Megszokod, mint a falu a harangot.

Összenősz vele, mint faág a törzzsel –

e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy,

lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.

Tűz van, esküvő, temetnek, születnek,

kitekerik a csirke nyakát levesnek,

botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek,

szaladj játszani! – mondják a gyereknek.

Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.

Vagy megütöttek? Te ütöttél?

Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?

Ugyan már, hova szöknél?!                              

Majd profitálsz lüktető sebeidből,

harci szekered a mezőre hajtod,

megdermed hátadon a sós verejték,

s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.

A csábító leszel és az elcsábított is –

hogy ne legyen olyan árva az árva.

Egymást szorongatják vadul a vágyak,

s mindenki máson át marad magára.

Lebontott kályha füstje száll utánad,

egy régi fásládának vallanál szerelmet,

de jussát követeli minden új nap –

tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.

Megszokod, mint a falu a harangot,

egymás után sírni, nevetni, sírni,

ne kérdezd, hogy mire kell, mire kellett

sort sor után és sort sor alá írni.

Kántor Péter