Lesz szép ünnepség az egyetemen?

Géher István: Részleteket nem tudok, de készülnek valamire a tanszéken, kérdezték ugyanis, ráérek-e január 20-án…

S hogy lesz ezután? Folytatódnak a műfordítói szemináriumok?

Nyugdíjasként állok az egyetem alkalmazásában, de már csak január 15-ig. Másnaptól már ez nem lehetséges, 70 év fölött tiltják a jogszabályok. Ha viszont megkapom a professor emeritus címet, maradhatok a tanszéken, taníthatok tovább. A szerda esti műfordítói szemináriumomat, amit több mint harminc éve tartok, mindenképp folytatom, ebben megállapodtunk. És változatlanul bejárok a Színművészetire is, ahol megbízott előadóként dolgozom. Mindenesetre több idő marad írásra, fordításra.

Igen, bár tervezni a versírást nem lehet, csak akkor ír az ember, ha tud. Nagyon fontos viszont, hogy tudjon nem írni, amikor nem tud írni.

A fordítással azért más a helyzet, az inkább tervezhető.

Valóban, számolok is ezzel. Épp most fejeztem be egy nagyon nagy munkát, William Faulkner regényét fordítottam újra, ami korábban Megszületik augusztusban címmel jelent meg magyarul. De nem ez az igazi címe, hanem az, hogy Augusztus vége. Erről Faulkner egyébként egy ízben külön előadást tartott egyetemistáknak. Ez egy 400 oldalas könyv, életemben ilyen hosszút nem fordítottam még, utóbbi két nyaram ezzel telt. Fordítottam régebben már egy kisebb Faulkner-regényt meg szerkesztője is voltam művei magyar kiadásának, hát most lefordítottam az egyik nagyregényét is, ha már annyit foglalkoztam vele.

Visszatér ilyenkor, felidéződik a Faulkner könyvek hangulata a múltból?

Persze, közben följönnek a stiláris ízek és szagok. De volt ebben egy „öreg Toldi-gesztus” is, hogy meg tudom-e még csinálni. Ez voltaképpen az egyik formája annak az igyekezetnek, hogy az ember valahogy folyamatosságot teremtsen fiatalabb és idősebb kora között.

Érezhető jelentős különbség a műfordítók tevékenységében, esetleg elkötelezettségében évtizedek elteltével?

Nem annyira a fordítók személyes mentalitásából fakadnak a különbségek, hanem az egész könyvkiadói rendszer működéséből. Azelőtt, réges-régen jó néhány ember kezén keresztülment a kézirat: volt szerkesztő, kontrollszerkesztő, kézirat előkészítő, nyomdai korrektor, irodalmi vezető, főszerkesztő, s ennyi szem sokkal többet lát, kevés esélyük maradt a hibáknak. Ma megesik, nem is ritkán, hogy a fordító számítógépéből egyenest a nyomdába megy a szöveg. Így, természetesen, jóval nagyobb felelősség terheli meg a fordítót, ha érzékeny a lelkiismerete.

A G. István László néven publikáló kitűnő költő néhány versét angolul is olvashatni – édesapja, Géher István fordításában.

Mikor az iowai íróprogram keretében a fiam több hónapot tölthetett Iowa Cityben, akkor az anyagát én fordítottam angolra, valóban.

Olyan lehet az apa számára fia versét újragondolni és saját – akár angol – szavaival kifejezni, mint végighallgatni egy kényszerűen őszinte vallomást.

A fordítás, különösen a versfordítás a befogadó irodalom rezonanciáit mobilizálja. Én elég sokat tanítottam angol-amerikai költészetet, és azt veszem észre, hogy nem „célzom be” ugyan a szöveget, hogy szóljon az, mondjuk, T. S. Elliot stílusában, mégis megszólal valami. Még jóval fiatalabb volt István fiam, mikor verse fordítása közben rémülten hallottam belőle, az angol változatából, Sylvia Plath hangját. Ezek, amiket az iowai útjához fordítottam, már az öreg Yeats hangját idézik nekem. De ezt mindig csak utólag veszem észre. Én az István verseit jól ismerem, magyar nyelvű olvasói közül én vagyok az első, de az nem olyan intenzív élmény, mint a fordítása. És bizony, néha megtudok tőle ilyenkor olyasmit, amit másként nem tudhatnék. S olykor nem is akarom ezt beleszőni a fordításba.

Nem szívesen mennék el úgy a Shakespeare-tudós lakásából, hogy ne kérdeznék valami ilyesmit: van nagyobb dolog a világban Shakespeare Vilmosnál?

Kerüljük el a magasztalást, amit az angolok bárdimádatnak, bálványimádásnak neveznek, de az holtbiztos, hogy számomra Shakespeare a legmaradandóbban érdekes, akit nem lehet megunni, s akiben találok mindig valami újat.

Mit  például?

Egy régebbi felismerés jut eszembe. Amikor egyszer a Coriolanusról írtam – ami nem a legnagyobb drámái közül való –, azon kaptam magam, hogy az ellenség-képződés jelenségéről írok. Hogy mennyire létszükséglete az embernek, a darabban Coriolanusnak, hogy legyen ellensége. És, ha másutt nem talál, magából teremt magának, mert nem tud meglenni ellenség nélkül. Azóta eltelt húsz esztendő, ami ehhez elegendő illusztrációval szolgált. Én, aki nem politizálok, sem magánéletemben, sem tanítás közben, erre sohasem jöttem volna rá a Coriolanus olvasgatása, értelmezése nélkül.