hirdetés

Matěj Hořava: Pálinka. Bánáti prózák

2018. április 18.

Az a barbárság, az a hamu íz (nem illat, ha az ember egy felégetett domboldalon sétál, a füst és a hamu behatol egészen a szájába, a hamu íze az, a füst íze, már nem pusztán az illat: ó Istenem, bárcsak képes lennék néha leírni éppen azt az észrevétlen határt, amikor az illat ízzé válik), az az izzás, a fűszálak, virágok, megboldogult rovarok reménytelen elkárhozása... – Matěj Hořava az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának cseh vendége. Művének részletét Peťovská Flóra fordította.

hirdetés

felgyújtott domboldalak


Az égő domboldalakon ballagok. Az égett fű, az égett virágok részegítő illata, a hamu és a füst részegítő illata. A lángok vörös nyelve jobbra-balra csapdos; a látóhatáron és a hátam mögött is ott táncol. Fent a füst felett egy kánya verdes a szárnyával (nem tudom, miféle ragadozó madár ez; de itt a bánsági domboldalakon a cseheknek csupán egy szavuk van a ragadozó madarakra: luňák; és én ezt a szót beemeltem a saját nyelvembe; fellobbant bennem ez a gyönyörű szó: Čelakovský hajdani, elfeledett versének szikráját lángokká szította az itteni nyelv; amely valójában Čelakovský nyelvével egyidős)... A füst felett egy kánya verdes a szárnyával, és a dombok közti szurdokon átcsillámlanak a Duna vizén játszó szikrák...

Amikor először találtam rá a felégetett domboldalra, meglepődtem, sőt elkedvetlenedtem; barbár, kemény dolognak tűnt: a dombokon hömpölygő tengernyi lángnyelv; az emberek által szándékosan gyújtott, de teljesen uralhatatlan tűz... Fokozatosan kezdtek megrészegíteni ezek a felégetett domboldalak (igaz, egy laposüveg pálinka is van a zsebemben; de — annak ellenére, hogy néha tényleg belekortyolok — az a részegség a száraz, kemény, vörös tűzből ered); az a barbárság, az a hamu íz (nem illat, ha az ember egy felégetett domboldalon sétál, a füst és a hamu behatol egészen a szájába, a hamu íze az, a füst íze, már nem pusztán az illat: ó Istenem, bárcsak képes lennék néha leírni éppen azt az észrevétlen határt, amikor az illat ízzé válik), az az izzás, a fűszálak, virágok, megboldogult rovarok reménytelen elkárhozása... Megszállt az a gyermeki részegség: hiszen gyerekként száraz fűcsomókat dobáltam a tűzbe, gyékényvirágot égettem (amikor azt játszottuk, hogy szivarozunk), a hamuba krumplit temettem, és legszívesebben azokat az égett, elszenesedett részeket ettem... Itt visszatért a tűztől való megszállottság; nem a beteges, gyújtogató fajta; hanem a gyermeki, emberi... Itt nem lehet túlélni tűz nélkül... Télen nap mint nap meggyújtottam és őriztem a tüzet, akár a legnagyobb kincset; megtanultam a helyi tűzgyújtási praktikákat: eleinte azok is barbárnak tűntek; de most: vagy naftába áztatott lemorzsolt kukoricacső közepével, vagy egy gumibelső levágott darabjával gyújtok tüzet a kályhában... Egyéb — a városi számára rémes — tűzünnepeket is megkedveltem: a boszorkányok éjjelén rengeteg gumiabroncsot dobálnak a gödrökbe, és a fekete füst a dombok felett lebeg; a tizenkilencedik századi viseletbe öltözött pajkos nagyanyók kunyerálják a gyerekektől a félig kifújt szpréket, hogy a lángok közé vessék: dirr, dirr, durr, durr. Jozif, Lojzik, adjatok mán még egy spréjt, kéri a nevető, fogatlan szájú anyóka, a szemében láng, gyermeki láng...

A felgyújtott domboldalakon ballagok. Körbe-körbe forgok (a ragadozó madár még mindig valahol a magasban, a füst felett köröz, verdes a szárnyával, gyorsan verdes a szárnyával); és hirtelen szorongás fog el; körözök, forgok: mindenhol lángok. A felgyújtott domboldal közepén állok, és nincs hova menekülni. Már nem forgok, állok; a hamu íze a számban egyre keserűbb; a füst már nem illatos, hanem fojtogat; a nyugtalanság egyre jobban göngyölődik bennem, akár egy meggyújtott szalmaszál... Nem a megégett ruha, hús és haj ízét érzem már? Nem a bugyogó vér iszonyatát érzem már? Köhögés: az, amit az imént még mohón belélegeztem, épp azt köhögöm most ki hirtelen... Meg kell nyugodnom; egy pillanatra ki kell törölnöm a szememből a hamukönnyeket, és menekülési útvonalat kell találnom. Ott, igen ott; ott azon a dombon a Duna felé: egy fehér köves, poros út, az biztos nem gyullad meg; és — igen, ott, ott az előtt a hullámzó lángfal előtt vezethet a zöldnek erre az egyelőre nem lángoló szigetére is egy a fehér szalag... A ragadozó madár eltűnt; letörlöm a homlokomról az izzadtságot és kormot, a könnyek sós íze a hamu ízével keveredik; gyorsan a fehér út felé veszem az irányt, a még zöld füvön meg a már feketén (mintha ropogós, vékonyka, fekete hajszálak lennének); a szívem még nem nyugodott meg; ver és ver, a nyugtalanságtól és reménytől lángolva...

Peťovská Flóra fordítása

 


Románia. Bánát. Távoli hegyek a Duna felett. Egy falu, amelyben már majdnem kétszáz éve csehek élnek. Ahol megállt az idő. Ahova egy fiatal cseh tanár érkezik. Azért, hogy felejtsen. A falu életének mindennapjaiba és a zárt közösségbe való félénk beilleszkedési kísérleteit azonban egyre inkább beárnyékolják az emlékek. A bánáti tájban hirtelen minden apróság a gyerekkorra emlékeztet, az elvesztett szerelmekre, az utazásokra, a menekülésre...

Matěj Hořava (1980) külföldön él, álnéven publikál. Számos folyóiratban (Tvar, Host, Respekt) jelentek már meg versei és elbeszélései. Első könyve meditatív, önéletrajzi ihletésű, kifinomult stílusú próza, elnyerte a Cseh Könyv és a Magnesia Lit¬era díjat. Megjelent bolgárul, lengyelül és most magyarul is a Typotex kiadónál.

Matěj Hořava

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.