Még sokat kell dolgozni
Válaszol: Orcsik Roland
A litera két fiatal műfordító kezdeményezésére sorozatot indít: műfordítókat kérdezünk arról, ők éppen min dolgoznak a Könyvfesztiválra, s hogyan látják saját szakmájuk, tágabb értelemben pedig a könyvkiadás egészének helyzetét. Minden
Orcsik Roland válaszait közöljük.
- 2008. március 28.
Min dolgozol épp? Érnek meglepetések?
Nemrég fejeztem be Alexandar Tišma naplórészleteit a Műhely folyóiratnak, amely egy álom-különszámot készít. Szerintem az egész vállalkozás izgalmas lesz, alig várom, hogy megjelenjen, mert az álmok mindig is foglalkoztattak. Emellett pedig egy kortárs horvát líraantológián dolgozom többedmagammal. Ezt a válogatást a pécsi Jelenkor Kiadó fogja megjelentetni A káosz vigasza címen, tervek szerint az idei könyvhétre. Ez az antológia lesz az eddig legteljesebb magyar nyelvű horvát költészeti áttekintés, rajongóknak és kíváncsiskodóknak egyaránt ajánlott. Akárcsak a nemrég Fenyvesi Ottónál, a BabelPress Bt-nél megjelent mai horvát költő, Delimir Rešicki Meghalni a pandákkal című kötete, amin egy kis fordítócsapat dolgozott. Meglepetések természetesen érnek, de azok ritkán irodalmiak. A legutóbbi irodalmi meglepetés Igor Štiks: Illés próféta széke című regénye volt, amit a Magvető adott ki magyarul, s mily meglepő: az én fordításomban. Nem fért a fejembe a gondolat, hogy írhat ilyen komolyan egy ilyen fiatal szerző. Álljon meg a menet, itt biztos valami sumákság van, háborogtam magamban. De tévedtem, Štiks rendkívül tehetséges szerző, érdemes elolvasni a könyvét.
Kik azok, akiket fordítani szeretnél, és miért? Milyen fordítói kihívások érdekelnek elsősorban?
Nemrég megjelent Mirko Kovač új regénye, Tükörváros címmel (Grad u zrcalu). Teljesen letaglózott. Finom, apró kis történetek, mesteri stílus. Ezt a könyvet többször el szeretném olvasni, magammal vinni hosszú utazásokra. Ha prózaíró lennék és olyan tehetséges, mint Kovač, akkor ilyen könyvet írnék. Szerintem elfér bármelyik jelentős kortárs európai regény mellett. Jó lenne, ha a magyar olvasók is találkoznának vele.
Ami pedig a műfordítói kihívásokat illeti, azt hiszem nekem nincsenek nagy ambícióim. Azt szeretném lefordítani, ami megérint, aminek színvonaláról meg vagyok győződve, amiből inspirációt meríthetek, mert akkor elképzelhető, hogy néhány magyar olvasó is hasonlóan fog érezni.
Melyik nyelv(ek)ben érzed otthon magad? Mit jelent számodra nyelvek közt lenni?
Nyelv és otthon – néha az az érzésem, e két fogalom kizárja egymást, máskor viszont éppen fordítva: elválaszthatatlanok. Kétnyelvű vagyok: édesanyám szerb, édesapám magyar. Ám az Orcsik név tót eredetű, édesanyám édesapjának viszont orosz gyökerei vannak. Összegezve: közép-európai turmix vagyok. Gyerekkoromtól kezdve beszélek szerbül és magyarul. Ám éppen a kétnyelvűség miatt nekem fokozottabban kell figyelnem fordítás közben, mert nehezebben tudom kívülről látni a szöveget, mindig szükségem van külső kontrollra. Néha mindkét nyelvben otthon vagyok, máskor viszont mindkét nyelv fattyújának érzem magam, s szégyellem, hogy egyik nyelven sem tudok tökéletesen. Megesik, hogy amikor magyarul beszélek, akkor szerbül jut eszembe egy szó, magyarul viszont az istenért sem akar előjönni. Hasonlóan, amikor szerbül beszélek, magyar szavak tolakodnak a szerb kifejezések elé. Máskor meg egyik nyelven sem ugrik be a megoldás, s csak egy érzés, illetve belső kép van arról, amit mondani szeretnék. Ezért számomra beszélni egy nyelven néha olyan, mint alkotni vagy folyamatosan fordítani. A kétnyelvűség ugyanakkor áldás is, mert lehetővé teszi, hogy mindkét kultúrát kívülről láthassam. És hasonló dolgokat élhetnek át a külföldön élő magyarok is, pl. ’56 után, illetve a drága kis náci-szökevényeink, akik ’56 előtt váltottak hazát. Vagyis hát mindazok, akik párhuzamos világokban élnek, több hagyomány részeseiként.
Beleszól-e az írásba, és ha igen, mennyire, az, hogy fordítasz, a másik nyelv(ek), a másik író(k)?
A tavaly megjelent második, Holdnak, Arccal című kötetemben felhasználtam a szlovén költő, Aleš Šteger egyik költeményének alapszituációját. Lopásnak hívják az ilyet. Ugyanakkor igyekszem elhatárolódni attól, amit fordítok vagy olvasok. Saját stílus, saját nyelv, saját halál, saját ökörség – a másétól idegenkedem, illetve, ha felhasználom, akkor átalakítom, magamévá teszem. Kötött formájú verset nem nagyon szeretek fordítani, mert úgy érzem, elpazarolom a jó rímeket, metrumos megoldásokat azért, hogy másoknak állítsak szobrot. A fenéket! Inkább a saját szobromat kalapálgatom: ne csak másnak, nekem is legyen madárpetty a fejemen!
Mitől rossz egy fordítás? Mitől jó?
Egy fordítás attól rossz, ha érződik rajta, hogy nincs többször átfésülve nyelvileg, stilisztikailag, nincs átgondolva a fordítandó szöveg, ha a fordítom, ahogy gyün elv győzelmeskedik az elmélyült műhelymunka helyett. Amennyiben mázsaszámra fordítanak, akkor nem marad idő a mű többszintű átvilágítására. Nem elég csak lefordítani az adott szöveget, ismerni kell annak különféle kontextusait, afféle kulturális etnográfusként kell elvégezni ezt a lehetetlen feladatot. S mitől jó? Talán attól, ha sikerült eltűntetni minden izzadságszagot, ha a fordításban egyszerre van jelen a másik idegensége és a célnyelv otthonossága, ahogyan pl. Tandori Dezső néhány kiváló munkájában. Ám ideális fordítás nincs, pusztán termékeny és terméketlen kudarcok vannak. Innentől kezdve viszont csak közhelyeket mondhatok, ezért jobb, ha hallgatok.
Hogyan látod a magyar fordításirodalmat, a magyar fordításkultúrát? Mi az, aminek fordítóként a mások munkájában örülni tudsz; mi az, ami zavar, dühít?
A magyar fordításirodalom gazdagnak mondható, függetlenül attól, hogy sok adósságunk van még a világirodalommal kapcsolatban. Nem is beszélve az elméleti szövegekről: a filozófia, a zeneesztétika, a művészettörténet, a film, a színház stb. területén óriási lemaradások vannak. És bármennyire is provokatívnak hangzik, ez kihat a művészetünkre, kritikai beszédmódunkra, önszemléletünkre, identitásképünkre is. Igazából azok tudnak izgalmasan rákérdezni a saját hagyományra, akik a másik kultúrától inspirálódva új szemszögből figyelik a hazai kulturális eseményeket. Aki tud angolul, németül vagy franciául, illetve más nyelveken, az óriási előnyt élvez azokkal szemben, akik nem. Tehát a fiatal kutatóknak, alkotóknak nagy szüksége van a kortárs szövegek ismeretére, mert csak ezek tudatában kommunikálhatnak érdemben a világgal, illetve szemlélhetik a sajátjukat tágabb horizontból.
Azt hiszem, van egy hivatalosan ki nem mondott konszenzus, miszerint a magyar irodalom igen belterjes. Ezen nincs mit csodálkozni, minden kis ország küszködik ezzel a problémával. Éppen ezért érdemes világirodalomban, párhuzamos világokban gondolkodni. A magyar folyóirat-kultúra ebből a szempontból elavult tendenciákat mutat. Leszámítva persze azokat a folyóiratokat, amelyek összeurópai szövegkörnyezetben helyezik el a magyar munkákat, mint pl. a Lettre. Ezért örültem a megújult Árgusnak, a nemrég indult Puskin Utcának, illetve a Műútnak, mert ezekben izgalmas, ötletes, lendületes elképzelésekkel találkozhatunk. És persze mindenképpen ki kell emelni a Kalligramot, illetve a győri Műhelyt, amely folyóiratok az avantgárd lapok tradícióját gondolják tovább, hogy a lap nem pusztán fekete betűk halmaza a fehér lapon, hanem vizuális, képzőművészeti jelenség is. Természetesen, más lapok is kitekintenek időnként a szomszédos vagy tőlünk távoli kultúrákra, mint pl. a Tiszatáj, a Jelenkor. És semmi esetre sem szabad elfelejtenünk a Nagyvilágot, mely igen komolyan közvetít a magyar olvasó számára. Elképzelhető, hogy kihagytam valakit, de túl lusta vagyok most ahhoz, hogy az asszociációimat seregszemlére alakítsam át, ilyesmire csak az a stréber Homérosz volt képes! A lényeg az, hogy még sokat kell dolgozni azon, hogy a diktatúrában beszűkült szemléletünk kitáguljon, a világot tekintse otthonnak, ne csak azt a behatárolt rögöt, amelyiken egymás vállát paskolgatva csücsülünk.
Amennyiben a kortárs magyar szerzőinket kortárs európai szerzőknek tekintjük, akkor ez kihat az önszemléletünkre is. A mai író többé nem gondolkodhat csupán egy hagyományban, akkor is, ha pusztán egy nyelven ír, amely Derrida szerint „nem a sajátja”. Ilyen szempontból külön felüdülés számomra a fiatal, de már nem zöldfülű Lanczkor Gábor költészete, a Vissza Londonba című legújabb könyve az európai kultúra hagyományára épül. Ez a szemlélet megvolt a felvilágosodás, illetve a Nyugat idején, a diktatúrában viszont inkább a határon túli, újvidéki szerkesztésű Új Symposionban, illetve a szintén újvidéki Hídban, továbbá párizsi Magyar Műhelyben volt ez érzékelhető. Az Új Symposion kinevelte azt a műfordító-generációt, amely folytatta az egykori, szintén vajdasági lap, a II. világháború előtti Kalangya szemléletét. E műfordítók aktívan hozzájárultak a délszláv irodalom magyar nyelvű megszólaltatásához. Az egyik legnagyobb szélmalomharcos, Radics Viktória komoly műfordítói életművet tudhat maga mögött, de itt van még többek között Brasnyó István, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, sőt Sziveri János is sokat fordított, míg élt, valamint Domonkos István, míg el nem utazott „örökre” Svédországba. A mostani fiatalok közül pedig a szabadkai születésű kiváló költő, Kollár Árpád érdemel e szempontból figyelmet. E műfordítóknak köszönhetően a délszláv irodalom magyar elérhetősége jónak mondható. Kiválóan folytatták azt a munkát, amit korábban Csukás Zoltán, Szenteleky Kornél, Borbély János, Ács Károly stb. végeztek. Hasonlóan figyelemreméltó munkát végez Csordás Gábor is a pécsi Jelenkor Kiadónál, aki talán az egyetlen magyarországi születésű délszláv-fordítónk.
Természetesen, nem minden műfordítás színvonala kielégítő, de minden lehetőségünk megvan ahhoz, hogy egymás kultúráját ha nem is tökéletesen, de jobban ismerjük, hiszen szerb oldalon is nagy múltra tekint vissza a magyar irodalom szerbre fordítása. Sokkal több szerb irodalmár fordított magyar műveket, mint pl. a horvát, szlovén, bosnyák, montenegrói, macedón oldalon. Ám az a tapasztalatom, hogy mégsem élünk ezzel a lehetőséggel. Nekünk, délszlávoknak és magyaroknak, Európa Nyugaton kezdődik, így kiváló művek lesznek a specialisták martalékai. Ez a kritikai közöny luxus, nemde?
*****
Orcsik Roland 1975-ben született Óbecsén. 1992 óta Magyarországon él. Költeményeket, esszéket, tanulmányokat, kritikákat ír és délszláv nyelvekből fordít. A kilencvenes évek végén indult Fosszília nevű irodalmi, művészeti, bölcseleti folyóirat egyik szerkesztője. 2004-ben Faludy-díjat, 2005-ben Tiszatáj-jutalmat, 2007-ben Sinkó Ervin díjat kapott irodalmi bohóckodásaiért. Verseskötetei: Rozsdamaró (Vár Ucca Műhely, Veszprém, 2000), Holdnak, Arccal (Tiszatáj,
*****
Fordításai könyvalakban a következő kiadványokban jelentek meg:
Magánszférák reinkarnációja. Kortárs horvát költők
(Messzelátó, Szeged
Zastrašivanje strašila
– antologija mađarske kratke priče (Válogatta: Stjepan Lukač, Jolan Mann, Neven Ušumović, Naklada MD, Zagreb, 2001, Esterházy Péter egyik novelláját fordította le horvátra)
Robert Mlinarec: Álomszövők (novellás-kötet, horvátról magyarra; Messzelátó, Szeged
Branko Maleš: Valóság elleni gyakorlatok (verseskötet, Fiatal Szegedi Írók Köre – BabelPress Bt., 2005)
Aleš Šteger: Protuberancia (verseskötet, Baláca Könyvek, Veszprém, 2006)
Igor Štiks: Illés próféta széke (Magvető, Bp., 2007)
Delimir Rešicki: Meghalni a pandákkal (Baláca, Veszprém, 2008).
*****
Részletek A káosz vígasza című kortárs horvát lírantológiából, mely a 2008-as könyvhétre jelenik meg a pécsi Jelenkor Kiadónál.
Danijel Dragojević:
Szabads
ág
Minden utazó tudja, sehol sem olyan almát enni,
mint egy idegen város terén és utcáján.
Bizonyára azért, mert a város semmit sem kér tőle,
s az utazó sem ígért neki semmit, ott nem gyermek, nem felnőtt,
kortalanul és feladat nélkül elfelejtik és ismeretlen marad,
távol vetődött saját nyelvétől és történéseitől.
Most augusztus van, augusztus vége,
s arra gondolok, milyen jó lenne elutazni
talán Firenzébe, talán Sienába, fő, hogy Toscanába,
a pillanat gömbölyű és fényes szabadságáért.
Mile Stojić:
Petrus az ajánlásokról
Jól figyelmeztetett Mallarmé:
Ismerősnek, politikusnak, barátnak, nőnek
Egyetlen egy sort sem szentelj.
Közömbössé válhatsz,
sőt ki is gúnyolhatnak.
Dicsekednek, hogy kölcsönadtak,
három hónapon át kitartottak,
Nemi gondozóba szállítottak,
Kisegítettek a pácból.
Különben is, ahogy a versbe keverednek,
Azon nyomban meg is változtatnák, átrendeznék sorait.
Finnyásak az alliterációkra, allergiások az asszonáncokra.
„Baudleaire így, Carver úgy” – okítanának,
mintha minden
Bólogatva hallgatod mondókájukat. Fingjuk sincs arról,
Hogy az ördög köztünk sunnyog, s naponta kiszemeli halottját.
Úgy tesznek, mintha soraimtól függne az életük,
Mintha versem a szülőföldjük lenne.
A nők tisztítottak valamit, takarítottak,
ám továbbra is ködös a verseid ablaka, falairól hámlik a vakolat.
Rongyos a metrumod, komor az atmoszférád.
Míg te a szavaiddal a sötét kövek fényét vadászod,
ők inkább kristálylámpát szeretnének a vers közepére.
Azt mondják, mindig is derűsebb költeményről ábrándoztak,
minimum öt szobával és erkéllyel.
Ezért hallgass Mallarmé-ra és sose ajánlj verset embernek.
Ha csak egyszer is beslisszan valaki,
kitörölhetetlen marad, örökre.
Miroslav Kirin:
OTTHON, hát nekem volt egy.
Nyelv, hát én beszéltem a sajátomat.
Szomszéd, hát nekem volt egy.
A hátunkat nézte, mint jövendő emlékeit.
Oda hurcolt, ahová nem vágytunk.
Bort vedeltünk, a pincében, nótaszóig.
Felmásztam a dombra, ám nem volt többé sehol.
Keresni indultam.
Eltemettem, nem voltam a temetésén.
Azonnal újat találtam ki, az is megszökött előlem.
Dadogni kezdtem, ezt feljegyeztem, neked elolvastam.
Te is eltemettél, mégis én intettem neked.
Ha az lehetséges volna, mondanám neki, hogy jöjjön.
Mondanám neki, beszéljen egyedül.
Magának legyen szomszédja, nyelve és otthona:
Az, akivel boroztam.
Az, amelyiken beszéltem.
Az, amit ki nem gondoltam.
Hozzászólás