hirdetés

Máté Gábor: Az se baj, ha jó bohóc is a rendező

2018. december 26.

Gábor Miklós dán királyfiként szőke parókában, fekete harisnyanadrágban viselte a vele megesett sok igazságtalanságot. Amikor az a bizonyos „négy százados” felemelte valami pajzsra a halott hőst – akit ugye orvul, csellel szúrtak halálra –, kibuggyant a könnyem. – A nemrég megjelent Színházi naplók szerzőjét, Máté Gábort Nagy Gabriella kérdezte.

hirdetés

A könyved előszavában írod, hogy „néha egyes irodalmi körök megneszelik, hogy fel lehet engem kérni naplóírásra, és akkor felkérnek”. A Litera is egy ilyen irodalmi kör volt, 2009-ben naplót írtál nálunk. Épp egy Shaw-darabot próbáltatok. Ugyanitt, az előszóban jegyzed meg, hogy 11 évesen karácsonyra írógépet kaptál. Nem szokványos ajándék. Mégis hogy? Te kérted? Mesélnél erről a karácsonyról?

10-11 éves koromban valahol gépeltem egy írógépen, hogy hol, arra sajnos nem emlékszem, feltehető, hogy pár napra valamelyik kölcsönzőből kivettünk egy írógépet, amit a nagyapám használt és megengedte, hogy kipróbáljam, szóval anyám láthatta az arcomon azt a felhőtlen boldogságot, amit ez a szerkezet kiváltott, és így igazi meglepetés volt a karácsonyfa alatt az írógép. Anyámra jellemző volt, hogy tudott meglepetést szerezni. Elsősorban azért, mert finoman szólva nem voltunk tehetősek. Nagyapám nyugdíjából és kis mellékkeresetéből, anyám jegyszedői állásából éltünk négyen, és ehhez jött hozzá némi gyerektartás, amit apám több-kevesebb igyekezettel átutalt. Napirenden volt az egész éves sopánkodás, hogy idén ne számítsunk semmire, mert ugye nincs pénzünk. Ettől függetlenül anyám többnyire kigazdálkodta a „nagy” meglepetést. Pontosan úgy, mint a karácsonyi halat, pár napra rá pedig a szilveszteri francia salátát. Egyébként a tarhonya leves – paprikás krumpli kombóhoz szokott a gyomrunk. Nagyapám az angyalka szerepében csöngetett, majd gyorsan felhúzta a kis szalmával bélelt jászolt, benne a törött viasz Jézuskával, amelyik minden felhúzásnál kiesett fekhelyéből.

Mi nővéremmel izgatottan léptünk be a lakás leghátsó szobájának ajtaján, amit teátrális mozdulattal szintén nagyapám nyitott szét, itt aztán volt látvány. Szépen díszített fa, hozzávetőlegesen három csillagszóró, angyalhaj, fenyőillat. A ma született kis megváltó alól egy verkliszerű hangzás csilingelte a Mennyből az angyalt, majd szünet nélkül a Stille nachtot. Az elsőt magyarul, a másodikat németül énekeltük, bár a Stille Nacht! Heilige Nacht! / Alles schläft. Eynsam wacht / Nur das traute heilige Paar. / Holder Knab' im lockigten Haar kiejtésével voltak problémáink... egészen addig álltunk meghatottan, míg a zenedoboz lelassult és kimúlt. A fa alatt az ajándékok, nekem ez esetben a félig kinyitott táska írógép.

Fotó: Éder Vera

Szintén gyerek voltál még, 11 és féléves, amikor külön élő édesapádnak Gábor Miklós Hamletjéről levelet írtál. Egy 1993-as Magyar Napló-interjúban mondod, hogy meghatározó élmény volt számodra ez az előadás a Madáchban, és a könyvedben szintén felmerül Gábor Miklós alakja. Egy 11 éves gyerekben mit tud megmozgatni a Hamlet? És milyen maghatározó emlékeket őrzöl még a Madáchban töltött évekből?

Anyám a Madách Színházban volt jegyszedő, a jobb oldal első hét soránál volt beengedő. Ő döntötte el, hogy nekünk gyerekeknek mit szabad megnézni és mit nem. Általában amiben egy-egy trágár kifejezés volt, azt nem volt szabad. De például Illyés Gyula Kegyencét megnézhettük, pedig abban Gábor Miklós rajta feküdt Tolnay Klárin, és több érdekes mozdulatot is végzett rajta, igaz ugyan, ruhában, mégis a híres színésznő melleit jól láthatóan simogatta. Kellő éjszakai munícióval szolgálva egy kamaszodó fiúgyermeknek. De a Hamlet – mint első Madách-beli előadás – elsősorban nagy megrendülést okozott. Gábor Miklós dán királyfiként szőke parókában, fekete harisnyanadrágban viselte a vele megesett sok igazságtalanságot. Amikor az a bizonyos „négy százados” felemelte valami pajzsra a halott hőst – akit ugye orvul, csellel szúrtak halálra –, kibuggyant a könnyem. Annyira felkavart a történet, hogy még az éjjel leemeltem a könyvespolcról az otthoni Shakespeare-t, és azon nyomban elolvastam, hogy újra felidézzem a színpadon történteket. Azután még hetekig kiraktam építőkockákból a díszletet és kedvenc gombfocicsapatom mit sem sejtő, színésszé avanzsált labdarúgóit tologattam a díszletelemek között. A későbbi években sorra nézhettem az anyám által válogatott műveket: Tanner John házassága, Magyar Elektra, Kocsonya Mihály házassága, Az áruló, Hermelin, Kaviár és lencse. Ez utóbbit a bemutató utáni júniusban hétszer láttam egymás utáni estéken, főleg Pécsi Sándor miatt.

William Shakespeare: Julius Caesar, 1994

A könyv gerincét a Julius Caesar-előadás születéséről szóló napló adja. Nehezen találod magad Brutus szerepében, avagy Brutus nehezen talál helyet benned. Úgy veszem ki, örök dilemma, hogy egy színésznek magát kell-e meglelnie és eljátszania egy szerepben, vagy üres helyként kell felfogni a színészt, akiben életre kel a szerep. Hogy van ez?

Az úgynevezett nagy szerepekben nem árt, ha a színész megtalálja önmagát. A szereposztásnál dőlnek el a dolgok. A rendező felelőssége, hogy a színészre olyan szerepet osszon, amelyben szakmai fejlődést érezhet. Az önmagunk keresése automatikus. Önkéntelenül is belegondolunk: én milyen vagyok, az adott szerep és köztem mennyi a hasonlóság, mik a különbözőségek. Akkor tudunk hitelesek lenni, ha találunk hasonlóságot, addig elemezzük a szerepet és ezzel együtt magunkat, míg ha nem is találunk sok egyezést, lassan a próbák során azonosulunk. Tehát elhitetjük magunkkal, hogy mindaz, ami a darabban a szereplővel történik, az velünk történik. Hogy ki mennyire végzi el ezt a munkát, az nyilván típus kérdése is.

Feltűnt nekem, hogy a jól sikerült próbákra rendszerint azt az ebben a kontextusban szokatlan szókapcsolatot használod, hogy „jól próbáltunk”. Mintha csak azt mondanád, jól aludtam, jól vagyok. Valóban ilyen elemi szükségletként épül az életedbe a színház?

Tetszik ez. Észre se vettem vagy nem gondoltam eddig bele, de miután majdnem annyit próbálok, mint alszom, ezért valószínűsítem, hogy így van. De kerülném az ilyen magasztosságot, inkább automatizmusnak nevezném, nem is veszem észre, ugyanúgy, mint ahogy azt sem, hogy megyek: teszem egyik lábam a másik után.

Jeles András: Szenvedéstörténet, 1998

Az egyszeri ember úgy képzeli, a rendező mindig egy nagy vízióval érkezik az első próbára, és ezt az elképzelést érvényesíti a próbák során, a naplóidból azonban úgy látom, sokkal szövevényesebb folyamat ez, amelyet ugyanolyan erővel alakítanak a színészek, a tér, az idő, a próbák, később a közönség. Mintha egy lélegző, folyton alakuló lény kelne életre. De akkor mi a rendező, kormányos, karmester, pszichológus?

A próbák elején a rendező a legokosabb, mindenki előtt jár, és jó, ha meggyőzőnek mutatkozik, azután lesz kormányos, aki ide-oda navigálja a színészeket, karmester csak akkor, amikor már a finomhangolás következik. Pszichológiára mindig szükség van, és nem árt, ha rendelkezik pedagógiai érzékkel. Ezen felül az se baj, ha jó bohóc is a rendező, továbbá ha egy pincér érzékenységével bír, jókor jó időben kell bizonyos dolgokat elvégezni. Nem kevés empátia is szükséges, de ezt nem szabad túlzásba vinni, mert akkor a rendezői akarat csorbulhat. Ha a rendező mindig nagy vízióval érkezne, akkor állandóan káprázatos előadásokat látnánk. Készülhetsz egy darabra, amennyit akarsz, lehetnek hatalmas terveid, de mikor szembetalálkozol az első színpadi próbán a színésszel, és a gyakorlatba próbálod átültetni mindazt, amit szeretnél, máris millió problémába ütközöl. Tehát jobb csínján bánni a nagy dolgokkal. Fel kell készülni, alaposan kell ismerni az adott drámát. Én szeretem tudni, milyen díszletben, jelmezekben lesz majd látható az előadás. (Sokféle rendező van, olyan is akad, aki közben teremti meg az előadás kereteit.) Ha már a tervek megszületnek, az már nyilván a vízió eredménye, de nem mindig az válik valóra, amit elképzeltél, ezért jobb óvatosnak lenni és olyan konszenzust teremteni az alkotók között, melynek segítségével a lehető legjobban kiderülhet, hogy mi is akart lenni az előadás. Ha ez optimális, akkor a nézőre is átragad valami, és ha nem is tudatosan, de érzékeli, hogy a színpadon nem mindennapi dolog történik.

Fontos szerep jut a naplóban Az imposztor varsói előadásáról szóló jegyzetnek. De alig derül ki belőle, mit jelent a lengyel színészeknek a darab, hogy lehetséges-e egyáltalán a Major Tamás alakjára formált Bogusławskit eredeti terébe „visszahelyezni”, és ezzel egy időben hogy hat a darab forrásműve, Spiró Ikszek című regénye ma, 30 éves késéssel, miután kb. egy évvel a darab bemutatója előtt jelenhetett meg csak először lengyelül. Tényleg, miben, hogyan találtatok közös nyelvre?

Először is szögezzük le, a lengyel színészek pont olyanok, mint mondjuk a magyar színészek, egy olyan darabbal találkoztak, melynek írója jól ismeri a színházat. Minden szerep, minden szituáció ismerős volt nekik, tehát örömmel elemezték a helyzeteket, a szerepeiket. Nemigen foglalkoztak azzal, hogy a nagy Bogusławskiról szól ez az előadás. Én magam is – miután nyilvánvaló lett, hogy a színészi felhozatalban nincs olyan típus, mint Bogusławski lehetett (itt visszautalnék a vízióra, három nappal az olvasópróba előtt hiába volt vízióm, hiszen a központi figura végül egészen más lett, mint azt eredetileg elképzeltem), igyekeztem nem beszélni a lengyel színészóriásról, sokkal inkább Majorról beszéltem a színészeknek, főleg azért is, hogy érzékeltessem, Spirónak Major volt a minta kaliberben, jellemben, így világosabbá tudtam tenni azt is, hogy az én kiváló színészem, Dębicki is lehet Bogusławski, nem kell semmiben sem hasonlítania. A színészek összességében értőn fogadták a gondolkodásomat a darabról, a színházi szituációkról. Amúgy minden esetben a jelen izgat egy színdarabnál, tehát nem annak a lengyel közegnek az igazságát kerestem, amitől történelmileg hiteles lehet az előadás, hanem éppen azt a közeget, ami a jelenhez ránthatná az egész történetet. Ezért a jelen színházi, politikai helyzetét igyekeztem megismerni, megtudni a lengyel kollégáktól, és annak a közegnek a tapasztalásait beépíteni az előadásba. Nem mellesleg reméltem, hogy igazi kockázat lesz a mű bemutatása, hogy valami vitát, rosszallást vagy botrányt vált ki. De nem történt semmi ilyesmi.

Bertolt Brecht – Kurt Weil: Koldusopera, 2001

Nem csak magánéleti események szűrődnek be a naplóba, mint amilyen édesanyád halála, de az adásmegszakítás Antall József halálhírére és a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás híre is. A naplóban ez természetes, de a színházban mi történik? Kizárható belőle vagy beépül a valóság az éppen aktuális előadásba, színészi-rendezői munkába, jelenlétbe?

Törekszünk is rá, hogy épüljön be. Például a két torony összeomlásának egyik emblematikus képét be is emeltem Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról előadásába, emlékezhetünk ma is arra a felvételre, mikor egy diplomatatáskás. öltönyös férfi közeledik az összedőlt tornyok felől, csupa por és törmelék, felismerhetetlen arc, az előadásunk egyik jelenetében Végvári Tamás is így közeledett az egyik utcaképben. Marivaux A szerelem diadala Ascher által rendezett előadásában Szirtes Ágival két pórul járt idősödő emberként úgy ültünk, mint a Ceaușescu házaspár a legyilkolásuk előtti órában... és sorolhatnám.

A könyv szerkesztési munkálatai során nyilván újra kellett olvasnod a naplóidat. Olykor utólagos széljegyzetekkel láttál el egy-egy bejegyzést, húztál, toldottál. Milyen élmény volt főleg a húsz évvel ezelőtti feljegyzések újraolvasása? A mostani Máté Gábor milyen viszonyban áll a húsz évvel ezelőtti Máté Gáborral?

Ez a találkozás nem született meg. Rendszeresen újraolvasom a naplómat. Tehát folyamatosan szoktatom magam a régi énemhez. Úgy is mondhatom, hogy jó ismerősöm a húsz évvel ezelőtti énem. Sokszor szeretnék segíteni azon az emberen. Tulajdonképpen az egész életemet máshogy kellett volna leélnem. Hiszen, ha csak egy valamit nem úgy lépek meg, ahogy, már minden dőlne, mint a dominó. Klasszikus veszett fejsze nyele.

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban, 2000

Mint rendező és színházigazgató ha a világban zajló színházi folyamatokra tekintesz, mondjuk a Peter Brook- vagy Robert Wilson-féle színházra vagy másra, ezekhez képest a te színházideálod hol helyezkedik el?

Az én generációm – azt hiszem – még mindig Peter Brook hatása alatt áll, talán azért, mert a mestereink is az ő hatása alatt dolgoztak, ő volt az igazodási pont, továbbá az akkori jelentős alkotók, Strehler, Stein és Efrosz munkásságához mérték vagy szerették volna mérni magukat. A mai napig ettől igyekszem szabadulni, figyelem az új trendeket. Ugyanakkor nagyon örömteli az, hogyha külföldi szakember érkezik a Katonába, mindig elismeréssel beszél arról a fajta színházról, amely színészi összetételében ennyire egységes összmunkát tud minden előadásban teremteni, mint a Katona József Színház.

Főiskolás korodban határoztad el, hogy színházi naplót írsz, de valójában csak a 90-es évek elején fogtál bele, úgyhogy az olvasó fájdalmára kimaradnak a kaposvári évek, benne olyan nagy kihívásokkal, mint Hamlet alakjának megformálása, vagy a katonás időkből például az Ascher-féle Platonov-előadás születésének története 1990-ből. Ha nem is napló-, de visszaemlékezés formájában eszedbe jutott már, hogy belevágj ennek az időszaknak a feldolgozásába?

Eszembe jutott, persze. Azt hiszem, a most megjelent naplómnak az értékét – ha beszélhetek erről – az adja, hogy amikor leírtam, az akkor éppen úgy volt. Ezt egy visszaemlékezésben nem lehet garantálni. Az a benyomásom, hogy ami számomra evidensen úgy volt, másnak egészen másképp maradt az emlékezetében, olyan is előfordult már, hogy valamit én meséltem valakinek, hogyan esett meg velem, és évek múlva az az illető úgy mesélte el a saját történetemet, mintha vele történt volna meg, nem pedig velem. Kutatómunkára pedig alkalmatlan vagyok.

Euripidész: Médeia, 2004

Az egyik legtöbbet olvasó színész rendező vagy, aki otthonosan mozog a kortárs irodalomban, nem csak olvasod a műveket, de élő kapcsolatot ápolsz a szerzőkkel, ez a naplóból is kiderül. Tudni lehet rólad, hogy kevéssé érdekel a fikció, és fontos számodra, hogy valódi társadalmi problémákról szóljon a színház. Ha majd húsz év múlva újabb színházi naplóidat olvassuk, milyen művekkel és szerzőkkel fogunk benne találkozni?

Ha lenne ilyen újabb megjelenés, akkor nyilván az elmúlt évek munkái belekerülnének. Grecsó Krisztiánnal a Cigányok, Kerékgyártó Istvánnal a Rükverc, Borbély Szilárd Nincstelenek és Az Olaszliszkai, Dragomán György Kalucsni, a most munkálódó Rozsdatemető folytatása Tasnádi Istvánnal... és akkor reménykednék még újabb Dragománban, Jászberényi Sándorban, Kiss Tibor Noéban, Tóth Krisztinában, sorolhatnám...

Feltűnően sokat fájt a fejed a naplók tanúsága szerint, észrevetted? Van-e ok ma főfájásra, és mi enyhíti, ha igen?

Most is fáj, míg erre válaszolok. Különböző csillapítók enyhítik. Néha Vajdai Vilit kérem meg a színházban, hogy nyomja meg a tenyeremen lévő akupunktúrás pontokat. Ha idejében nyom, akkor segít. Középiskolás koromban, többször hivatkoztam arra, hogy fejfájás miatt nem tudok felelni. Egyszer az orosz tanárnő beírt az ellenőrző könyvembe emiatt, mire nagyapám válaszolt: „Tudjuk, Gábor sajnos meteoropata!” Az időváltozás például lehet az egyik ok. Az első házasságomban, mikor feleségem rakott krumplit főzött, mindig fájt a fejem. Onnan tudtam meg, hogy rakott krumpli lesz, hogy elkezdett fájni.

 

A cikkben szereplő képek a Katona József Színház honlapjáról származnak.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.