Nyírják a tájat. Selymes reggeleken, méla alkonyokon, szombat, vasárnap, örökké. A tóra hajló kerteket formaegyes lárma tépi föl – el hát, legalább egy napra, dél felé, ahol a berekvilágon is túl ismeretlen természetvédelmi terület hívogat.

        A nyugati oldalhoz a vidék egyetlen országútja vezet, kamionvonulás, burkolatfoltozás, teszkók – tájékoztató tábla, útmutató sehol. Egy ponton behatolsz, ahol az ígért kisvasút sejthető, de csak egy stalkeri végállomás romjai fogadnak, gaz- és rozsdaverte szeméthalmok között. Egy guberálótól megtudható, hogy a kisvasút nem jár, veszteséges, utoljára valami főzőverseny alkalmával indították el, akkor jöttek az emberek. A guberáló széttrancsírozott földút felé int, az vezet befelé. Turistajelzés itt sincs, kocsival sem, gyalog sem mersz elindulni. Kerülhetsz aztán délről, keletről – semmi nyom. Bár nem maradsz egészen tájékozatlan, egy útelágazásnál újdonatúj póznán nyíl és felirat: Schnackenburg 1128 kilométer. Alig nélkülözhető információ ez, a testvérvárosi öntudat szolid demonstrációja az európai falu szélén (ma már minden magyar település „európai falu”, ez az egyetlen tábla, amely sehonnan sem hiányzik; vajon mit jelent?).

        A maradék remény a körzet büszkesége, a Ritkapark, ahol kihalófélben lévő állatfaj néhány példánya lelt menedékre. Végre valóban nádas tófüzér békéje fogad, gyalogúttal, madárvártával, és ha elég türelmes vagy, meg távcsövet is hoztál, szárcsákat, szürkegémeket, kormoránokat láthatsz. Semmi különös, csak csönd és nádi neszek, és ez jó.

        A családok viszont csalódottak. A gyerekeket a ritka állat ígéretével lehet elvonszolni idáig, csakhogy ez nem zoo, a ritka állatnak esze ágában sincs elhagyni biztonságos odúját. Cselhez kell folyamodni, különben végképp elmarad az életmentő bevétel. Jegyváltáskor jólápolt, középkorú asszony lép a kerítéshez: „Elemér, Lizi, az anyátok istenit, gyertek elő, hányszor kell szólni!” Hosszas unszolásra a sás közül előballag két ritkaállat. Gyönyörűek, kedvesek, okosak, unottak. „Elemér, Lizi, hogy’ kérünk szépen?” Elemér és Lizi két lábra áll, akár a cirkuszban. Megkapják a jutalomfalatot, megfordulnak és eltűnnek. Soha többé nem látod őket, ha csak ki nem vársz egy következő jegyváltást.

        A kisfiú  azonban makacs. Ő azért jött, hogy az állatokkal töltse a napot, kicsit elbeszélgessen, barátságot kössön velük. Lekuporodik hát a kerítés mellé, és szólongatja őket. Vár. „Mit csinálsz te ott, meg lett mondva, hogy a tanösvényről letérni nem lehet!” Konyabajszú, bőrnadrágos férfi ül a jegyváltó bódé lépcsőjén, onnan nézte eddig szótlanul az asszony mutatványát. A kisfiú nem mozdul. A konyabajszú feláll, most látni a pólóján a P.Mobil-os feliratot. Nézi a gyereket, aztán elfordul. A bódé mellett egy Harley-Davidson kitámasztva, a fémfelületek ragyognak a napsütésben. Makulátlan gép. A férfi odalép, mintha igazítana rajta valamit, de inkább csak végigsimítja a kormányt. Visszanéz, a kisfiú nem mozdul. A férfi a tóra pillant, egy csónak indul a hálók felé. „Elemér!” A férfi hangja halk, parancs nélküli. A sás szétnyílik, az állat előbújik, figyel. „Marad” – mondja a férfi. Az állat a hátsó lábára ereszkedik, és elnyugszik egy pózban,amely leginkább az üléshez hasonlatos.

        Amikor a kocsival kifordulsz a parkolóból, már senki sincs a kerítés mellett. Csak a Harley-Davidson szikrázik a napon, mint egy kiállítási tárgy.