Mészölyt korábban is ismertem, de az első emlékezetes találkozásunk közel félévszázada Az Ablakmosó bemutatójakor volt. Két előadás után letiltották a darabot, letiltották a kritikákat is, Tüskés Tibort, a Jelenkor akkori főszerkesztőjét a szöveg közlése miatt leváltották. Írtam az előadásról, de mindössze rövid szilenciumban részesültem. A kritika megjelenése utáni kézszorítása volt ama igazi találkozásunk.

     A hetvenes évek elején Franciaországban is játszották Az Ablakmosót, de Mészöly munkáinak francia kiadása Az atléta halálával és a Saulussal már előbb elkezdődött és erős politikai visszhangot kapott, mert itthon zárolták Az atléta halálát, és csak a francia megjelenés hatására adták gyorsan ki.

     Mindkét regényt a nagy francia nyelvész és műfordító, Georges Kassai fordította.

     Kassai György most a Követést fordítja. Egyik utóbbi e-mail üzenetében beszámolt arról, hogy a L’Harmattan Kiadónál az a Jérôme Martin gondozza a regényt, akinek a nagyapját a háború alatti francia ellenállási kormány kulturális minisztereként a náci kollaboránsok 1944-ben kivégezték.

     Mire gondolhat majd Monsieur Martin, miközben az 1944-es budapesti csatáról, a tizennégy éves fiúról (a regény mai írója) olvas, akinek meneküléseivel egy időben állították az ő nagyapját puskacső elé?

     „A művészet lényege szerint sem más, mint a tágasság iskolája…” (Mészöly – 1963)

     Kassai György átküldte a négy éve a Revue d’Études Françaises-ban megjelent igen értékes tanulmányát a fény szerepéről Mészölynél és Camus-nél.

     Nem tanulságok nélküli ennek nyomán összevetni a kettőjük fényről adott értelmezéseit, epikáikban szerepet játszó funkcióját azzal a humanista kultúrakorszakra jellemző fénnyel, amelynek kihunyásáról Nádas Péter könyve, Radnóti Sándor kritikája, illetve Vajda Mihály értelmezése alapján írtam.

     Kassai azt elemzi, hogy Camus-nál a világosság pengeéles betörése nemcsak a kegyetlen és gyilkos valóságra mutat a Közönyben, hanem A lázadó emberben kifejtett mértékletesség megvilágítására is.

     Mészölynél, írja, a fény a Magasiskolában leleplező, Az atléta halálában a teljes intenzitással élt élet megvalósítására késztet.

     A camus-i fény kegyetlen, abszurd világot világít meg, amit azonban vállalni kell, vagyis lázadásra szólít. Ennek a lázadásnak a tárgya nem történelmi, hanem ontológiai. Mészöly Saulusában a vakító fény megtérésre, Az atléta halálában létrekordra késztet, mondja Kassai.

     Lát-e, láthat-e fényt korunkban az író zónánknak ama szakadékon inneni partján? Ez nem ugyanaz a kérdés, mint az, hogy mire-hogyan „használja” az író epikájában a fényt a „helyzet”  átvilágítására. A vakító rávilágítás éppen a fény eltűnését leplezheti le. 

     Mészöly összeveti A játszma végét a Tragédiával. A becketti látomás, írja, megfelel az Eszkimó-szín végének: „Hamm az utolsó pillanatig analizálja, térképezi a saját felbomlását. Nem vár, de nem is kap kívülről Hangot. Ádám és Hamm a létezés botrányának két végletesen különböző katalizátora és elszenvedője.” 
 
     Kérdés: miért nem vette észre a hatalmas Beckett-recepció (legalábbis tudtommal), hogy ő, aki soha, egyetlen mondatával sem jelölt meg történelmileg konkrét időt, egy helyen szakított ezzel a meggyőződésével?

     Az újabb történészi-filozófiai megközelítések szerint a mába is átnyúló „szörnyű huszadik század” az első  világháborúval, illetve a kirobbanásához vezető évekkel kezdődött.

     A század közepén írt Godot-ban vissza- és előre is tekintve mondja Vladimir: „…már csak egy rakás csont volnál… régebben kellett volna arra gondolni, egy örökkévalósággal előbb, 1900 körül…”

     Mészöly több fragmentumában közelített Vladimir (Beckett) felismeréséhez gondolatai segítségemre voltak, amikor a jelent szemrevételezve belekezdtem az első világháborúban játszódó, munkában lévő regényembe. 
 

     A Közöny. Regény, amelyhez vissza-visszatér(ünk).

     Életérzés, amely ma behatol a testbe, lélekbe, tudatba.

     Azt, aki átélte és megértette, hogy minden a jelen időn múlik, nem könnyű rávezetni arra, hogy a múlt idővel vigasztalódjon és a jövő idővel csitítsa magát.

     „Egy pillanatra sem szabad hátat fordítanunk a tűző napnak, a jelen időnek.” Ez Mészöly továbbadandó stafétabotja.

     Viszi már új idők sötét arénájában például Térey János A Magyar közöny című verséből idézek:

                 „Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,

                 Nyakadban ízlésed szerinti úrral,

                 Ha olvasol, hát félreolvasol,

                 És fényes nappal vészharangozol;

                 Tárulkozó  elfojtásodat értem…

                 Legyintve szerteszét  és számolatlan,

                 Él a kedély. Lakájkultúra tombol,

                 Kilincselők a nábob ajtaján…

                 Pirul a boldogságos tartomány

                 Az alázúduló  vörösiszapban…”

           Tehát 2011. július 22-én tíz éve halt meg Mészöly Miklós.

Sándor Iván