hirdetés

Matteo Trevisani: Fantasztikus Róma

2018. április 21.

Több mint tíz éve laktam Rómában, de olyan volt, mint amikor az ember beleszeret a legjobb barátnőjébe, akit szinte már testvérének gondol, én úgy csodáltam Rómát, mintha a világon nem létezne más város rajta kívül. – Matteo Trevisani az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának olasz vendége. Művének részletét Höhn Darinka fordította.

hirdetés

A halálom éve jól kezdődött. Képes voltam elhallgattatni néhány fájdalmas vágyam, és elszántam magam, hogy sodródni fogok az árral. Egy kis könyvkiadónál dolgoztam, amely spirituális és filozófiai könyveket adott ki. A munka tetszett, és ki tudtam belőle fizetni egy szoba bérét egy könyvekkel telizsúfolt lakásban a Laterán környékén. Ha eléggé kihajoltam a nappali ablakából – megkockáztatva, hogy lezuhanok a társasház kertjébe –, láttam egy kis darabot a bazilikából.

Egy ideje egyedül bolyongtam Rómában, olyan dolgokat fedeztem fel közben, amik már senki emlékezetében nem éltek. Írogattam is ezekről egy folyóiratba, imádtam az elhagyatott múzeumokat, a feledésbe merült antik és keresztény templomokat és a Domus Tiberiana feliratait a Palatinuszon. Több mint tíz éve laktam Rómában, de olyan volt, mint amikor az ember beleszeret a legjobb barátnőjébe, akit szinte már testvérének gondol, én úgy csodáltam Rómát, mintha a világon nem létezne más város rajta kívül.

Meg sem fordult a fejemben, hogy látszatra békés, mindenféle lelki vihartól mentes életemben a sors utazást készít nekem. Egy visszautat, mely a holtak világán át vezet. A szülőhelyemből nem maradt számomra más, mint néhány homályos kép egy nyálkás állóvízben végződő homokos partról, egy meglehetősen boldog gyerekkor emléke és a vidéki ember illúziója, aki szerint soha semmilyen hely nem lehet elég jó, ha egyszer megszokta, hogy gondolatait a tenger vizében füröszti.
Tizennyolc éves voltam, amikor elmentem Marchéból, hogy filozófiát tanuljak Rómában. Rögtön első látásra az volt az benyomásom, hogy mindig is ismertem. Őszintén hittem, hogy a város az ember legnemesebb kifejezési formája, az a hely, ahol az emberi szellem a lehető legteljesebben bontakozik ki. Gondolataimban a város nem különbözött a természettől, hanem annak folytatása volt. Az antik templomok oszlopai szent erdők fái voltak, a terek tavak, a szűk utcák pedig varázslatos hegyek járhatatlan ösvényei. Így az egyetlen város, amely kiérdemelte e nevet, nem lehetett más, mint Róma.

Apámmal autóval tettük meg az utat, hogy aztán egy olyan helyen élhessek egyedül, aminek nem volt kikötője, sem a mólón ringatózó motoros halászbárkái vagy világítótornya, mely fénybe borítja a ködös téli éjszakákat.

Úgy nőttem fel, hogy beletörődtem a gondolatba: nincs történelmem, sem múltam. Felmenőimtől kapott örökségem kimerült nagyanyám dialektusának zárt hangzóiban, a kissé megkeményedett szívekben, az idegen öreg halászokban, akik elveszett lelkekként jártak fel a kikötőből, szüleim és testvéreim tengert fürkésző arckifejezésében, amit én is próbáltam utánozni, de tétova félelem volt bennem, hiszen nem tudtam, mit várhatok, és főleg, hogy egyáltalán méltó vagyok-e minderre.

Róma éppen az ellentéte volt mindennek: a dicsőséges történelem, a tekintélyes múlt, ezek voltak az allappillérek, amelyeken majdnem ezer éven át a világ jövője nyugodott. És mégsem láttam egyértelmű különbséget a két hely között. Olyan volt, mintha két véglet folyamatos párbeszédet folytatott volna bennem arról, hogy mi hiányzik nekik, a népekről, akik még a történelem előtt éltek a területükön.
Még mindig emlékszem az első útra, amikor megláttam az autósztráda-kaput, amelyet a külvárosi utak mentén növekedő, Rómára oly jellemző píneafenyők vettek körül. Az utakon csúnya, szürkés falú templomok vonják el a figyelmed, itt-ott elhagyatott, kavicsos parkolóterületek tünedeznek fel, lámpaboltok meg rendőrségi épületek; illegális szemétlerakókat látsz és külvárosokat, ahonnan korán reggel fáradt emberek utaznak vén tragacsaikon a körgyűrűn kívüli munkahelyükre. Megtanultam felismerni ezt az első tájat, idővel hozzászoktam, és tudtam, hogy a sok-sok kifejezésmódból, amelyek által egy város feltárja előtted vágyait, sivárságát, reményeit, a táj a legközvetlenebb és mégis a legbonyolultabb.
Azon tűnődtem, Rómának van-e még sorsa, amelyhez köze volna, és, ha van, ez összefonódik-e az enyémmel. A píneafenyők ernyős ágait néztem, s közben ezen töprengtem: olyasvalami volna ez, amit kívánnom kellene, vagy egyszerűen a küldetésem része? Nem ismertem még a római parkokról fennmaradt legendákat, sem villaépületeinek föld alatti rejtekét, vagy letűnt istenek oltárait, melyekre olykor bátortalan mérnökök bukkannak, majd vissza is temetik rögtön a belvárosi épületek alá, mint amikor szép csendben emléktáblákat avatunk olyan dolgoknak, amiket jobb elhallgatni.

Olyan volt, mintha tolvajként lopakodtam volna be a városba. De hamar rájöttem, hogy ha egyszer Róma sorsának részese leszel, soha többé nem menekülsz.

Már legelső felderítő kószálásaim során is egyszerre elbűvölt és bosszantott, hogy Róma milyen könnyen kezelhetetlenné tud válni, hogy egy valóságos testtel bíró város, rendezetlen tagokkal, összevissza kapcsolódásokkal, melyek csak akkor nyernek értelmet, ha az ember képes megválasztani a nézőpontot. Rómában a nézőpont minden. Éveket eltölthetsz azzal, hogy csak a környékét fürkészed, hogy ujjaddal kirajzolod legszebb panorámapontjait, ámuldozol meglepetésein, épületeinek tökéletes mélységén és azon, hogy a domboldalakra felhúzódó lakónegyedek hogyan csipkézték újra a tájat.

De aztán történik valami. Amikor motoroddal már ezredszer suhansz végig ugyanazon az úton, egy ismeretlen kátyú az aszfalton, egy fénysugár, mely ferdén esik soha nem látott templomok homlokzatára, madarak örvénylő röpte, mind olyan érzéssel töltenek el egy pillanatra, mintha valójában nem is azon a helyen lennél, ahol vagy, hanem egyszerre élnél ugyanabban és egy másik időben.

Véletlenszerűen, mindenféle terv nélkül bolyongtam, és hagytam, hogy elbódítson az a rengeteg dolog, amit évekig néztem, de mégsem láttam meg igazán soha. Mária-szentélyek a házak falán, oromdíszek, ijesztő álarcot formázó ivókutak egyik-másik műemlékkönyvtár udvarán, a vasbeton építmények közül előbukkanó vörös téglás antik romok, az obeliszkek rózsaszín gránitja. Az általam írt cikkek szinte csak ürügyül szolgáltak, úgy tűnt, Róma az egyetlen dolog, ami megadatott nekem, így hát tovább csipkedtem az oldalát, kérve, hogy engedjen be, mutassa meg nekem mindazt, amiről biztosra vettem, hogy csak a kiválasztottak láthatják. Anélkül hogy felfogtam volna, bebocsátást kértem az összetett jelentések titkába, hogy leáshassak az igazság mélyére, éppúgy, ahogyan az ember saját létezése, saját jelleme vagy saját sorsa mélyére ás le.


Ez volt az, ami az antik kultuszok afféle beavatottjává tette azt, aki valóban látta Rómát: megtapasztalta az átkelést egy olyan állapotból, amelyben a valóság egész egyszerűen az, aminek látszik, egy olyanba, amelyben a valóság megkettőződik, és jelentései kapaszkodóként szolgálnak annak, aki el akar veszni, ahhoz, hogy elvesszen egészen. Azon tűnődtem, miből jövök majd rá, hogy én is olyan lettem, mint azok az emberek, akik az utcán sétálva tudatosan figyelik a körülöttük lévő világot.

Képes leszek arra, hogy felismerjem a láthatatlant, hogy elvesszek Róma titkaiban, anélkül hogy örökre elsüllyednék a mélységben, hogy megsemmisülnék az abszolút nagyság előtt, vagy megőrülnék?

Höhn Darinka fordítása

 

A szerző és a nevét viselő elbeszélő izgalmas útra viszik az olvasót Róma különböző korszakain és titkain keresztül, a villám ősi kultuszának nyomait követve, le egészen az alvilágba, majd vissza az élők (vagy magukat annak vélők) közé. A jóslás tudományának ősi római hagyományára és antik latin forrásokra építve A villámlás könyve halál és újjászületés lenyűgöző története, amely két dimenzió és két világ között jár át, egy tér-idő kontinuumban kapcsolva össze a mai fővárost az ősi várossal, és ugyanakkor eredeti és meglepő könyv a felnőtté válásról.

Matteo Trevisani (1986, San Benedetto del Tronto) olasz író és újságíró, a Nuovi Argumenti, a Rivista Studio és az Ultimo uomo munkatársa. A villámlás könyve az első regénye.

Fotó: Il Libraio


Matteo Trevisani

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.