A haragvón hullámzó Velencei-tó iszapszürkéje helyett mogyoró-hegyi smaragd-szélsusogás. Akkor csersavbarna levelek, ezúttal UV-bronz napsugár. A vízparti őszből a dombok közé, a júliusi nyárba költöző FISZ-táborba pénteken, ebédidőben érkezett meg a beszámolóíró. Arra gondolt valamikor vacsoratájt – mert hát az elkövetkező fogalmazáson az aktuális falatozás közben rágódik már rendszerint –, efféle pasztellszínekkel alapozza majd tudósítása word-hófehérjét. Ihletet – tervezte – a Jurta Kempinggel szemközti nagyrétre telepedvén merít majd hozzá. Csakhogy estebéd óta a napfény hiánycikk lett itt, Visegrád táján és a faházi zuhanyzósor elpárolgott bár reggeli idejére, a felhőknek nem akaródzik egyelőre továbbállni. De előreszaladtam túlságost. Hiszen ez már a szombati nap krónikája. Péntek napsugarainak megdermedt emlékét mindenesetre tealevelek mellé teszem most, abban bízva, hogy kortyonként áznak majd ki a forró vízből.

Első korty: megérkezés

A szövegek műhelyszemináriumokon formálódnak délelőtt, a Szépirodalmi Figyelő Visegrádra tartó különítménye viszont – akikkel (potya)utasként van szerencsém a tábor felé tartani – már dél körül igen jó formában van. A betonúton balra – adja ki az utasítást a mitfahrerek tömörségével Zsolnai Gyuri, mire a volánnál ülő Pápay Gyuri elképedve replikáz: hogyhogy a betonút megkülönböztető karakterjegy? Rövid eszmecsere kezdődik a makadám-, illetve postakocsiutak sajátosságairól, majd az ételekre terelődik a szó. Éhség biztos jele ez. Beismerem töltöttkáposzta-fóbiám. Értetlenség fogadja. Elsőre elvétjük bár a kanyart, de másodjára magabiztosan ráfordulunk a szerpentinre. Integetés, index, kézifék. Helló, FISZ-tábor!

A jóleső ebéd után becsekkolunk a faházakba, amelyek olyan meredek lépcsősorral bírnak, ami ipari alpinistákat is próbára tenne. Ha egyszerre ketten közlekednek rajtuk, az egész ház nagyjából egy merő telefonrezgéssé változik. Kávéval és napfénnyel járom körbe a közeli Makovecz-művházat. A kilátásban gyönyörködöm. S hogy mik a kilátások délutánra? SZIF-ÚKP bemutatkozó, a születésnapos E-MIL emlékidézője, illetve egy érdekesnek ígérkező beszélgetés Szilágyi Istvánnal.

Második korty: kézirattól az olvasóig

Mikrofonpróba helyett sajátos, performansz-értékű müezzin-mantra toboroz hallgatóságot a Szépirodalmi Figyelő és az Új Könyvpiac szerkesztői számára. A napfürdőző ifjakat a SZIF legújabb számában szereplő szépirodalmi bibliográfia olvasásával csalják a színre. Alig jut Áfráig a monoton soroló, megtelnek a székek-padok. Hamar kiderül, Falvai Mátyás beszélgetőtársai teljesen más jellegű lapot szerkesztenek bár, a normatív kritika szükségességében viszont teljes mértékben egyetértenek. A Che Guevarásra dizájnolt Arany Jánost címlapján tudó, szülinapi SZIF-et kezében tartó főszerkesztő, Pápay György az idén tízéves lap indulása kapcsán kiemeli: mindenképpen forradalmi tett volt 2002-ben különböző szekértáborokhoz tartozó szerzőket megnyerni a folyóirat számára. A főszerkesztő arról is megemlékezik, hogy a kezdetben félig tréfásan „egy művelt fogorvos várójába” pozícionált SZIF a folyóirat-kínálatban unikumnak számító rövid recenzióival számos fiatal, induló kritikusnak kínált belépőt az irodalmi életbe. Idén indult Közügy rovatuk pedig – teszi hozzá Zsolnai György – irodalmon túli, de az irodalom befogadását befolyásoló szempontokat igyekszik feltárni.

Pécsi Györgyi megújulások soraként emlékszik vissza a huszonkét éve megjelenő, kvázi könyvszakmai monitorként működő Új Könyvpiac történetére. Falvai Mátyás arra kíváncsi, az évi tízezer megjelenésből recenzeálásra kiszemelt nagyjából négyszáz kötet közé miért kerülnek becsmérlő kritikák is. Szabó Tibor Benjámin válasza: lapjuk feladatának tartják, hogy szakmai alapon nyúljanak egy-egy markánsabb marketinggel támogatott kötethez, hogy utánanézzenek: mit rejtenek valójában az óriásplakátok mögé bújtatott oldalak. SZTB hozzáteszi még: aránytalannak érzi a lényegében raktáraknak készülő első kötetek, illetve a túlreprezentált, könyvesboltok bejáratánál kupacba rakott celeb-opuszok szélmalomharcát.

Eljutni az olvasóhoz. Központi kérdés ez a következő beszélgetés során is. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának képviselőit – László Noémit, Karácsonyi Zsoltot és Király Zoltánt – Vincze Ferenc kérdezi tapasztalataikról. Az E-MIL – hangzik el – 2002-ben azzal a céllal indult, hogy a Bukarestben magyar íróknak, itthon pedig zömmel románnak mondott erdélyi szerzőket egybegyűjtse, egyfajta Erdély-brand kialakítását segítve így elő. Az igazán mélyről jött szervezet – alakuló ülésüket egy söröző pincéjében tartották – mára száznál is több tagot számlál, az Erdély-brand pedig – László Noémi megfogalmazásában – valami halálosan komoly, ugyanakkor halálosan vicces dolgot jelent. Olyasmi, mint sír szélén sírva nevetni. Megtudjuk: erdélyi szerzők könyveit nemcsak Magyarországon, hanem bizony Erdélyben sem könnyű beszerezni. Még Kolozsvár-Marosvásárhely viszonylatban is akadozik az ellátás, a fiatal szerzők szócsöveként ismert Erdélyi Híradó ezért roppant hálás magyarországi partnereinek – a FISZ-könyveknek, illetve a Ráció Kiadónak –, hiszen ha ezek a kapcsolatok nem lennének, szóba sem állnának velük a honi könyvterjesztők.

Engedjenek meg most egy átvezető-villámsnittet. A háttérből gágogásnak tetsző, nyikorgó hang hallik. Orcsik Roland hintázik a kislányával.

Pár perc, és érkezik Szilágyi István. A József Attila- és Kossuth-díjas író előbb felolvas, aztán Molnár Gábor Tamással beszélget. A munkamódszerét firtató kérdésre Szilágyi úgy válaszol: átlagos munkanapjai tulajdonképpen nincsenek. Olykor fél-, egy év is eltelik akár anélkül, hogy írna, de teljes napokat máskor sem tölt az íróasztalnál. Érleli inkább könyveinek cselekményét, kizárólag addig tart ugyanis megírásra érdemesnek egy történetet, amíg maga sem tudja, mi lesz a sztori vége. Az írás minden alkalommal tisztázás, nyomozás számára. Érteni szeretné szereplőit, arra kíváncsi, hogy cselekednének azokban a helyzetekben, amelyekbe keverednek, illetve írójuk keveri őket.

Arra a felvetésre, hogy a novella felől a regény irányába mozdult, az író azt válaszolja: mindig szeretett volna jó novellát írni, úgy véli viszont, kisprózáinak java regénytorzó inkább. Az is igaz viszont – teszi hozzá –, hogy regényei novellákra töredeznek, vagy legalábbis füzérekbe rendezhetők.

Harmadik korty: reaktivált zombik, avagy öreg Fiatal Író nem vén Fiatal Író

A vacsora után a tizenöt esztendős FISZ alapító atyái, öreg harcosai gyűlnek egy asztalhoz, hogy az elmúlt idők emlékét idézzék fel. L. Simon László, a szervezet első elnöke izgalmas pozícióharcok idejeként emlékszik a hőskorszakra. Fiatalok voltunk – meséli –, akik nem érezték jól magukat az akkori közegben. Bengi László kiemeli, hogy a FISZ létrejöttekor a József Attila Körbe nem léphettek be határon túli szerzők*, szervezetük ezért érdekvédelmi hiátust is pótolt. Bednarics Gábor elismeri, hogy voltak ugyan hullámvölgyek, de fontosnak érzi: mindig meg tudott újulni, új, friss irányba tudott indulni a FISZ. Az első fiatal írók nem is annyira ifjak már, ezért – tudtuk meg a beszélgetésből – harmincötről negyvenévesre emelték a tagság korhatárát, másképpen „reaktiválták a zombikat”.

Hogy egyáltalán nem élőholtak, azt az esti mulatságon bizonyította be a tagság idősebbik része. Az ős-FISZ-harcosok ízlését tükröző partin Guns N’ Roses, Bonanza Banzai, Tankcsapda és R.E.M. is felcsendült. Néhány korty még, és mindenki számára a REM-fázis következett. Mire elkészült ez írás, lassan látszanak ismét Nagymaros kontúrjai! De ez már megint más lapra tartozik…

(*A JAK alakulásakor egyesület volt, az akkor hatályos jogszabályok nem tették lehetővé, hogy határainkon túli írók rendes tagjai lehessenek a szervezetnek, de mint tiszteletbeli tagok beléphettek, és nagy számban be is léptek. A JAK 2001-ben módosította alapszabályát, megváltoztatta szervezeti formáját, amely már lehetővé tette a határainkon túliak rendes tagságát. - A szerk.)

Fotók: Káldy-Kovács Sára

Vass Norbert