlat Anne Enrightról)

40 Anne Enright: Párna (novella Csikai Zsuzsa fordításában)

46 Szolcsányi Ákos:  Don Quijote, Kirill átkai (vers)

47–48 Plamen Antov:  Erre a városra nem fogok emlékezni;  A legfontosabb ami;  Szoba;  Egy neonhold alatt valahol;  Bárból jövet (versek Bojkov Nikoláj és Gerevich András fordításában)

49 Másik Nyugat

50 Szili József: A Nyugat modernsége  (tanulmány)

69 Török Sophie: Arcképtanulmány (novella)

73 Borgos Anna: A nézés öröme (tanulmány)

78 Dénes Zsófia: Osvát (novella)

81 Szilágyi Judit: Osvát Ernő és a nők (tanulmány)

90 Kálmán C. György: Avantgardista ön-történetek (tanulmány)

99 Séllei Nóra: Melyik Másik? (Borgos Anna Portrék a Másikról című kötetéről)

103 Seregi Tamás: Nyilvános és személyes identitás (Standeisky Éva Kassák, az ember és a közszereplő című kötetéről)

 

Részletek a lapszámból:

Marno János versei

Vadászaton

Vadászaton. Mi keresnivalója

egy betegnek egy vadászaton. Nárcisz

még csak nem is lábadozik és máris

mintha pillangót kergetne szédülten,

mint Szép Ilonka tette volt egykor a

Vértesben vagy hol. Nincs meg minden szó be-

téve, a Vadász pedig messze távol.

Tenyerében egy öregasszony arca.

Orra. Nárcisz, futva, rosszat szimatol,

pilleágya vasból s vasból a sodrony

is, egy pincéből, a matracon majd ott

a nyoma. Minthacsak leette volna,

de alulról, mintegy végsőt szagolva,

más szóval, felette, tehát, törzsvendég

gyanánt egy orrszagú országban, ahol

Nárcisz (tátott szájjal) lesheti magát.

Egykutya

Az udvar nevet rajta, csütörtök van

és kora ősz (vagy vénasszonyok nyara),

meztelenül a nők karja, kedvelik

őt, mindegyik a jót akarja vele,

karjuk fölkenődik a fejükre, nem

bánnák, ha ebédjét ott költené el

a fiúcska, köztük. Az étkezdében.

És buggyan a derű, tokájuk alá-

ömlik az emlőjükre, csak ne féljen,

kutya sem fogja megharapni közben,

s ha mégis, na mondd már, megmar egy szuka,

s menten ugyanaz gyógyít a szőrével.

Nárcisz fülében pattogva sziszegő

dallam, akár a moziban, vagy éjjel,

félálomban, mert folyvást vizelni kell,

és dönteni, keljen-e harcba ellen-

állni az ember, vagy itt, most engedjen

szabad folyást a kerülhetetlennek.

 

 

Grendel Lajos

New Hont-i etűd

A test öregszik, de az emlékek nem öregszenek, mondta egyszer, nem sokkal a halála előtt apám. Alattomosan és hívatlanul bukkannak elő abból a sötétségből, ahol elraktározódtak és évtizedeken át szunnyadtak, mint annak a diófa alatti régi vacsorának az emléke is. Szeszélyességükkel szemben fegyvertelen voltam. Üzenetüket sosem tudtam megfejteni, bár lehet, hogy nem is üzentek semmit. Ahogy azt sem értettem, hogy az utóbbi években mért bolyongok álmaimban olyan gyakran gyerekkorom helyszínein, egy olyan világban, amely már csak a képzeletemben létezik, de máskülönben semmi közöm hozzá. Közben mintha folyton körben járnék. Ahogy távolodom ettől a világtól a létben, úgy térek vissza hozzá a közeledő nem-létben.

A hatvanas évek második felében a város kezdett magához térni, mintha több évtizedes kómából ébredt volna fel. A változás nem volt látványos. Lassú volt, de folyamatos és visszafordíthatatlan. A városban új üzemek létesültek, majd egy gyár is felépült. A változások eleinte csak a város peremvidékein voltak észrevehetők, a központot és a régi negyedeket egy ideig nem érintették. Ahol korábban szántóföldek és gabonamezők terültek el, egyre-másra készültek el az új utak, és lakóházak épültek, ahová nemcsak a környékbeli falvakból költöztek be új lakók, hanem messzibb vidékekről is. A város urai annyira otthon érezték már magukat, hogy egyre inkább a maguk képére formálták a várost. Hogy milyenre, azt egy makett szemléltette, amelyet a könyvtár kirakatablakába állítottak ki közszemlére. A maketten látható új város a templomokon és néhány műemlék épületen kívül semmiben sem emlékeztetett arra a városra, amelyben éltem.

Amikor a makettet megpillantottam, a megdöbbenés odacövekelt a járda aszfaltjához. Körülöttem jöttek-mentek az emberek, rá se hederítettek a makettra. Ez a nap is csak olyan volt, mint a többi. Földrengés, égszakadás, tömeges baleset és más rendkívüli esemény nélkül múlt el. Sütött a nap, vagy borult volt az ég, egyre megy. A makettet bizonyára mások is látták. Megnézték és odébbálltak. Megvalósíthatatlan, hagymázas fantazmagóriának tűnt az egész. Az én akkori megrendülésem is túlzó volt, önzésből és félelemből fakadt. Arra ébresztett rá, hogy ami rajtam kívül létezik és történik, abban semmi sem állandó, ott minden ideiglenes, átmeneti, formáját, arculatát, funkcióját és értékét szüntelenül változtató metamorfózis. Tizennyolc éves voltam, és az érettségi vizsgáimra készültem. Fölépítettem magamban egy világot, amelyről most egy csapásra kiderült, hogy vajmi kevés köze van ahhoz a világhoz, amelyben élek.

Ez a világ, az én világom, tökéletes volt és harmonikus, s valahol az idő fölött vagy az időn kívül létezett. Az idő minden este meghalt benne, s másnap reggel újra megszületett. A háztetőket, a kerteket, a gyümölcsfák ágait vastag hó borította be télen, s mire a sok hó elolvadt, virágba borultak a cseresznye- és almafák, orgona- és jázminillatot kavart a langyos tavaszi szél, majd jött a nyár az iskolai vakáció határtalan szabadságával, a tarka ősz a gyümölcsszedéssel, lekvárfőzéssel, szürettel, hogy aztán az újra megérkező tél bezárja a letelt esztendő kapuját, s kinyissa az újét, amely úgysem lesz más, mint az előzők. Ennek a világnak, az én világomnak a lakói örökéletűek voltak, s ha meghaltak, holtukban sem távoztak el tőlünk, csupán láthatatlanokká váltak. Emlékeztünk rájuk, beszéltünk róluk, időről időre meglátogattuk sírjukat a temetőben. Ebben a világban, az én világomban voltak jó emberek, és voltak gonosz emberek. De ellentétben azzal a másik világgal, amelyet törékeny üvegfal választott el az én világomtól, az enyémben egyértelműen tudni lehetett, hogy ki a jó, és ki a gonosz. Jó ember volt, például, a plébános úr. Nagyon magának való ember volt, aki csak ritkán mutatkozott a templomon és a plébánián kívül. Néha azonban, félévenként egyszer-kétszer, mehetnékje támadt, és ilyenkor sorban látogatta nyája birkácskáit. Minden templompadkoptató bácsi és néni tudta, hogy a plébános úr szereti a tejeskávét és a kuglófot, s a tejeskávénál és a kuglófnál csak Istent és legjámborabb báránykáit szereti jobban. A plébános úr kevés szavú ember volt, nem szerette a szószátyár népséget, a pletykálkodást pedig a legszigorúbb hangon ítélte el. Bibliai témákon kívül főként Kant filozófiai tanításáról szeretett eszmét cserélni, de mivel ehhez a városban nem talált partnert, pletykákról pedig hallani sem akart, így a híveknél tett vizitjei a kávé és a kuglóf elfogyasztása után rendre tiszteletteljes hallgatásba torkolltak. De vele még együtt hallgatni is nagyobb kitüntetésnek számított, mint együtt vacsorázni párttitkárokkal vagy miniszterekkel, ha azok véletlenül, nyilván valami félreértés folytán, olykor elvetődtek a városunkba is.

---

Jó ember volt Petrás úr is, a levélkihordó postás. Ő viszont szenvedélyesen gyűjtötte a különféle pletykákat, s afféle amatőr hírügynökségként is működött körzetében. Ha megkínálták egy kupica pálinkával, híreit készségesen közreadta. Ennek aztán az lett a következménye, hogy utolsó állomáshelyére késő este érkezett csak meg, kapatosan. Nőtlen volt, s vasárnaponként, hogy unalmát elűzze, biciklire pattant és megleste a patakparti berkekben és pagonyokban szerelmeskedő fiatalok titkait. Csúnya szokásáról sokan tudtak a városban, el is ítélték miatta, és mégis, ennek ellenére is, jó embernek tartották. Ha egyszer valaki jó ember, akkor az örökre jó ember marad, akkor annak a gyarlóságait is el lehet nézni, persze csak bizonyos határig. Amikor aztán Petrás urat megkörnyékezte egy özvegyasszony, s a szívós környékezés nyomán Petrás úr egy napon oltár elé vezette a kitartó asszonyságot, minden jóravaló ember föllélegzett a városban, és tíz évre előre megbocsátotta Petrás úr összes, még el nem követett bűnét.

Ebben a világban, az én világomban, a jó emberek voltak többségben, s azt a kevés gonosz embert, aki rontotta a statisztikát, szigorúan kiközösítették. Sajnos, így is meg kellett tűrniük őket, mert a kommunisták összejátszottak velük, jó állással, szép lakással kedveskedtek nekik, cserébe pedig a gonosz emberek megsúgták a kommunistáknak, hogy hol ki mit mondott róluk, kik és milyen gyakran járnak templomba, ki kivel csalja meg titokban a hitvesét, jó elvtársként viselkednek-e a tanítók, kik szabotálják a termelőmunkát, kik szimulálnak betegséget, hogy ne kelljen felvonulniuk május elsején. A gonosz emberek társaságát a jó emberek, ha csak lehet, kerülték. De ez nem mindig sikerült. A gonosz emberek tolakodóak voltak és hízelkedők, barátságot színleltek, hogy aztán az első adandó alkalommal beárulják áldozatukat a rendőrségen. A leggyanútlanabb áldozatok, mint minden korban, a gyermekek voltak. Ezért apám megtanított rá, miként kell kivédenem a gonosz emberek ármányait és cselvetéseit. A dolog látszólag egyszerű volt. El kellett tudnom választani a magánbeszédet a közbeszédtől. Ez annyit jelentett, hogy bizonyos dolgokról kétféle véleményt kellett kialakítanom. Másképpen beszélni otthon (őszintén), és másképpen az utcán vagy az iskolában.

De ahogy nincs két egyforma jó ember, két egyforma gonosz sincs. Élt a városunkban egy Nándi bácsi nevű kiváltképpen elvetemült ember, akitől még sok kommunista is félt, pedig ő maga nem volt párttag. Gonoszságait a párt tudta és jóváhagyása nélkül tervelte ki, s amit kitervelt, azt könyörtelen következetességgel véghez is vitte. Tekintetéből olyan tüzes gonoszság sütött, hogy még a legtisztább, legjóravalóbb ember is a purgatóriumban érezte magát, ha a szemébe nézett. Ezért mindenki kerülte a tekintetét, és senki sem tudta megmondani, milyen színű szeme van Nándi bácsinak. Nándi bácsi elvetemültségére mi sem jellemzőbb, mint hogy kizárólag kétes hírű nőszemélyek társaságában forgolódott, s mind az első, mind a második feleségét közülük választotta. Ezek az asszonyok később nagyon megbánták, hogy felültek Nándi bácsi mézesmázos szavainak, hitegetéseinek és üres ígéreteinek. Első felesége, kihasználva a háború zűrzavarát, megszökött azzal a nős SS-tiszttel, akit hozzájuk kvártélyoztak be. Nándi bácsi második felesége még az elsőnél is hitványabb volt, s bár szült egy leányt és egy fiút, mind a két gyermekét kiadta falura a szüleihez. Ez az asszony fűvel-fával lefeküdt, s még azzal sem nagyon törődött, hogy titokban tartsa viszonyait. Félrelépései miatt Nándi bácsi többször is irgalmatlanul elpüfölte, s amikor egy kiadósabb verést követően az asszony kórházba került, elhatározta, hogy elteszi Nándi bácsit láb alól. Marólúgot itatott Nándi bácsival, de az annyira gonosz volt, hogy még a marólúg sem fogott ki rajta, s akkor az asszony, mielőtt még Nándi bácsi felelősségre vonhatta volna, nyomtalanul eltűnt a városból.

A városi mendemondák szerint Nándi bácsi lelkén több bűn száradt, mint ahány csillagot össze lehet számlálni egy felhőtlen augusztusi éjszakán; rablógyilkossághoz vagy bankrabláshoz képest kis bűnök, de még a felsorolásuk is több órát venne igénybe. A közbeszéd mindenféle csínnyel megvádolta: kártyacsalással, garázdasággal, embercsempészettel, orvvadászattal, azzal, hogy kutyákat és macskákat mérgez meg, hogy a temetőben virágokat lop a sírokról, hogy kiskorúakat ront meg. Nándi bácsinak ennek ellenére a haja szála sem görbült. Úgy hírlett, hogy van egy nagyon befolyásos patrónusa, nem is a városban, hanem sokkal magasabb körökben, s az mindig kihúzza őt a bajból.

Egy napon azonban Nándi bácsi lánya súlyosan megbetegedett. Amikor az orvosok néhány hetes sumákolás után közölték vele, hogy a lány gyógyíthatatlan, Nándi bácsi meggyónt. Templomban utoljára még valamikor a háború alatt látták, ezért napokig beszédtéma volt Nándi bácsi megtérése. Megtérésének őszinteségében azonban sokan kételkedtek. Tudni vélték, hogy csupán kémkedni jött a templomba, nyilván a kommunisták megbízásából. A végső verdiktet a plébános úr mondta ki, akit a gyónási titok persze kötelezett, ezért csak szűkszavúan nyilatkozhatott.

– Nem annyira elvetemült ember ez, mint hiszitek – mondta. – Imádkozzatok ti is, hogy most már sose térjen le a jó útról, és hogy az ő szegény leánya is felépüljön a gyilkos kórból.

Lánya halála után Nándi bácsi néhány hét alatt tíz évet öregedett. A kötekedő, csúfolódó, csélcsap, szoknyavadász férfiból hallgatag, emberkerülő, mogorva vénember lett. Ki tudja, kinek, talán a titokzatos patrónusának köszönhetően, végül abba az iskolába helyezték el pedellusnak, ahová nemsokára Katit és engem beírattak. Rossz híre még akkor sem kopott meg, amikor már a légynek sem ártott. Korán kelt, ő nyitotta ki az iskolát, felsöpörte az iskolaudvart, télen begyújtott a kályhába, tanítás után kitakarította a tantermeket, egyébként azonban ritkán mutatkozott. Az iskolaudvar hátsó traktusában volt neki egy fáskamrából átalakított kuckója, benne asztal és heverő. Elég tágas helyiség volt, de nem lehetett fűteni, ezért szerszámoskamrának használta. Az iskolaépületben viszont volt egy csöpp irodája a tanári szoba mellett; ha nem akadt dolga, oda vonult vissza, ott gubbasztott naphosszat, valamiféle önkéntes száműzetésben, amelyre nyugtalan lelkiismerete ítélte a sok-sok hajdani gaztette miatt. Soha senki nem nyitott be hozzá, még a tanítók sem. Azok, ha akartak tőle valamit, dörömböltek neki a falon, ő pedig a következő pillanatban készségesen állt rendelkezésükre a tanári szobában. Hogy egyébként mit csinált ott egyedül, nagy magányában a csöpp irodában, ahol még kinyújtózni is bajosan lehetett anélkül, hogy a keze bele ne ütközzön a falba, s ahová a napsugár is bizonyára csak félve merészkedett be a reggeli órákban az ablakon, csak találgatni lehet. Mindenféle mendemondák keringtek erről, ellenőrizhetetlen hírek, hogy talán újságot olvas, talán sakkfeladványokat old meg vagy keresztrejtvények fölött töri a fejét, sőt még az is, hogy titokban könyvet ír. Az biztos, ha az ember (pláne gyerekember) elment a folyosón a titokzatos iroda ajtaja előtt, hangosabban és szaporábban kezdett verni a szíve. Nándi bácsi a puszta jelenlétével el tudott rontani egy vidámnak induló napot. Mások is így voltak ezzel, nem csak én. Szépnek ígérkező téli napon meglátták őt hólapáttal a kezében kilépni a szerszámoskamra ajtaján, s valamitől összeszorult a szívük.

Idővel a helyzet ahelyett, hogy jobbra fordult volna, még tovább romlott. Valamelyik cudarul hideg téli reggelen, amikor az embernek szinte az orrára fagy a kilehelt pára, a fülcimpáját pedig mintha tüzes tűkkel szurkálnák, a hátsó udvar felől kutyaugatás fogadott bennünket. A vérfagyasztó bömbölést hallva azt hihette az ember (pláne a meséken és mondákon nevelődött gyerekember), hogy Nándi bácsit változtatta az éjszaka folyamán kutyává valamely vasorrú bába. Nemsokára azonban, rögtön a tanítás kezdete után, Nándi bácsi mint Nándi bácsi bukkant föl a szerszámoskamra irányából, nyomában egy immár elcsöndesedett, termetes és bozontos, fekete szőrű keverékkutyával. A nagy hidegre való tekintettel Nándi bácsi háromnegyedes, prémgalléros bundában mutatkozott, a fejére kucsmát húzott, s amíg átballagott az irodája felé, a kutya körbefutkározta és birtokba vette az iskolaudvart, mintha ezentúl annak felügyeletével bízta volna meg gazdája. Néhány nappal később a kutya ólat is kapott az udvari ecetfa tövében. Addig az órák közti szünetek idejére Nándi bácsi a szerszámoskamrába zárta be, majd amikor a kutyának már lakása lett, láncra kötötte a bódé előtt. De ahogy vége lett a szünetnek, rögtön el is oldozta. Aki reggel elkésett a tanításról, ha csak öt percet is, kénytelen volt a kapu előtt ácsorogni az első szünetig, mert a kutya még egy egeret sem volt hajlandó beengedni a kapun. A tanítókat azonban nem bántotta, nyilván megérezte rajtuk a tanítószagot, s ebből a maga csöppet sem korlátolt kutyaeszével rájött, hogy egyforma célt szolgálnak, a rájuk bízott állampolgár-palánták nevelését és megfélemlítését, ami lényegében ugyanaz. Nándi bácsi a kutyát Pickering ezredesnek szólította, s ezt mi, foghíjas műveltségünk miatt, igen furcsának találtuk, mert a kutya nemhogy ezredesre, még csak egy hadnagyra sem hasonlított. Különös, idegen hangzású neve csak még ellenszenvesebbé tette előttünk ; mintha a neve is része lenne a megfélemlítésünknek. Talán ha Bodrinak, Cézárnak vagy Rexnek hívják, egy idő után mi is megbarátkozunk vele, és csirke- meg velős csontokkal, mócsingos húsokkal még a korrumpálására is kísérletet teszünk. Ám az, hogy Pickering volt és még ezredes is, óvatosságra intett bennünket. Nehéz időket éltünk. Odakint tombolt a kommunista diktatúra, idebent pedig, nyilván nem függetlenül az előbbitől, Pickering ezredes önkényeskedett.

Nem telt bele nagyon sok idő, mi még mindig kis alsó tagozatos porbafingók voltunk, amikor Nándi bácsi is, Pickering ezredes is egyik napról a másikra búcsúszó nélkül eltűnt az iskolából. Távozásuk egybeesett annak a ronda nagy háznak az építésével, amelyet mintha csupa óriási játékkockából tákoltak volna össze a városon kívül, a szennyvízcsatorna partján, mégsem nagyon mesze a városszéli utolsó utca torkolatától. Ahogy nőtt, magasodott, terebélyesedett az épület, úgy keringtek a rendeltetését firtató mindenfélébbnél mindenfélébb fámák. Először az a hír járta, hogy az új pártházat építik, s azért olyan nagyra, hogy az összes kommunista elférjen benne. Mert ebben az időben a kommunisták nagyon elszaporodtak a városban, és a régi pártházban már nem fértek volna el mind. De hát a régi pártház a város központjában éktelenkedett két templom közé szorulva átlósan, s állítólag a templomoknak káros kisugárzása volt rá: a kommunisták egyre gyakrabban panaszkodtak fejfájásra, ízületi gyulladásokra, sőt egy kommunista állítólag meg is őrült, egyenesen egy taggyűlésről vitték szanatóriumba. Ennek az okoskodásnak viszont számos érv mondott ellent. Míg a régi pártházból szemmel tarthatták a fényes nappal is a templomok körül settenkedő ellenséges elemeket, a mindenféle sunyi szabotőröket és konok vénasszonyokat, a városon kívül erre nem nyílt volna módjuk. A kommunisták szerettek elszigetelődni a néptől, de úgy, hogy azért mindenről tudomásuk legyen, ami a városban történik. Azonkívül a csatorna partján büdös levegő szállongott, nappal is kuruttyoltak a békák, száraz időben a szél porfelhőt kavart, eső után pedig térdig ért a sár.

---

 

Aztán felröppent a hír, hogy az épület laktanya lesz, majd az, hogy tisztiiskolának ad otthont, végül pedig, s ez már közel járt a valósághoz, hogy börtön. Egy, a pártházba is bejáratos újságíró kifecsegte, hogy mivel a magyar forradalom leverését követően az összes magyarországi börtön megtelt, a legfrissebb elítélteket Kádár kérésére nálunk fogják elhelyezni. De aztán ez is álhírnek bizonyult. A csatorna partján valóban börtön épült, de nem magyarországi vendégeknek, hanem itteni fiatalkorúaknak, még csak nem is politikai foglyoknak, hanem közbűntényeseknek, megtévedt fiataloknak, akik a lopás, fosztogatás, garázdaság, nemi erőszak ősi emberi vágyának nem tudtak ellenállni.

Ezt a hírt, amikor hitelességéhez immár nem fért kétség, vegyes érzésekkel fogadták a városban. Az emberek többsége joggal tartott attól, hogy a városban romlani fog a közbiztonság, hiába tartják majd lakat alatt az újonnan és hívatlan érkező polgárokat. Köztudott, hogy a legjobban őrzött börtönökből is meg-megszökik időnként egy-két csirkefogó, ráadásul az ilyesmit a hatóságok csak akkor kötik az emberek orrára, amikor már szükség van a lakosság segítségére is. Akadtak viszont olyanok is a városban, akik félvállról vették a dolgot, sőt még izgalmasnak és érdekesnek is találták. Mintha ezzel valamiféle kitüntetés, de legalábbis elismerés érte volna a várost, mivel odafönt éppen a mi városunkat tartották érdemesnek arra, hogy benne börtönt létesítsenek. Valamilyen ipari létesítménynek persze jobban örültek volna, de azért egy börtön is több a semminél. Sőt, ahol börtön van, ott a helyi rendőrség is fokozottabb éberséggel vigyáz a közrendre. Az óvatosabb polgárok azonban arra emlékeztették optimistább ismerőseiket, hogy mindig a lámpa alatt van a legnagyobb sötétség.

Nos, mi meg hamarosan megtudtuk, hogy Nándi bácsit és hűséges kutyáját ide vezényelték át iskolánkból az építkezés idejére éjjeli őrnek. Amikor pedig fölépült a börtön, beosztották börtönőrnek, legalábbis a rossz nyelvek szerint, mert igazság szerint nem börtönőr lett, hanem a börtön könyvtárának felügyelője. Szemtanúk szerint nyugdíjaztatásáig kiolvasta az egész könyvtárat, ifjúsági regényektől kezdve tudományos népszerűsítő munkákig mindent, ami a könyvtárban föllelhető volt, még Lenin műveit is és Kim Ir Szen összegyűjtött beszédeit. Némelyik könyvből egész bekezdéseket tudott idézni, méghozzá fejből. Elmehetett volna professzornak is valamelyik egyetemre, állította róla a börtön nyugalmazott igazgatója, akit sokan ismertek a városban, és nagy tiszteletnek örvendett, mert talpig becsületes, megvesztegethetetlen férfi volt, amolyan igazi párbajhős, ha a párbajozásnak nem múlt volna már divatja. A börtönigazgató és beosztottjai szabad idejükben a Gombos nevű harmadosztályú csárdában találkozgattak, ha nem is napi rendszerességgel, a csárda más látogatóitól elkülönítve magukat, de tagadhatatlan tekintélynek örvendve. Kötetlen társalgásuk nemegyszer fordult át magasröptű eszmecserébe, melynek résztvevői a börtönigazgató és Nándi bácsi voltak, míg a smasszerek ilyenkor illedelmesen hallgattak, és némi csodálattal néztek föl a két művelt férfira. Látnivaló volt, hogy Nándi bácsi megtalálta bennük azt a megfelelő társaságot, amelyre egy egész életen át hiába vágyott, s amelyben fel tudott oldódni. Vénségére megtalálta a helyét, mondták a városban, holott Nándi bácsi nem volt még vén, sőt, amióta megtalálta a helyét, mintha az idő is lassabban múlt volna fölötte, és a városiak a lelkük mélyén már nem is tartották gonosz embernek, bár ezt hangosan senki sem mondta ki. Amikor híre ment, hogy a börtönkönyvtárban mennyire meggyarapodott a tudása, némi tiszteletet keltett a személye, akadtak, akik előre köszöntek neki, de azért rendes ember tartózkodott attól, hogy barátkozzék vele. Az általános vélemény az volt, hogy megjavult ugyan, de aki egész életében gonosz volt, az sosem lesz képes egészen megjavulni. Egy közösségnek, s a mi városkánk abban az időben még kétségkívül közösség volt, szüksége van gonosz emberekre is, hogy a jó, az erkölcsös, a tiszta, a tisztességes világosabban látható legyen. Nándi bácsira tehát főleg a kontraszt kedvéért volt szükség, s ha meghal, a kontraszt miatt fog hiányozni elsősorban, gondolták sokan.

Nándi bácsin azonban nem fogtak a betegségek, és a halál sem írta föl a naptárjába, pedig ritkán múlt el nap a városban haláleset nélkül, és Nándi bácsinál fiatalabbak is elhaláloztak, ritkábban öröklött betegségben, gyakrabban könnyelműségből: balesetben vagy úgy, hogy az illető önszántából hagyta itt a világot. Nándi bácsi tehát nem halt meg, Nándi bácsi eltűnt. Egyik napról a másikra. Egyik nap még az ókori olimpiákról tartott szakavatott kiselőadást a vörös boroktól már némileg elbódult smasszeroknak a Gombosban, akik abban az állapotukban nyilván a legegyszerűbb mondatok jelentését is nehezen fogták föl, másnap pedig már nem volt sehol. Eltűnése kezdetben nem keltett feltűnést. Majd csak úgy tíz nap, két hét múlva. Hiszen lehet, hogy csak szolgálati útra ment. Az is lehet, hogy influenza döntötte ágynak. Hogy elköltözött a városból, csak akkor lett nyilvánvaló, amikor egy napon Nándi bácsi megüresedett helyét a börtönigazgató mellett a Gombosban egy ismeretlen, szemüveges és pocakos férfi foglalta el. Ez nem volt különösebben beszédes ember, a tudományokhoz sem sokat konyított, beszédébe néha trágár szavakat kevert, viszont komoly összeköttetései lehettek a pártházban vagy másutt. Egyetlen emlékezetes, bár nem túl eredeti cselekedete az volt, hogy a börtönkapu fölé, természetesen az igazgató beleegyezésével, kitűzette az állami és a szovjet zászlót.

Na de mi történt Nándi bácsival?

– Mi történt? Mi történt? – dörmögött a börtönigazgató – Mit tudom én? Elment. Aztán annyi.

De a szemén látszott, hogy ennél azért többet tud. Talán sokkal, de sokkal többet.

– Mit faggatnak örökké? – mondta máskor. – Nem szeretett itt lenni. És maguk sem szerették őt. Elköltözött.

– Hová?

– Azt nem mondhatom meg.

Az igazság csak apránként derült ki. A börtönigazgató elszórt belőle néhány morzsát, aztán újra hallgatásba burkolózott.

– Megnősült – bökte ki egyszer.

– Micsoda? – hüledeztek az emberek. – De hát miért nősült meg?

– Miért? Miért? Maguk miért nősültek meg? – kérdezett vissza a börtönigazgató, s ezen a megkérdezettek hosszan eltöprengtek, s visszalapoztak az életükben néhány esztendőt vagy akár évtizedet.

– Nyilván új életet akar kezdeni – állapította meg a börtönigazgató, mint aki új élet kezdésében nagy tapasztalatokkal rendelkezik. Az emberek megint csak hüledeztek.

– Vénségére? Ki látott már ilyet!

– Új életet kezdeni sosem késő – mondta erre szigorúan a börtönigazgató. – Inkább meg kell becsülni az ilyen bátorságot. Én is azt mondom búcsúzáskor a mi huncut neveltjeinknek: lányok, fiúk, kezdjetek új életet, nehogy még egyszer visszakerüljetek ide. Ők fogadkoznak, hogy így meg úgy, de aztán a legtöbbjük mégsem kezd új életet.

Az emberek hoppon maradtak, becsapva érezték magukat. Nándi bácsi távozásával úgy maradt a város, mint egy futballcsapat labda nélkül. Ott álltak a pályán szép dresszben, de nem volt mit rugdosni. Ha legalább lett volna tartalékban egy másik gonosz ember, de erről valahogy elfeledkeztek. Nándi bácsi személye annyira lekötötte őket, hogy az utánpótlásra nem gondoltak. Elfelejtettek fölnevelni egy másik gonosz embert, aki Nándi bácsi helyébe léphetett volna, s ezért most a város gonosz ember nélkül maradt, ami olyan furcsa állapot és érzés, mint mikor az ember belenéz a tükörbe, és ott nem látja a képmását. Ebbe, bizony, bele lehet borzongani.

Kézenfekvőnek látszott, hogy a gonosz ember szerepét, egyelőre és jobb híján, amíg nem akad másvalaki, a börtönkönyvtár új felügyelője vehetné át. De ő erre több szempontból is alkalmatlannak bizonyult. Először is jöttment volt. Senki semmit nem tudott a múltjáról, azt sem, hogy az ország melyik kerge pontjáról szalajtották éppen ide. Lehet ugyan, hogy sok gonoszságot követett el (a szovjet zászló kitűzésére adott utasítása némi alapot adott erre a feltételezésre), de azt valahol másutt tette, nem itt helyben, mint Nándi bácsi.

– Nincs formátuma – mondták az emberek.

Baj volt az is, hogy Baloghnak hívták, s egy Baloghot nem lehet gyűlölni, mert a városban más Baloghok is éltek, s ezek mind jóravaló, szorgos emberek voltak, kommunista egy sem akadt közöttük, sőt a cukrász Balogh Miska köztiszteletben álló személy volt. Ha legalább megváltoztatná a nevét ez a jöttment Balogh ! De hát mi oka lenne rá? Vagy ha legalább elvált férfi lett volna, mint Nándi bácsi. De hát nős volt a szerencsétlen, méghozzá abból az elesettebb fajtából, akinek az asszony minden szava parancs, aki nem sündörög más asszonyok körül, de nem azért, mert más férfiakéhoz képest lassabban kering a vére, hanem mert gyáva. Vagy ha legalább iszákos lett volna ! Ha részegségében nyilvános helyen legalább egyszer bevizel a nadrágjába ! De ahelyett, hogy iszákos lett volna, csak cukorbajos volt. S ugyan lehet-e egy cukorbeteg ember gonosz? Nem valószínű, de ha mégis, lehet-e egy cukorbeteg embert gyűlölni? Lehetni lehet, csak nem szabad. Rendes, jó modorú, erkölcsös és egészséges embernek beteg embereket gyűlölni nem illik. Ha legalább pedofil lett volna vagy homoszexuális ! De nem ! Ha legalább kötekedő vagy verekedő fráter lett volna ! De egyik sem. Ez a jöttment Balogh, azonkívül, hogy a börtön falára kitűzette a szovjet zászlót, senkinek sem ártott. Jól megfért magával is, másokkal is, s csak arra ügyelt, hogy senki ne lásson a fejébe. Trágár szavakat is csak Jolly Jokerként használt olyan más szavak helyett, amelyek épp nem jutottak eszébe. Jól mondta a börtönigazgató:

– Vissza fogják maguk még sírni az én Nándi barátomat.

Ekkorra, a hatvanas évek derekára azonban valami megváltozott a város életében. Nemcsak Nándi bácsi költözött el, hogy új életet kezdjen egy távoli, idegen városban, a jó emberek is kezdtek kihalni, vagy pedig megváltoztak, beszeplősödtek, már nem voltak annyira makulátlanok, mint korábban, önzőbbek lettek, kicsinyesek vagy éppen nagyképűek, sértődékenyek és hiúk. Minél elegánsabban és színesebben öltözködtek, annál szürkébbé és unalmasabbá váltak belül. A módosabb polgárok már saját autón közlekedtek és külföldre jártak nyaralni, a tévékészülék már nem volt luxuscikk, ahogy a hűtőszekrény és a mosógép sem. A pártházban is lecserélték a régi kommunistákat, mint a pecsétes ágyneműhuzatot. A helyükbe tolakodók fiatalabbak voltak, engedékenyebbek, szívélyesebbek, s megpróbáltak úgy viselkedni, mintha köztiszteletben álló személyek lennének, holott köztiszteletben álló személy már alig akadt a városban, mert nem volt igény rájuk. S amióta nem volt rájuk igény, nemcsak a kommunisták kezdtek hasonlítani a nem kommunistákra, hanem a nem kommunisták is a kommunistákra, s a dolog odáig fajult, hogy a jó embereket egy idő után már nem lehetett megkülönböztetni a rossz emberektől, mert valahogy minden ember egyszerre volt jó is meg rossz is, segítőkész meg önző is, legbelül kommunista is meg nem kommunista is. Néhány évre divatba jöttek a beatmisék, s vasárnaponként mi Katival nem valamelyik parkban vagy cukrászdában randevúztunk, hanem, többek megrökönyödésére s még többek helyeslése mellett, a templomban, s a beatmiséről vonultunk át a cukrászdába meginni egy bögre kakaót.

---

 

Szili József: A Nyugat modernsége

Napjainkban már nemcsak Nyugat-legenda van: vannak ellenlegendák is.¹ Forrásuk kettős: egyrészt a nemzeti modernizáció – akár halad, akár nem – megelevenít hosszan elfojtott vagy befulladt érzékenységeket, amelyek a nemzeti történelem folytonosságáról alkotott hiedelmekből fakadnak; másrészt maga az irodalmi modernség mint folytonosság, különösen a prezentista posztmodern retrospekció relativizáló értelmezésstratégiái folytán, napjainkban már szinte csak a szakadásosság kedvéért feltételez némi összefüggést, vagy inkább érintkezés nélküli ellenhatást, éppenséggel ellentétet, előzményt kitörlő erőt az egymást követő szakaszok között.

Ami ezzel kapcsolatban újonnan elmondható, abban nem sok új elem van. Ami új, hogy majd egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az elemek együttállásából megmutatkozzék egy olyan kép, amely teljességgel a mai integrálódás és differenciálódás erővonalait tartalmazza. Vagyis:

A Nyugat erejét, sikerét, nagyságát, jelentőségét, hatásosságát alapjában véve egy átfogó kettősség egysége határozta meg.

A kettősség egyik összetevője irodalmi: irodalmunk megújítása, modernizálása, s vele egy új magyar irodalom-, irodalomkritika- és irodalomtörténet-felfogás következetes képviselete. Ez a koncepció a Nyugat valamennyi korszakában eleven volt és szaktudományos megfogalmazást is nyert.

Az irodalomtörténeti (s persze "irodalomtörténési" – poétikai és kritikai) alkotóelem egybeesett a magyar történelem "modernista" (városias, polgári, demokratikus, "kozmopolita", – manapság: "eukonform", "globalizáló") értelmezésével.

1. Nyugatos irodalomtörténet-koncepció

A Nyugat történetével foglalkozó beszámolók hangsúlyozzák, mennyire viták közt született, pozíciói mennyire mindvégig vitapozíciók voltak. A Nyugat-történés tárgyi feltétele az a tárgy, amely maga az "ellenállás" ("Gegenstand"). Ezt kellett fel- és megismernie, ezzel kellett együtt élnie, sőt általa élnie; ezzel kellett megküzdenie de leküzdenie nem lehetett. Ez a tárgy, ez az ellenállás ma is fennáll, anakronizmusa ellenére (vagy éppen azért) az évszázados távlat folytán még tekintélyesebb, s nem tudom leküzdhető-e valaha is. Ez a kettős tárgy, kettős ellenállás: az irodalom terén a "szerkezeti" (népies-nemzeti, álparasztos-népies, csak magyar ajkú és "nemzeti szellemű" irodalmiságot feltételező, minden újdonságot és újítást "nem magyarként" elhárító) "nemzeti klasszicizmus", – a politikatörténés terén: a feudális berendezkedés maradványait őrző "establishment", a neki megfelelő "nemzeti" (álnemzeti) szellem.

Horváth János igazán átfogó tudományos tette nem az irodalmiságot jelentő különböző szavak és értelmek (litterae = [nála: literatura/literatúra] – literatura – irodalom), illetve az általában vett írásos szellemi termékek és a művészi értelemben vett irodalom (poézis) egybemosása "a magyar irodalomtörténet" pszeudofogalmában,² hanem az államalapítástól kezdődő egységes és folytonos irodalmiság feltételezése: az általa kiválasztott "irodalomtörténeti szintézisekre" építve történetileg változó speciálisan "magyar" irodalomfogalom. Ez a nem művésziből és nem magyar nyelvűből magyar nyelvűvé, nemzeti szelleművé és végül művészivé változó, azonosságát csak az írásba foglaltság jegyével őrző "irodalomfogalom" alkalmas volt arra is, hogy a retrospektív államtörténeti folytonosságnak sajátosan egyoldalú karaktert adjon. Horváth János egy pillanatig eltűnődött azon, hogy Paulus Wallaszky (nála Pál, újabb hazai lexikonokban Pável) a mindenkori államhatár alapján tekinti Hungarus-nak a szerzőket, s hogy abban a korban a patriotizmus mást jelenthetett, mint a maga korabeli hivatalos és általa is vallott felfogás.³ Nem tűnt fel neki az a lényegi hasadás, amely együtt járt azzal, hogy a dinasztikus hatalmi rendszeren alapuló feudális birodalom kevesebb mint egy évszázad alatt lényegében demokratikus intenciókat képviselő (képüket viselő) államalakulattá változott át. Az átalakulásban vezető szerepet játszó magyar nyelvű és a magyar ajkúságnak megfelelő módon magyar nemzeti szellemű irodalmiságnak nemcsak emancipációs, a demokratikus és szabadelvű államberendezkedést elősegítő funkciója volt: akarva, nem akarva szerepet vállalt a korábbi (feudális, rendi, latin államnyelvvel működő) és az újabb (plebejus indítású, magyar ajkúságra alapozott nemzetelvű) államiság közötti különbség elmosásában, esetenként a "magyar kultúrfölény" demonstrálásában. Eközben nem sikerült hatékonyan foglalkozni azzal a feladattal, hogy a soknyelvű, soknemzetiségű ország saját lakosai számára egyaránt "Haza" legyen, s hogy a haza minden fia hazafi legyen vagy lehessen.

Horváth János részérő akár ironikus eljárásnak is felfoghatjuk⁴ azt, hogy a magyar irodalom történeti fogalmának legfejlettebb fokát a Beöthy Zsolt féle "szintézissel" képviselteti. Ez az érettségi puskának is szerény millenniumi vállalkozás egy volgai lovasra vezeti vissza a magyar nemzet szellemi életének minőségeit. Ez a látomás a "szintézis" végén visszatér, inkluzív formát alkot, de az igazi szellemi eredet kútfeje amott van, a mű legelején:

Ennek a magányos lovasnak képe nemcsak az ősi magyarság életmódjából, hanem a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz. A magyar nemzetnek egész szellemi életében jellemzően nyilatkoztak azok a természeti és erkölcsi befolyások, melyek ősi életviszonyaiban érvényesültek és lelkébe gyökereztek. Pusztai nomád nép volt, s a sík természet, mely körülvette, nagy kiterjedésével, tiszta megvilágításával és kevés színével: inkább szemlélő erejét, belátásának tisztaságát, felfogásának és ítélkezésének elevenségét és biztosságát fejlesztette. Inkább ezeket, mint a vágyat az ismeretlennek megismerésére, a képességet megközelítésére, a képzelődést s ennek hullámzásával és játékaival együtt az érzelmek árjába való elmerülést. (…) Folyton harcokra volt utalva s mivel úgyszólván mindenét bátorságának és ügyességének köszönhette: ez a pusztai harcok természetétől követelt személyes bátorság, egyenesség, kész szembeszállás jellemvonásává s így eszményévé lett és maradt mind máig.⁵

Avagy: "Gémes kút, malomalja, fokos…"

*

A Nyugat bevezető cikke Ignotus tollából "Kelet népe"⁶ címmel jelent meg. Mint utóbb ő maga jellemezte, "lángoló hitvallás volt a kis nemzeteknek abbeli joga mellett, hogy nyelvükön, zenéjükön, kultúrájukon csüggjenek"⁷. A második számban a nemzeti irodalom fogalmának konzervatív kisajátítása ellen emelt szót.⁸ Rövidesen sort kerít a soknemzetiségű ország legnagyobb problémájára "A magyar kultúra s a nemzetiségek" című cikkében. Itt szedte "mozaikba", hogy az elmúlt évtizedben nem akárkik, hanem "a magyarságnak mindenképp méltó és tökéletes műveltségű képviselői", mi mindent tartottak idegennek a "magyarságtól":

Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgó tőke. Nem magyar a szecesszió s a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog. Nem magyar a materializmus, de nem magyar az a feltevés sem, hogy az emberek eszük és szükségeik szerint teremtették és alakíthatják intézményeiket sőt szentségeiket is. S főképp: nem magyar az, akit nem boldogítanak a mi állapotaink, s legyen benne annyi becsület, hogy hagyja itt ezt az országot, mellyel elégedetlen.⁹

Ennek a cikknek a folytatása az azóta jeligévé változott "perzekutor esztétika" kifejezéssel jelezte, milyen is az ellenfél "esztétikája".¹⁰ Itt szólítja meg Beöthy Zsoltot és mindazokat, akik

a magyar s a nemzeti bélyeg ordószerű osztogatását királyi jogul maguknak rezerválják, fejedelmi gondtalansággal maradnak adósak annak meghatározásával, hogy mik hát azok a sajátos vonások, melyekről valamely írásnak vagy gondolkodó módnak magyar és nemzeti volta megismerszik, s melyik magyar réteg vagy csoport vagy család az, mellyel egy gondolkozásúnak s egy érzésűnek kell lenni, hogy az embert magyarnak és nemzetinek ismerjék meg? (…) Látnivaló, hogy teljesen elfogadva, jóhiszeműnek ítélve és jogosnak megállapítva a nacionalista esztétikát (mely különben legalábbis oly kevéssé magyar s legalábbis annyira német és francia, mint amit művészi termést minálunk nemzetietlennek bélyegez meg): akkor is belekeveredünk abba a dilemmába, amelyet éppen fentebb, a Baloghy könyvéről írván, pécéztem ki. Vagy uniformist szabunk az író gondolkodása, érzése, érdeklődése és kifejezése elé, s akkor rákényszerítjük, hogy hazudjék, vagyis mindenesetre rossz dolgot írjon. Vagy elfogadjuk magyarnak és irodalomnak azt, amit magyarok de facto írnak, s akkor le kell tennünk a perzekutor-esztétikáról s az írók írói értékének politikai mérlegen való megállapításáról.¹¹

 

*

A Magyarbirodalom csak a 19-20. század fordulóján érte el, hogy – ha a Birodalomban nem is – Magyarországon, a Drávától délre fekvő Horvát-Szlavón társországot nem számítva, magyar ajkú többséggel számolhatott (1909: Magyarország: 53%; Magyarbirodalom: 46%). A Nyugatban 1912-ben megjelent Jancsó Károly-tanulmány (A vármegye és a nemzetiségek) adatai szerint „Magyarországon az 1900. évi népszámlálás eredménye szerint 8.651.520 magyarral 8.386.735 nemzetiségi egyén él együtt.” Hogyan érvényesül a hivatalos nemzetiségi politika a vármegyékben? Jancsó Károly az 1868-as nemzetiségi törvényből kiemeli azt a rendelkezést, amely a közhivatalokban, a főispánokig felmenően, a nemzetiségek képviseletét támogatta, és statisztikai adatokkal mutatja be, milyen a valóságos helyzet:

Magyarországon az 1900. évi népszámlálás szerint összesen 4.471 vármegyei tisztviselő igazgatja az ország 63 vármegyéjét. Ebből 4129 magyar, az egész létszámnak 92,3 százaléka, és 342 nemzetiségi anyanyelvű: emlékezzünk csak vissza a népességben a magyarság 51,4 százalékkal szerepel, a nemzetiségek pedig 48,6 százalékkal. Sokkal érdekesebb lesz azonban a kép, hogy ha azon vármegyéket vesszük közelebbről szemügyre, melyekben a népesség túlnyomó része nem magyar, ahol a magyarságot úgyszólván a vármegye nyakára telepített hivatalnoksereg képviseli. Adatainkhoz 18 vármegye statisztikai képét vettük alapul, amelyekben a népesség 80 és magasabb százalékát a nemzetiségek teszik ki. E vármegyék: Árva-, Liptó-, Nyitra-, Trencsén-, Turócz-, Zólyom-, Sáros-, Szepes-, Máramaros-, Krassó-, Szörény-, Temes-, Torontál-, Alsó-Fehér-, Beszterece-Naszód-, Fogaras-, Hunyad-, Szeben-, és Szolnok-Doboka vármegyék. E 18 vármegyében 4.278.284 egyén lakik, akik közül 476.548 magyar, az összes lakosság 11,1 százaléka, 3.801.736 nemzetiségi, a népesség 88,9 százaléka. E vármegyékben 1.232 vármegyei tisztviselő vállain nyugszik a közigazgatás, közülük 999 magyar, e vármegyékben alkalmazott összes megyei tis