A közönséget Bódis Kriszta köszönti a színpad közepén, könnyű barna ruhában, punkos bakancsban és Gordon Agáta nadrágban, blézerben. Spiró György és Rakovszky Zsuzsa  ül még az író-asztalnál, ők csak zakótól illetve kosztümkabáttól fölfelé látszanak. A színész-asztalt a Pintér Béla Társulatból ülik körül négyen: Turóczy Szabolcs, Enyedi Éva, Szalontay Tünde és Roszik Hella (aki mankóval biceg a székig, majd bal lábát hokedlira nyújtja ültében – a mankó azonban nem „játszik” sajnos, nem kellék, Hella, szegény, civil sérülésével szerepel a felolvasó esten).
Elárulják a vendéglátók (B. K. & G. A.), hogy zavarban vannak kissé, mert kőszínházban nem szerepeltek eddigelé, ez most egyszer van egyébként, terveik szerint a Gödörben vagy a Nyitott Műhelyben lesz a folytatás – a Centrál új tulajdonosa nem tart igényt ugyanis az Irodalmi Centrifugára.

Arról lesz szó ma este, tudjuk meg, hogy hogyan is élünk Magyarországban, miről árulkodnak Rakovszky és Spiró szövegei a jövőt, a kilátásainkat illetően ma, ilyen borongós-havas, hideg időkben. S kiderül talán, miben áll az írók, művészek felelőssége. Van egy – meglehet, közhelyes, de – fontos kérdés, ki számít ma embernek, mondja Bódis Kriszta, amire ő tudja a választ is, így: ami állat és Isten között van, az. Az ember: férfi – teszi hozzá Gordon Agáta –, a nő viszont angyal.
Ekkor elkezdődik a voltaképpeni első felvonás, a felolvasó színház. A színművészek egy-egy részletet adnak elő az írók műveiből („Művek a kristálygömbben”), ebben a sorrendben: Gordon Agáta: Magdolna negyed, Bódis Kriszta: Kemény vaj, Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban, Spiró György: Feleségverseny. Azzal, hogy kicsit szerepekre van osztva (no meg azzal, hogy kitűnő színészek nemes profizmussal adják elő), igazi kulturális élményhez jut a közönség, jöhet bármi a szünet után, már megérte eljönni.

Szünet

A második részben az írók asztala kapja a fényt, a házigazda-moderátorok kérdezik a vendégeket. (A színészek is maradnak, végigülik a beszélgetést.) Mit tehet az ember? Az egyes ember, ha segíteni akar a nyomorultakon, a legszegényebbeken, akik magukon nem tudnak – ez az első kör, amit megvitatásra ajánl Bódis Kriszta. Az egyes ember nem sokat tehet – mondja Spiró György. – Ha az illető szociális munkás, akkor valamennyit igen, de kevés segítséget (értsd: pénzt) kap ehhez az államtól, úgyhogy ez is elhanyagolható. Érdemes inkább az írók felelősségét vizsgálni, szerinte. A szocializmusban (amit mellesleg S. Gy. utált, ahogyan „ezt a kapitalizmusnak vagy minek nevezett rendszert” is) az írók révén komoly ellenzéke volt a hatalomnak, műveikben minduntalan beleverték az illetékesek orrát abba, hogy a szerencsétlen sorsúakkal csak szavakban szolidárisak. Azóta viszont jelentős változáson ment át nevezett szerzők (és mások) mentalitása, ebben a mostani rendszerben – amely azt hirdeti, hogy a piac mindent megold, és aki rosszul jár, az maga tehet róla – megszűnt a szolidaritás eszménye.

Én magam íróként is azokra a kérdésekre keresem a választ, amiket a társadalom tesz föl, nincsen külön magánemberi véleményem, érdeklődésem – veszi át a szót Bódis Kriszta, részletesen kifejtve a valósághoz és művészi hitvallásához fűződő viszonyát. Gordon Agáta ekkor maliciózusan megjegyzi, hogy keserű pirula volt számára Spiró Feleségversenyét bevenni, mert minden borzalom, ami abban feltárul, ismerős számára: azok a működésképtelen férfi-domináns társadalom termékei. „Mit gondolsz erről?” – fordul Spiróhoz, aki értetlen arcot vág (derültség a nézőtéren), és nem érti, miért nevezik őt nőgyűlölőnek. Hát, majd én elmagyarázom, mondja Gordon Agáta, azért, mert folyvást csúnya, buta, tehetetlen nőkről mesélsz. Spiró ezt roppant sajnálja (újabb derültség), ő maga például a mellette ülő Rakovszky Zsuzsa műveit olvasva soha nem gondol arra, hogy azokat nő vagy férfi írta-e. Vagy itt van Móricz, teszi hozzá, akinél hitelesebben nemigen lehet írni a nőkről, akkor most a Móricz egy nő? (Nevetés a sorokban.)

Van-e bármi kapaszkodó manapság a perifériára szorultak számára? – vesz új irányt Bódis Kriszta a gender-vonal után. – Mi reményük maradt a közösségből teljesen kiszorultaknak?
Kapaszkodót, megoldásokat én nem tudok nyújtani a hőseim számára – mondja Rakovszky Zsuzsa –, kérdés, van-e egyáltalán valaki, aki tud. Hiszen kínszenvedések nemcsak a szegénységből adódhatnak egy ember életében, hanem szerettei elvesztéséből, betegségekből is például, amikkel, úgy, ahogy, együtt kell élni. Tehát, a műveimben én nem törekszem „megoldani” a helyzetüket.

Meggyőződésem, teszi hozzá Spiró György, hogy az írónak nincs más dolga, és ez a legnagyobb felelőssége is egyben, mint jó műveket írni.
(Intermezzo)
Néhányan a közönség soraiból közbe-közbe szólnak, kommentálják olykor hangosan a színpadi beszélgetést. Ennek Bódis Kriszta örül, kifejezetten kéri is, hogy mondják hangosan véleményüket. Oké, a néző mondja, itt van két vendég (Spiró György és Rakovszky Zsuzsa), és a kérdezők (Bódis Kriszta és Gordon Agáta) igazán hagyhatnák őket többet beszélni, és nem kéne minden szavukra hosszú monológokkal reagálni. (Egyetértő taps a nézőtéren.) Van-e még kérdés? – fordul a nézőkhöz Kriszta. Van. Azt szeretném megtudni, mondja egy szemüveges lány, mi is ma este voltaképpen a téma. (Derültség.) Hát, az írói felelősségvállalás, válaszolja az Irodalmi Centrifuga házigazdája.

Vissza az írókhoz. Kevés a remény vagy éppenséggel nincs is a tárgyalt regényekben, a Feleségverseny és A Hold a hetedik házban olvasóját nem kecsegtetik ilyesmivel a szerzők, mondja-kérdezi Gordon Agáta. Ez nem pesszimizmus, válaszol Spiró, Rakovszky Zsuzsával látható egyetértésben, hanem realizmus. Egyébként sem érti, miért kellene optimista hangokat keresni egy regényben, nem dolga az írónak „kiutat mutatni”, megoldani hősei problémáit.

Van még valaki, aki nem ért egyet az elhangzottakkal? – kísérti meg újra az interaktivitást Bódis Kriszta. „Azok időközben már elmentek” – szól át a színész-asztaltól Roszik Hella. Néhány levezető-összegző Spiró-mondattal lassan véget ér beszélgetős rész, két regényrészlet előadása van még hátra, s búcsúzik az Irodalmi Centrifuga erre az évre.