hirdetés

Mátyás király Gömörbe’, avagy mit kívánjak magamnak

Bánki Éva írása

2008. május 19.
A litera "Mátyás király Gömörbe'" címmel meghívásos pályázatot hirdetett kisprózai művek alkotására. A pályázat lezárult. Most azokat az írásokat közüljük, amelyek már nem vesznek részt a versenyben, viszont az azonos című antológiában szerepelnek majd.
hirdetés

Ülök a Gömörbe’, ábrándozom, azon töprengek, hogyha van Mátyás király (ha tényleg van, és ha tényleg olyan igazságos), akkor én mit kérjek tőle. Mit kívánjak? Mit reméljek? Hiszen én is afféle szolíd szőlőmunkás vagyok. Kapálom-kapálom a szőlőt: három óránként tisztába teszem a gyereket, küldözgetem az e-maileket, ébredéskor verset írok (ez csak olyan tornagyakorlat), lefekvéskor a tanítványok műfordításait vagy Térey-dolgozatát olvasgatom (pedig tanárnak sem tartom magam).

Sor sor után. Minden este.
Szóval mi kéne még nekem?
Volt realista, romantikus, posztmodern irodalom. Volt tükrözés, látomás, és utána jöttek a „jó mondatok”. De én csak azért írok, hogy a szőlő édesebb legyen, hogy a holtak ne haljanak meg (ismerjük ezt: „mindent vissza!”), hogy a szerelmesek legalább a regény végén találkozzanak, és azért hogy a jövőre is lehessen emlékezni, ne csak az unalmas, verejtékszagú múltra.
Hiszen nem akárhol játszódik ez a Mátyás-mese, hanem éppen egy szőlőhegyen. Van a szíveket is látó „jó király” és vannak – kis túlzással – a jussukat követelő szőlőmunkások. Tudjuk a Bibliából, ilyenkor bármi megtörténhet.
A mesébeli szőlőmunkások helyében ugyan nem elégednek meg a mindenkori főurak (amúgy is ideiglenes) áldásával, szeretném számba venni, mi minden járhatna nekem. Hogyha a jó király erre jár, és felteszi a kérdést – ejnye-ejnye, hát a szegény Bánki Éváról mért feledkeztetek meg?! –, tudjak mit felelelni erre.
De hol is kezdjem? Először a szimpla kívánságokkal: örökös napsütés, korlátlan bevásárlási lehetőségek, nyaraló az Adrián, nyaraló Spanyolországban – ám ne is kelljen sokat utazni, beszállókártyával, autópálya-matricával bíbelni… a fürdőszobámból öt perces séta után ott lehessek a tengerparton… A legjobb lenne, ha csak egy ajtó választana el a hullámoktól, mármint az igaziaktól. Ám aztán elszégyellném magam, és azon töprengenék, mi lesz az üdvösséggel mi lesz a lányom jövőjével, és egyáltalában, mi van a halállal? De az egzisztenciális vagy metafizikus kötelezőségeken túl megint átadnám magam a hedonisztikus tervezgetéseknek.
A Háború és béke legyen olyan hosszú regény, hogy mire a végére érek, felejtsem el, mi is történt az elején. Proustnak pedig – tulajdonképp az Eltűnt idő nyomában épp ideális hosszúságú regény – minden kötete legyen tökéletes! Ne kelljen csalódnom többé sem Proustban, ahogy másban sem. Minden nap legyen plusz két órám arra, hogy japán rajzfilmeket nézegessek.
Két igazi óra! Tehát álljon – csak nekem, külön – 24+2 órából a nap. Ebben a két külön órában az eső nem eshetne, senki sem halhatna meg, telefonom nem csörögne, az e-mailek nem érkeznének, hanem csak nyugodtan várakoznának a semmiben. Ilyenkor úgy érezhetném magam, mint mikor hajnalonként a kihalt utcákon sétálok egyet.
Kedvenc állataimnak, a kutyámnak és a macskámnak (sajnos, már évekkel ezelőtt elhaláloztak) legyen tisztességes, megbecsült helyük a túlvilágon. Erről bizonyítékot szeretnék, mert az Újszövetség igen kajánul bánik az állatokkal – mit vétettek azok a disznók, akikbe Jézus belekergette a démonokat? Apropó, vírusok! Az én Gömör vármegyémben ne legyen többé helye ilyen gyanús, önálló életre képtelen, másokat megbetegítő teremtményeknek! Változtassa a jó király szép virágokká őket, hogy tarka színpompájukkal ékesítsék a gömöri hegyeket. (Egy-két ilyen „megjavított démon” áttelepülhetne a spanyol villámba – csak ne kelljen locsolni őket.) Lányomnak legyen otthon kismajma, kistigrise, kisbáránya; igazi kismajom, kisbárány, kistigris (mint bébirépa, bébicékla, bébipaprika), de ne nőjenek meg túl nagyra, mert nem akarok lakást cserélni egyelőre.
És még vannak titkos kívánságaim is. Engem úgy neveltek, hogy nem baj, ha az ember arra gondol, de az ilyesmit kimondani helytelen – egy bizonyos életkor fölött pedig abszolút helytelen. Még egy látható, történelmileg létező királynak is, aki bármikor kifecsegheti. De én bízok benne, hogy Gömörbe’ nemcsak ilyenek járnak, ezért ideírom láthatatlan tintával… Persze a vágyak is csak szavak. De ez a láthatatlan, mégis kitörölhetetlen tinta az én külön kívánságom.
És ha már titkos kívánságokról van szó, akkor csak a bosszúvágy maradt. Tudom, ez nem szép, ez nem dícséretes, de az állatok üdvösségével kapcsolatban annyi nemeslelkűségről tettem tanúságot, hogy most már lazíthatok. Még mentegetnem sem kell magam, hiszen ha az ember a történelmi vármegyék környékén, vagyis itt él, lehet, hogy morális érzéke felfeslik. Nem feslettség ez hát (talán), csak alkalmazkodás.
Nos, én szívesen látnám, ahogy rosszakaróim – csak egyetlen egyszer –harmincöt fokos kánikulában, kapával a kezükben, kócsagtollas kalpaggal a fejükön, és nem úszónadrágban vagy könnyű joggingban, hanem paszományos, vidraprémes, rókamálos ünnepi mentében tizenhat órán át szorgoskodnak a gömöri szőlőhegyen. Egymás után. Szép rendben.
És még a kenyeret is sajnálnám tőlük. Viszont minden órában kiosztanék egy fej vöröshagymát. Összesen tizenhat fej vöröshagymát.
De ásványvíz nuku.

Bánki Éva

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.