A János kórház  ügyeletén az egyik padon még van ülőhely, a nyers betonpadlón sorakozó hordágyak mellett már alig. A földön sár- és vérpocsolyák, a költő fejéből már nem ömlik, csak szivárog, de legalább mindkét oldalon a vér. Kézi vipera lehetett, mondták első pillantásra a mentősök, ilyet nem lehet kézzel ütni. A kórházban kétségkívül karácsonyi a hangulat, kéz- és lábtöröttek vegyesen fekszenek, hiába, ilyenkor síkos az idő, törik a csont verés nélkül is. Nyolc órája könyörgök egy korty vízért, sóhajt egy öregasszony, eltolják, mielőtt adhatnék neki. Hogy mire emlékezünk az egészből, nem baj, majd megírjuk az egészet, ezzel múlatjuk az időt a költővel, hogy könnyebben teljék a nyolc-tíz órásra taksált várakozási idő, hiába, itt a karácsony, kevés az ember, sokan mentek szabadságra.

Sokan pedig barátaikra szánják az ünnepi henyélésre szánt időt, másfél órával korábban még számunkra is Zeke gombás pörköltje a tét, a színvonal közismert, négyen is szemezgetünk egy tálból, Gyula ezúttal sem volt fukar, jócskán félretett későn érkező barátai számára. A beszélgetések témái a szokásosak: szerzők, vagy legalábbis kötetek jutnak ilyenkor mennybe és pokolba, hogy van a kedves a család, a legújabb pletykák a szűk s a tágabb baráti körből, ha jól emlékszem, az irodalmi folyóiratok már kitárgyaltattak, épp a kiadók sanyarú helyzete van terítéken, amikor bejönnek az idegenek. Láttunk már ilyet: betelepülnek a pulthoz, elterpeszkednek, engem néha odébb lökdösnek, kell nekik a tér (hogy ne mondjam: Raum. Lebensraum). Cseréljünk helyet, Mártás, mondják a fiúbarátok, nehogy ezek beléd kössenek. Odébb megyek két székkel, a beszélgetésünk meg sem szakad. A következő külső élményem egy háttérből elcsípett mondat: megverték a költőt, mondja valaki halkan és rémülten, mi van, kérdezem, majd hátra megyek a férfivécébe, a továbbiak Zeke írásából már ismeretesek.  

Hanem: mea culpa.  

Vádolom magam, mert egyre visszafogottabban veszek részt abban az amúgy sem eléggé nyilvános beszédben, amelynek azt kellene kimondania és gyakran ismételgetnie: percről percre rosszabb lesz a morális és fizikai közbiztonságunk. Nyilvánvaló képtelenségekkel és a burkolt, majd az ebből gyorsan kifejlődött nyílt agresszióval vitatkozni ugyan nem lehet, de szembeszállni velük kötelezőnek tűnik. Vádolom magam, mert az agresszió gyűlölete és a konfliktus kerülése miatt mindig én vagyok az, aki ráhagyom, aki inkább odébbállok. Nem teszem meg azt sem, amit a maga igen szerény eszközeivel egy egyszerű szerkesztő-családanya-irodalmár, hogy csak néhány énemet említsem, megtehetne. Hogy csak akkor írom mindezt le, amikor a saját bőrömön, bőrünkön érzékelem, hogy ezek tényleg köztünk járkálnak, és bármikor gyáván leüthetnek a férfi vagy a női vécében, a cigánytelepen, egy írótalálkozón vagy akár a színházban is.

És még csak arról sem beszélek eleget, hogy a tettest az áldozattal összemosni is vétkes dolog. Ugyanis az a gondolatmenet, amely bennünket, azaz áldozatokat okol az egész társadalom és a közhatalom által sikertelenül kezelt helyzetért, szintén ismert a magyar történelemből. Úgy hangzik: Heraus mit uns! Azaz: ki velünk!

Magyarán: nem vagyunk képzett bozótharcosok, azt a kocsmárost, aki a buli lecsengető fázisában késve vesz észre egy távoli dörömbölést a vécéajtón, és akkor sem az az első gondolata, hogy ott költőt vernek (hiszen gondolhatott arra is, hogy valaki részegen beesett valahova) nem tekinteném vétkesnek ez ügyben. Ahogy azt a másfél tucat értelmiségit sem, aki gyanútlanul vitatkozik, és nem látja át azonnal a helyzetet. És azokat sem, akik még ilyenkor sem  agresszióval  válaszolnak, mert távol állnak tőlük a zsigeri megoldások. Ameddig nincs háború, addig ne éljünk háborús körülmények között. Vagy már háború volna?

Ennyit magamról. Egyelőre.