Gizi, stop, amit eddig megtudtam, stop, kék, zöld vagy barna szem, stop, középtermet, esetleg magas, netán alacsony, stop, szőke, barna vagy fekete stop, ha jól látom, stop, vagy vörös, stop, gyorsjárású, stop, vagy mélázó inkább, stop, valamit most csinál, stop, nem látom jól, stop, stop, stop, tudja még valaki, mit jelent ez a sok stop, stop, na mindegy, nem az én ügyem, stop, szóval Gizi, ezek alapján már megtalálod, stop, kávézni hívd, stop, azt bírja, stop, amit meg kell tudnod tőle, stop, miért épp a 2000-nek küldte az első publikálásra szántat, stop, mi vonzotta ehhez a laphoz, stop, miért a Ligeté lett az első könyv, stop, hogy történt ez, stop, mikor, stop, hogyan állítja össze a köteteket, stop, mi szerint válogat be írásokat, stop, a Novellárium sorozatba hogy került, stop, alaposan faggasd ki, stop, de légy óvatos, stop, amit elmond, jól felhasználjuk majd, stop, van még egy ötletem, stop, de idefagyok, stop, ő meg a fűtött házban, stop, valamit körmöl, stop, ló nincs is, stop, vagy nem látom, stop, ha elhív, menj vele, stop, azért a helyszínt is rögzítsd, stop, jó munkát, stop, dunántúli üdvözlet, stop, Károly.

Kedves Károly, nem gondolod, hogy kicsit piti megoldás szegény Gizikét ugráltatni a hidegben, sürgönyökben instruálni, beküldeni hozzám, és arra biztatni, ha elhívom, jöjjön velem? Mégis, milyen értelemben menjen el velem? És hová? Rossz hírem van, Károly. Gizi nem dolgozik neked többé. Pontosan azt tette, amit kértél tőle, kávézni hívott, de én borozást ajánlottam, na, erre varrj gombot, barátom! Vérsűrű vörösöket ittunk, nem is egy pohárral, és elmondtam neki, hogy nem egy vagy kettő folyóirathoz küldtem írásokat két évvel ezelőtt, hanem többhöz is, tudod, hogyan megy ez debütáló kentaurok esetében, egyrészt próba szerencse, másrészt a 2000-ben és a Ligetben kiváltképp bíztam, mivel a frontális támadás előtti időszakban, K27 fedőnevű barátom mellett, a 2000 szerkesztője, Czeglédi András látott el tanácsokkal az irodalmi életet illetően, ő biztatott arra, hogy a folyóiratokkal kezdjem, amint ugyanerre ösztökélt a Magvető akkori főszerkesztője, Boldizsár Ildikó is, a Ligetben pedig azért bíztam, mert egy régi-régi olvasmányélményem alapján úgy gondoltam, ott lesz „vevő” az „adásomra”, s így is lett, de teszem hozzá, igaz a mondás: ízlések és pofonok, debütáló, álneves kentaur esetében még inkább az, így aztán ugyanarra az írásra, például és konkrétan a Flaubert és a divatra egy harmadik folyóirat szerkesztője álmosan és rekedten (másnaposan?), telefonon azt találta mondani:
– Forgalmazza csak nyugodtan.
Ezt a mondatot azonnal felírtam, tudtam, fontos és szép emlék lesz, szóval, a kezdet bizony sokszor és sok szempontból ennyire esetleges, mint ahogy talán a folytatás is, és mindezt el is mondtam Gizikének. Meg azt is, hogy nem szokásom kávézókba járni, és nem szokásom tolerálni, ha gyönge nőket sürgönyben küldenek a nyakamra, de Gizike, bár értette, miért is vagyok kissé pipa, valamiként a szívén viseli a sorsodat, és azt mondta:
– Szegény Karcsi falnak megy, ha még egy rövidke jelentést sem küldök neki, csak egyszerűen faképnél hagyom.
Ezért a lelkemre kötötte, hogy legalább némi infóval szolgáljak, így aztán, kedves Károly, beszámolok neked a 2000-rel és a Ligettel megesett dolgokról dióhéjban, csakis Gizike lelki nyugalma érdekében, de már a többi kérdésedre keresd a választ másutt, máskor, s ha lehet egymagad. Gizikét ne zaklasd, Gizike nem leskelődik többé gőzerővel, öntudatos és szabad és szép életet talált azon a helyen, amit én mutattam neki, aranyásók között él, egyre kevesebbet gondol rád, mint hallom, és egyre többet olvas, stop. Ez van. Kampó, bizony.
 

Kedves Centauri!

Idős barátom mondogatta: „Az élet megdöbbentően rövid. Most, ahogy visszaemlékezem, úgy összezsugorodik, hogy például alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy – eltekintve a szerencsétlen véletlenektől – még a megszokottan, szerencsésen eltelő élet hossza sem lesz elegendő egy ilyen lovaglásra.”
Maga viszont mintha a megdöbbentően rövid élet kicselezésére azt találta volna ki, hogy az igen erőteljes prózájával különféle világokat különböző módszerekkel fog be. Hol magas szövegszervezésű, apró részleteiben kidolgozott, pontos, mondhatni eszes prózát épít fel, hol elengedi a szöveget, s hagyja, hogy a szöveg érzelmessége vigye a szöveget. Egyes novellái a legkonzervatívabb olvasók számára is áttetszők, mások a sokat tapasztaltak számára is tele vannak nem egykönnyen átlátható szövegfolyamokkal.
Van Magában valamiféle eltökéltség, hogy mindig másképp vagy legalábbis nagyon sokféleképp szólaljon meg, s ezt csak a szenvedélyes hangja kösse össze, vagy épp alakulóban van valami?
Magyarán, épp úton van valami felé, vagy ez a sokféle volna maga az út?
S egyáltalán, mit mondhatnék Idős Barátomnak, a sokféle káprázattal sokkal több út vagy idő nyerhető?

Hű Olvasója,
Ferenczy Felícia Frézia

Kedves Felícia, ön igazán rendkívüli olvasó, ha valóban ilyen mélyre megy a szöveganalízisben. Kérdésére válaszolva: ez maga az út. De nem állítom, hogy sokkal több út vagy idő nyerhető, ha ezen megyek. Állítom viszont – és ez sokkal több –, hogy valóságot nyerhetek. Nem ön az egyedüli, aki dilemmaként érzékeli a sokféleséget, én viszont lassan egyedülinek érzem magam abban, hogy nem értem: miért kellene homogenizálni magamat, azon túl, hogy könnyebben artikulálódik általa a szerző, mivel a stílus, a téma logóként működik. De én úgy látom, értelmesebb és élvezetesebb cél (módszer) a világ ezerarcú valóságához a lehető legtöbb ponton csatlakozni. Minden probléma más megoldást kíván. Einstein szerint:
„A probléma megoldásánál ne válaszd ugyanazt a módszert, amivel korábban létrehoztad.”
Említ szövegfolyamokat is. Igen, időnként olyanok a szövegek, mint a folyamok. Csakhogy akkor is olyanok, amikor ön úgy érzékeli, hogy némiképp könnyebben átláthatóak, még a konzervatív olvasók számára is, mert figyeljen meg egy folyót! Augusztus végén talán még száraz lábbal is átkelhet rajta, aszály idején. De próbálja meg ezt Medárd derekán, amikor a folyómedret kávébarna téboly tölti ki, amikor tonnaszám örvénylik az uszadék. Nehezen látom be, hogy amikor a folyók, az évszakok, a szelek, az egek épp így működnek, nekünk, állati embereknek miért kellene másként. Tudja, én azt szeretem a legjobban, amikor rákapcsolódhatok az ilyen folyókra, hegyekre, jelenségekre, és csak mérem, csak artikulálom – és nem erőszakolom ugyanolyan köntösbe az egymástól térben, időben és érzetben is rendkívül távoli dolgokat. Hogy én személy vagyok-e vagy sem, nem lényeges, talán nem is tudom, de egy biztos: minden írás az. Mármost miféle szándék volna különböző habitusú személyek nyakába ugyanazt a nyakkendőt kötni?
Idős barátjának pedig – aki azt szokta volt mondogatni, hogy az idő rövid – azt üzenem: ezt a frázist én is emlegetem, főként, amikor nemcsak rövid, hanem kevés is. Bizony, az élet rövid, de mindig hozzáteszem: viszont rendkívül széles!

Kedves Ifjú Kolléga,

meghat, hogy immáron másodszor van módom ezen a levelezős nemtudommin megidéződni, s hogy a jelen magyar irodalom ennyi figyelmet szentel rám.
Závada Páltól már megkérdeztem, hogyan hatottam rá, most Magát kérdezem, mi vitte arra, hogy elsőként megjelent, igazán nagyszabású novellájában engem (is) megidézzen? Mit tart fontosnak írásomban vagy személyemben? S ha nem haragszik meg a kíváncsiságomért, hatással volt említett novellára az újundok Julian Barnes és az ő Flaubert papagája című –
nevezzük így – regénye?
S ha megenged egy megjegyzést, olvasom a novelláit, s valahogy két részre osztom őket, vannak az elsőrangú, erősen kézben tartott művei, például a számomra mégiscsak különösen kedves Flaubert és a divat meg a Kút a Nap alatt, a Lápi antropoid vagy a Kék Angyal (sorolhatnám), s vannak a kamaszosan kaotikus írásai, amelyekben számos nagyon szép rész van, de valahogy az egész nincsen kézben tartva. Mintha két ember írná ezeket. (Na jó, több.)
Én bizony Maupassant kollegámnak azt ajánlottam volna, hogy dolgozzon még ezekkel, de hallom, ez is tetszik az Ön olvasóinak (de Kolléga, az olvasók…, az elsőrangút is, de a kevésbé rangosat is szívesen fogyasztják), viszont ha a kamaszos írásai hevességéből (és sokszor automatizmusából) bukkannak fel a remek novellái, akkor az előbbiek létjogosultságát sem kérdőjelezem meg, s vegye figyelembe, hogy olyan szerző ír Magának most, aki, ugye a saját írásait is sokszor siralmas, ízetlen, szagtalan, primitív nyelvezetű, sekélyes szövegeknek gondolta.
S még valami, felmerül a kérdés, a készülő regény, amelynek majdani születésére Maga olykor utal, vajon melyik utat járja majd be? S vajon, bár tudom, ez különös kérdés épp tőlem, de Magát, aki kisprózában sokszor nagyon is jeleskedik, mi viszi a regény felé? Talán furcsa, hogy ezt épp én állítom, de néha fel-felúszik a lepényhal is a Szajnán, s a novella terében sem feltétlen csüggedten horgonyoz a szerző.

Várakozással,
Gustave Flaubert

P.S.: Semmiféle kökénybokrok nem voltak, kérem, ez inszinuáció, legyen szíves a novellája újabb kiadásából majd ezt a részt törölni.

Kedves Mester!

Nagy bajban vagyok, mert Ön, ha jól számolom, jelenleg 187 éves. Egyrészt közel áll hozzám, hogy meghajoljak az Ön kora, csakúgy, mint az életműve előtt, másrészt viszont a kötelező és jogos tiszteletadás természetességét erősen fertőzi bennem a kétely. Nem gondolom, hogy Ön, mint Nietzsche istene, halott, de gondolom, ha 187 évet megélt, akkor megéli a 200-at, sőt a 300-at is. Akkor pedig Ön halhatatlan, ha pedig halhatatlan, már rá kellett jönnie, hogy nincs nagyobb teher annál, amikor sehogy sem tudunk megszabadulni az élettől. Ha ezt a terhet cipeli, igazán bámulatos, hogy időt szán rám – ugyanis legyen az ideje végtelen, a halhatatlanság tudata minden korábbinál terhesebb lehet.
Mi vitt rá, hogy megidézzem Önt egy novellában? Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy Julian Barnes regényének csak közvetett szerep jutott ebben. A rossz hír pedig az, hogy Önnek is. Történt egyszer ugyanis, hogy K27 fedőnevű barátommal épp az írásról beszélgettünk, és én váltig állítottam: az írás tanulható, vagy legalábbis tudatosítható módszerei, szabályai közül az egyik legfontosabb az, hogy nem szabad megállni az első ötletnél. Ha a szerző nem tud vagy nem akar aznapi, személyes élményből, érzésből kiindulni, megteheti, hogy a képzelőerejét mozgósítja, és ha ez sikerül, akkor szinte bármihez nyúlhat. Az asztalomon aznap este, többek között, két dolog hevert. Egy divatlap, az elején neccharisnyás női lábbal, és az olvasatlan Barnes-kötet (amit nem mellesleg néhány héttel korábban épp K27-től kaptam). Ráadásul – mondtam – ez az erő egészen távoli dolgokat is képes összekötni, példának okáért a neccharisnyát és Önt. K27 arcán némi kételyt láttam, ezért még aznap megírtam az Önről, pontosabban a neccharisnya kialakulásáról szóló mesét.
Értem én, nagyon szép kép, amikor azt írja, a lepényhal is felúszik a Szajnán, amint talán a kispróza is átjuthat az irodalom zsilipjein. Csakhogy az irány csak formálisan az, aminek Ön érzékeli. Nem arról van szó, hogy a novella felől haladok a regény irányába, csak arról, hogy a regényből néha átlátogatok a kisprózák világába. Novellásköteteimet fogja fel enumerációknak – mert azok. És hogy egy konkrét példát mondjak: a Kút a Nap alatt valójában a Kalandos Tél című regény egyetlen mondatának, metaforájának kifejtése. Viszonylag ritka eset, hogy a regényen kívüli térben dolgoznék; a novellák is regényen belül keletkeznek. Ha a Szajna esetéhez akarok visszakanyarodni, azt mondom: a Szajna is kiönt néha. Ártere van, és holtágai. Nagyon kevés olyan novellám van, ami ne kapcsolódna a regény folyamához. De kétségtelen, hogy a folyótól kissé messzebb néha akadnak lefolyástalan tavak, mint amilyen a Flaubert és a divat.
A novella vagy egy regény szinopszisa, ügyes sűrítménye, olyan hangulati skicc, ami nem kelti a vázlatosság érzését, vagy a regény oldalága, kinövése, a regényről leváló, önmagában is élvezetes gyümölcs – és a gyümölcsben, ha egyszer a regény fáján termett, mi más volna a mag, ha nem egy újabb regény ígérete, ami fává terebélyesedve újabb novellának tűnő regénykezdéseket és végeket bocsát ki magából.

P.S.: Ami a kökénybokrokat illeti, én bizony épp az említett helyen szedtem kökényt kétszer is, megmosva őket kis üvegbe raktam, portóit öntöttem rá, és karácsonykor az ünnepi vacsora után abból szemezgettem.

Tisztelt C.E.N.T.A.U.R.I!

Sajnálattal közlöm, hogy az idei Írók és Poéták VIP Báljába való feliratkozását csak egy főre tudom elfogadni.
Természetesen figyelembe veszem, hogy Ön ezelőtt néhány héttel a nyilvánosság elé tárta, hogy a C.E.N.T.A.U.R.I név valójában egy írói csoportosulást foglal magában, s ezt szövegszerűen igazolta is, ennek ellenére a lazacos szendvicsek meghatározott száma és a globális pénzügyi válság okán plusz hét főt idén már nem áll módunkba fogadni, kérjük, jövőre időben jelezze, hogy Maga hányan van.
A döntés ellen 8 napon belül fellebbezéssel élhet.
 
     Tisztelettel,
     Hollán Csenge
     PR asszisztens

Folyamodvány
Tisztelt Igazgató Úr,
ezennel bejelentem, hogy valójában nyolcan vagyok, s kérem, hogy a báli belépő tekintetében így kezeljenek. Miután elolvastam az összes rólam, illetve rólunk szóló írást, s mindegyikben a Kék Angyal kötet más-más írásától másztak a falra, ezért mielőtt valami őrült bajt, káoszt vagy vitát okoznék, előbújok a szekrény mögül.
Tehát az első, a krizosztómos novellát N. írta, a flaubert-es novellát én magam, C., ahogy az Úszó szigetet is. Normantól Ámorig az öt novellát U. írta, a Trolibuszt T. és I., a halálosakat E., az írást magát tárgyalókat A. Mint láthatja, R. még nem írt semmi különállót, lehet, hogy nem is fog, de ő a sztájlisztom, ott a helye a bálban.
További tévedések elkerülése végett, a könyvek különféle írásait összekapcsoló motívumokat azért helyeztem el, pl Norma azért veszi fel a Flaubert-novellában felfedezett neccharisnyát, vagy a Lápi antropoidban azért használják a flaubert-i novella Homolle-készítményét, sorolhatnám…, hogy ezzel az egyszerzőjűség látszatát keltsem.
Kérem ezen bejelentés figyelembe vételét.

     a C.E.N.T.A.U.R.I
 

Bárki írta is a fenti folyamodványt a nevemben, rossz nyomon jár. A Centauri nem a mi kis csoportosulásunk neve, Centauri én vagyok. Én viszem a prímet. Ha folyóirat volnánk, akkor én lennék a főszerkesztő, akinek ugyan vétójoga nincs, mégis jelentékeny hatással van arra, mit adunk ki a kezünkből. Ebből a szempontból a helyzet sokkal tisztázottabb, mint azt a folyamodvány írója elképzeli, viszont sokkal kaotikusabb abban a tekintetben, hogy nem nyolcan, hanem legalább húszan vagyunk, úgy mint Tafy, Barbitál, Erigon, Papilio, Larusz, Norma Lea, Néma Lea, Atera Flamma, Sven, Morgen, Jack bácsi, Bróm úr (isten nyugossza), megboldogult Christinánk… és még sokan mások. Gazdasági válság és szokásjog ide vagy oda, bizony mondom, megérdemelnénk negyven lazacos szendvicset is, mert ne tudja meg senki, milyen komplikált, feszültségektől sem mentes folyamat – munkának azért nem mondanám – ennyi ember önmagának, sokszor önmagához írott munkáit sajtó (és a nevem) alá rendezni. Már a kezdet kezdetén parázs vitákat folytattunk arról, hogyan teremtsünk magunkból egyetlen szerzőt, s ebben a szerzőségben ki és hol fogja megtalálni (megőrizni?) a saját identitását; már az első pillanatban kérdésesnek látták néhányan, lehetséges-e elfogadtatni a külvilággal egy ennyire változékony személyt. Ventura – hogy egy újabb nevet is behozzak – mindvégig azt képviselte: ez lehetetlen és botor vállalkozás. Tafy kamaszos, nemritkán apokaliptikus írásmódját például tökéletesen összeegyeztethetetlennek gondolta az én viszonylag következetes elbeszélői technikámmal. A kritikákat olvasva ez a vita újra meg újra fellángolt. Ventura állandóan azt emelte ki, hogy Tafy szertelensége a műértőknek is gondot okoz. Ugyanakkor az olvasók között sokan épp ezeket az elbeszéléseket szeretik a leginkább. Én most is megvédem Tafyt: értem és szeretem őt, akkor is, ha néha utálatos, s annak ellenére, hogy az agyamra megy a nő utáni halálvágya. Ráadásul Tafy legjobb, rendszerint félrészegen írt darabjait még nem adtuk közre, pedig… Sven szállít madárfotókat, Barbitál írja, lektorálja a természettudományokkal kapcsolatos szövegrészeket, Atera Flamma metaforákat gyárt, amiket aztán én építek a szövegekbe. Csoportosulásunk neve tehát nem Centauri, hanem – mint azt több helyen megírtuk már – FONO. És itt mindenki teszi a dolgát. Tafy folyamatos haldoklása meg nem szűnik egy pillanatra sem, Atera Flamma sóvárgása, Lea kéjvágya, November melankóliája, Erigon fickóssága – és hosszan sorolhatnám – Larusz szuperszonikus érzései, mindez se együtt, se külön-külön nem tart szünetet, együtt vagyunk, élünk és halunk, jól és rosszul, és ezzel a huzamos együtt- és ébrenléttel kiérdemeltünk száz lazacos szendvicset is. Odamegyünk, ha akarják, ha nem, be a bálba, és kikérjük magunknak, negyvenen, mind a százat.

A teljes levelezést a Beszélőben olvashatják.