hirdetés

Megjelent a Magyar irodalom című tanulmánykötet

2010. november 23.
Régi hiányt pótol e kötet, mely első írásos emlékeinktől egészen a kortárs írók, költők munkásságáig végigköveti irodalmi kultúránk folyamatos változásait, s az egyes korszakokat és irányzatokat a legismertebb szerzők munkáin keresztül mutatja be.
hirdetés

Bár a Magyar irodalom több szerző közös műve, a kötet nem különálló tanulmányok laza füzére, hanem összefüggő, közérthetően és szakszerűen megírt narrációval vezeti végig az olvasót az irodalom történetén, átfogó képet nyújtva arról, hogyan alakult, formálódott az, amit ma úgy nevezünk: magyar irodalom.


Részlet Gintli Tibor előszavából

 
A magyar irodalom történetének elbeszélésére sokféle lehetőség kínálkozik. Hogy csupán néhányat említsünk: egyaránt érvényes megközelítés lehet az irodalom és társadalmi kontextusának összefüggéseire összpontosító elbeszélés vagy a különböző Magyarországon élő nyelvi közösségek kultúrájának bemutatása, a magyarországi irodalmak párhuzamos történetének tárgyalása. Nem kevésbé érdekes perspektívát kínál irodalmunk történetének regionális horizontú, a kelet-európai irodalmak kapcsolatait kitüntetett kérdésként kezelő vizsgálata, s a nyugat-európai irodalmakra tekintő komparatisztikai megközelítés tradíciója sem tekinthető kimerített kutatási iránynak. Az irodalom és a kultúra egyéb szféráinak kölcsönhatását feltáró kultúratudományi perspektíva ismét csak a lehetőségek sokféle változatát rejti magában. Nyilván képtelen vállalkozás lenne egy olyan irodalomtörténet megírásának kísérlete, amely a ma érdeklődésre számot tartó szempontok     mindegyikét igyekezne érvényre juttatni. Ezért irodalomtörténet-írásra vállalkozva szükségszerűen választanunk kellett az elbeszélés lehetséges szempontjai közül, annak világos belátásával, hogy nem a magyar irodalom történetének, hanem csupán egy lehetséges történetének elbeszélése lehet a célunk. Természetesen még azonos alapelvekre hagyatkozva is tetszőleges számú, szakmailag egyaránt megalapozott irodalomtörténet születhet, hiszen a narratíva kiemelt szereplői, a történet hangsúlyai eltérhetnek, sőt kisebb-nagyobb mértékben szükségszerűen el is térnek egymástól. Az elbeszélést az érvelés koherenciájában rejlő meggyőző ereje minősíti.

A kötet a kínálkozó szempontok sokféleségéből a poétikai alakulástörténetet választotta az általa elbeszélt történet alapjául. Döntésünket részben az indokolta, hogy e szempontrendszernek a lehetőségekhez mérten következetes érvényesítését a hazai irodalomtudomány eddigi eredményei lehetővé teszik, míg több fent említett alternatíva igényes megvalósítása olyan alapkutatásokat feltételez, melyek érthető okokból meghaladják vállalkozásunk lehetőségeit. Az alapelv meghatározásakor egyfajta szakmai konszenzusra is hagyatkozhattunk, mivel megítélésünk szerint a hazai irodalomtudomány képviselői általában nem vonják kétségbe a poétikai szempontú vizsgálatok létjogosultságát. Mivel kötetünk potenciális olvasóit részben az egyetemi hallgatókban látjuk, korántsem érdektelen, hogy az általunk választott megközelítésmód általánosan elfogadottnak tekinthető. A poétikai szempontú elbeszélés nyitott más tudományos diskurzusok irányában, ezért nem kellett attól tartanunk, hogy az egyéb szempontokat preferáló képzések keretében kötetünk használhatatlannak mutatkozna.

A poétika alakulástörténetének vezérfonalul választása határozza meg a kötet szerkezetét is. Az egyes korszakok irodalmát műnemek, illetve műfajok szerint tárgyaljuk. Mivel az irodalom fogalma, jellege és kategóriarendszere az idők során folytonosan változott, a fenti elvet a különböző korszakok igényeihez igazítva rugalmasan kezeltük, igyekezve megtalálni az összhangot a korszak irodalmi sajátosságai és a műfaji szempontú megközelítés között. A poétikai nézőpont érvényesítéséből fakadóan nem követtük a portrészerű elbeszélés hagyományát: ugyanazon szerző különböző műnemekbe, műfajokba sorolható műveit egymástól elválasztva, a műnem és a műfaj alakulástörténetébe illesztve tárgyaltuk. A választott elbeszélésmód belső koherenciájának megfelelően még az általunk legjelentősebbnek vélt szerzők esetében is eltekintettünk az életmű átfogó bemutatásától – amelyet egyébként a terjedelmi korlátok sem tettek volna lehetővé –, s megelégedtünk olyan művek kiemelésével, melyek az adott poétikai jelenség szemléltetéséhez megfelelőnek tűntek.

Nem törekedtünk arra, hogy az irodalmi intézmények (lapok, kiadók, irodalmi társaságok stb.) szisztematikus és részletes áttekintését nyújtsuk. Az irodalom alakulástörténetének elbeszélését nem minden korszak esetében helyeztük szélesebb történelmi, eszme- vagy művelődéstörténeti kontextusba. Ezen a téren is igyekeztük figyelembe venni az egyes korszakok sajátos jellegzetességeit. Bizonyos esetekben a társadalmi-történeti változások olyan közvetlen hatást gyakoroltak az irodalom szerkezetére, hogy a kontextus vázolásától nem tekinthettünk el. Másrészt bizonyos irodalmi jelenségek és művek – gyakran az időbeli távolságból fakadóan – nem értelmezhetők megfelelő művelődés- és eszmetörténeti ismeretek nélkül, ezért a poétikai szempont érvényesítéséhez ezekben az esetekben elengedhetetlennek tűntek az ilyen jellegű kitekintések.

Az elbeszélt történet időbeli határai a magyarországi írásbeliség kezdeteitől az ezredfordulóig, tehát egy évtized híján egészen napjainkig terjednek. A kötet szerkezete – elsősorban a kialakult oktatási gyakorlathoz, illetve a hazai egyetemek tanszéki struktúrájához igazodva – három nagy korszakra tagolódik: a régi, a klasszikus és a modern magyar irodalomra. […] Az elbeszélésmód kialakításakor összefüggő narratív szerkezet megteremtésére törekedtünk. Jóllehet a kötet szerzői nem hisznek a hézagmentes narratív struktúra lehetőségében, az átfogó kép megrajzolását mégis feladatuknak tekintették. Meggyőződésünk szerint az előadott történet nyitottsága megfér az összefüggő elbeszélés stratégiájával, ha a narratíva jelzi az elbeszélői kompetencia szükségszerű határait és az előadott történet elkerülhetetlen esetlegességeit, s nem igyekszik a történetmondót omnipotens narrátorként pozícionálni.

A szerzők közös meggyőződése, hogy a közérthetőség összeegyeztethető a szakszerűség követelményével, ezért arra törekedtünk, hogy az általunk beszélt nyelv könnyen befogadható legyen. Nem volt célunk valamely meghatározott elméleti irányzat programszerű követése, ugyanakkor igyekeztünk mindazt hasznosítani, ami az utóbbi évtizedek kutatásaiból tárgyunk szempontjából használhatónak bizonyult. Mivel a történeti megközelítés nagy hagyománnyal rendelkezik a hazai irodalomtudományban, e gazdag tradíció eredményeire is bátran hagyatkozhattunk. Reményeink szerint olyan könyv született, amelyben az újszerűség és a korábbi tudományos teljesítmények megbecsülése harmonikusan kiegészíti egymást. 

Főszerkesztő: Gintli Tibor

írták: Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton és Vaderna Gábor

Budapest, Akadémiai, 2010.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.