hirdetés

Meghalt Pálinkás György

2016. szeptember 25.

2016. szeptember 25-én délben elhunyt Pálinkás György költő, író, szerkesztő, a Kijárat Kiadó alapítója és igazgatója. 

hirdetés

Pálinkás György 1946 júliusában született Pécsett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-könyvtár szakán végzett. Dolgozott nyomdai segédmunkásként, hírlapkézbesítőként és vagonkirakóként, volt könyvtáros és művészeti főelőadó a Baranya Megyei Könyvtárban, a Baranya Megyei Tanácsnál és a Baranyai Megyei Művelődési Központban. 1986 óta szabadfoglalkozású író, szerkesztő. A Széphalom és a Schenk Kiadó szerkesztőjeként, majd a Kortárs Kiadó főszerkesztőjeként, később a Pesti Kalligram kiadóvezetőjeként tevékenykedett. Az elsősorban művészetfilozófiai könyveket kiadó Kijárat Kiadót 1995-ben alapította. 

Díjai: Móricz-ösztöndíj, 1981; Soros-díj, 1987; Kassák-díj, 1989; Eötvös-ösztöndíj, 1991; IRAT-nívódíj, 1995; Soros-ösztöndíj, 1997

Kötetei:
Rendezzünk sugdosó partit (versek), Kozmosz, Budapest, 1981
Názáretben nincs hol landolni (versek), Magvető, Budapest, 1987
Hermina (regény), Jelenkor, Pécs, 1990
A városban, miként a szívemben, esik az eső (regény), Jelenkor, Pécs, 1992
Felhők könyve (regény), Jelenkor, Pécs, 1996
Szrogh György, Kijárat Kiadó, 1999 

*

A verset, amellyel búcsúzunk tőle, az Irodalmi Jelen közölte 2010 novemberében:

PÁLINKÁS GYÖRGY: MIELŐTT MAGÁBAN KIMONDANÁ

Csaknem teljesen sötét van.

A tér fái szinte benőtték a kandelábereket, fényük csak lefelé lyukadt ki, akár az elalvó szempillája között átszűrődő foltok. A zajok mindegyike külön képzetet kelt benne, melyek hol a püspöki kert irányából, hol a szökőkút felől jöttek.

Valami rovar berregteti szárnyait a háta mögötti bokorban,
a pad kontúrja beleolvad ebbe a homályba. Éles olajfaillat
árad szét, belekapva a kora nyári este puhaságába.

Hátradől a padon, a lépcsősort már elvéti a szem.

“Köszönni kellene valakinek.” A lombok közötti nyiladék
tekintetét a messzi égre tereli. – „Istennek hogyan köszönnek?”.

Nem vette észre, hogy már jó ideje ujjai a pad lécei közé
szorultak, csak a zsibbadásra lett figyelmes, mintha nem
lenne keze. Egy darabig a másik kezével kellett tartania –
„hogy’ nem csúszik szét a halott összekulcsolt keze?”.

A szemközti fán felrebben egy alvó madár.
milyen játékszer feje volt annak a verébnek, amit
egyszer gyermekkorában eltemetett. Az a kicsi gödör a cédrusbokor alatt
egyre hátrált szeme előtt és aztán meg mindent
olyan vastagnak látott. A hangyát is, amelynek
feldúlhatta fészkét, mert sebesen menekítette tojásait.

„Milyen üres a tér” – s leengedte kezét. Valami ág
vergődhet a szökőkút vizében, onnan jön ez a szaggatott
csobogás. Csillogó fényspirálok gyűrűznek felszínén, s
villannak szemébe a behajló bokrok leveleiről.
A fakoronák közti égnyiladékon egy éji madár repül át.

„Merre van a világ közepe?” – nem merte soha megforgatni
azt a hatalmas csillaggömböt a püspöki könyvtárban.

Elővesz egy szem cukrot a zsebéből. „A cukortól van,
hogy hazudik az ember” – mondta anyja.

Megakad a szeme a mellette álló fa törzsén, egy ablak
ideverődő fényében látja, hogy valami borostyánszínű
buggyanat imbolyog rajta.

„Így sír a fa” – hallotta már. S mintha nőne, ahogy a mutató
árnyéka a faliórán.

Behunyta szemét, s érezte még mintha benne folytatódna tovább.

 *

Írásai a Jelenkor folyóiratban ITT olvashatóak. A Literán legutóbb Rendkívüli nyitvatartás című sorozatunkban írt Pécs belvárosáról.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.