hirdetés

mátészalkai tükröződésben

2015. november 10.

úgy ültünk ott, pénztelen, koszos kiskölykök, sorban. a zseblámpás teremőröknek, akár az igazán komoly igazgatóknak, szívük volt hozzánk, csak ritkán zavartak vagy zártak ki bennünket, ha tikkasztó hőség volt a moziteremben, vagy mikor felbosszantották őket a jegyellenőrzés közbeni tolakodásban. − Kürti László írása a Rendkívüli nyitva tartásban.

hirdetés

ma, ahogy belesek a törött üvegszilánkok és elrozsdállt vasrácsok között, még látom az előcsarnok falfestményeit, leszakadva a nagy barna, szétfeszített függönyt a hatalmas párnázott ajtók előtt. az előcsarnok romlatlan szagát hozza a kiáramló léghuzat, pubertás önmagamat idézve vissza, de már a valamikori lét emlékének nyomasztó biztonságát nincs idő rekonstruálni. a moziterem lankás pvc -aljzata és a vörösen párnázott, mégis kényelmetlen székeinek zsibbasztó emlékei magukkal sodornak. kivilágított lépcsősor, szálló por csillogása a vetítőfényben, mert ami igazán fontos volt, mégis, állóképként bennem megmaradt.

légkondicionálókról még csak nem is hallottunk akkoriban, tíz éves korom körül, mikor nyári délutánokon bemásztunk a leláncolt kapun át a mozi udvarára. a nyitott vetítőterem lefüggönyözött oldalajtóinál bekucorodva, valahogy úgy, ahogy szombat esténként a szüleim szobájánál, ha résnyire nyitva maradt az ajtó, a folyosó szőnyegéről néztem a késő esti filmeket. úgy ültünk ott, pénztelen, koszos kiskölykök, sorban. a zseblámpás teremőröknek, akár az igazán komoly igazgatóknak, szívük volt hozzánk, csak ritkán zavartak vagy zártak ki bennünket, ha tikkasztó hőség volt a moziteremben, vagy mikor felbosszantották őket a jegyellenőrzés közbeni tolakodásban. hamar megtanultuk a keserű, meggyötört felügyelők emberségességét és dühös tehetetlenségeit is, ha rajtunk vezették le káromkodva indulataikat. család volt ez is. tudtuk, mennyit engedhetünk meg magunknak, mikor ülhetünk fel a fizető, üresen maradt, párnás székekre, és mikor kell megtűrtként a földön kucorognunk egész előadás alatt. önkényüké és önzetlenségüké voltunk, apáink, anyáink, kulturális fejlődésünk felügyelői voltak ők. persze mi erre a felelősségükre nem gondoltunk még akkor, csak érdekeltek bennünket a színes fotókon, plakátokon hirdetett mozifilmek, a még hatalmasabb mozivásznak, filmcsillagjaikkal. például tony curtis szülei éppen itt, a kossuthon, a mozi utcájában laktak, pár házzal lentebb. amikor hazajött szülei sírját meglátogatni, ott sündörögtünk körülötte, máig megvan a fecni, amit nekem dedikált.

számunkra valami egészen új világ akkor kezdődött, mikor a haverom részeges anyját felvették dolgozni a moziba. akkoriban már pattanásos kiskamaszok voltunk. vágyakkal, csajozásokkal, szerelmi, testi élményekkel, ott bent, a mozi biztonságos sötétjében is, de már nem a földön ülve, hanem az ügyelő- és bársonyszékekben, kigombolt nadrággal vagy szoknyák alatt tartott tenyérrel lestük hol a mozielőadást, hol a lányok átszellemüléseit. mert valamin még nekünk, elszabadult, utcanevelt kis csavargóknak is nevelkednünk kellett, még ha túl korán kezdett testiségben tapasztalódtunk is.

a jegypénztárosoknak, akár a vérpiásoknak, külön angyalaik vannak, ezt már akkoriban is nagyon jól tudtam. popcornt árultattak fiaikkal az előcsarnokban. külön bejáratú vállalkozást, bérleti díjak és adószámok nélkül virágoztathattak ilyesfajta jövedelemkiegészítőket. új életet kezdve minden délután, új halálokba fulladva minden késő este. kevert, kommersz szeszek és delíriumok után mindig nehezek a kora délutánok. mi pedig bennfentesként tudtuk az összes titkot, nemcsak a bruce lee vagy a mozikban akkoriban gyakran előforduló pornófilmekből vagy más, ma már kultikusnak nevezett hollywoodi szuperprodukciókból, de a másnaposságok kezelési trükkjeiről, vagy a pattogatott kukorica elkészítésének módjáról is, aminek héja úgy szorult a fogaink közé, ahogy belénk ivódtak filmjeink legkedveltebb hőseinek mondatai. mintha a szellemi felemelkedés ezen az egyetlen, de éppen ezért sokak által látogatott kisvárosi moziban történhetett volna meg. utólag persze be kellett látnunk, hogy a mi személyes megváltásunk valóban itt kezdődött, ezen a kultikus helyen. ha lányokat hívtunk el, akkor már egy héttel előre lefoglaltattuk a jegyeket, amit csak akkor kellett kifizetni, ha ténylegesen teltház volt, különben stikában elintézve a huszonhármas sor, hetes, nyolcas széke volt a miénk. a legtutibb helyekről néztük az előadást. cserébe persze minden szombat és vasárnap délelőtt eljártunk a jegypénztáros nő fiával kitakarítani a vetítőtermet. a sok szotyihéj úgy állt hegyekben egy-egy szék előtt, ahogyan madárfészkek alatt gyűlik az ürülék. „…és nem szarunk a fészekbe, kisfiam!” mondogatta spiccesen a haverom anyja, mikor ilyen bizalmi feladatokat adott ki nekünk. összesepertük, amit kellett, öröm volt ez is, és ha ketten voltunk, tényleg nem került több időbe egy- két órás munkánál. természetes volt, hogy kussoltunk, tudtuk, milyen kivételes és megbecsült helyzetben vagyunk mi itt, a mozi szolgálatában.

eltelt néhány felhőtlen kamaszév, aztán az anyja hirtelen megbetegedett, de mint kiderült, egy régi, örökletes betegsége volt: hemofilia, úgy emlékszem. aztán, vérzékeny életének nagyvonalú nemtörődömsége vagy éppen hogy tudatos önfeladása vitte el: belső vérzés. ezt mondták az orvosok. a fia árván maradt, és a mozi, bár más okok miatt, de rövidesen végleg bezárt. ennek már több mint húsz éve. eközben mind a ketten felnőttünk, más-más országok fiainak valljuk magunkat, de ha mégis összefutunk világaink határán, már nem emlegetjük egykori közösségünket. sem a lányokat, sem a mozit, sem a nagy mondatokat, amiket évekig használtunk egy-egy filmből kiragadva. csak néhány élettényről váltunk szót, például, hogy melyik büntetésért, milyen élmény vagy bűn jár ki mostanában, vagy mi az a feladat, ami az eddigi élet hosszán elkísért. tárgyilagos őszinteséggel, de talán mégis a győzelmek nyugalmával vallunk ezeken a ritka találkozásokon egymásnak.

és most újra, itt az őszi utcán, bokáig érő platánlevelek között, múltam után leselkedve, a törött üvegek tükröződésében fedezve fel magamat, arra eszmélek, hogy mára alig ismerek elhagyatottabb helyet ennél a barnán itt felejtett, magára zárt, szomorú idegenségnél.

Kürti László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.