hirdetés

Megtisztulás

2016. április 13.

Le se vettem a szemem a másfél méternyi ösvénydarabról és az ezüstszínű sárhányóról, és úgy szorítottam a kormányt, hogy már pár perc után érződött a bőr savanykás szaga. A töltésből és a folyópartból csak annyit láttam, amennyi magától odakerült a szemem sarkába. − Lengőhidak című társművészetekhez kapcsolódó sorozatunkban Csutak Gabi ezúttal Szőcs Petra fotójához írt novellát.

hirdetés

Már két teljes napja tudtam biciklizni. Ott hajtottam szorosan apám nyomában a töltésen. Négyszer kattant a lábam alatt a pedál, amíg az övé ráérősen csak egyszer. Ezt onnan tudtam, hogy a negyedik ütemre megvillant a papír-fecni, ami a kerekére ragadt, majd megint bebújt a nikkel sárhányó alá. A zongorázás jutott eszembe, a dalocska, amivel azon a héten kínzott a Büdösszájú: egyik kézzel négy hang, míg a másikkal csak egy, de azzal a ritkábban mozgó ujjal lenyomva kellett tartani a billentyűt. Ezt mindig elrontottam. Meg azt is, amikor azt próbálgattuk a fiúkkal, hogy tudjuk-e egyszerre ütögetni a fejünket, és körbe-körbe simogatni a hasunkat.
Mielőtt elindultunk, apám szertartásosan leszerelte a két hátsó pótkereket, ami csak kicsiknek való. Megvetően rádobta a pincében penészedő kinőtt korcsolyáink tetejére. Jó volt hallani a koccanást, meg ahogy kicsit megroskad, átrendeződik az egész kupac.

A Szamos-partig csak toltuk a bicikliket. Ez sem volt annyira egyszerű, mint gondoltam. A bicikli nem lehet se túl messze se túl közel, és könnyen megtörténhet, hogy a pedál lesúrolja a bokacsontról a bőrt. A töltésre futva kell feljutni a biciklivel, másképp nagyon megizzadunk. Amikor már fent voltunk, apám segített felülni, elrendezni a lábaimat a megfelelő helyre, és még tartott egy kicsit, amíg felvettem a ritmust. Aztán megkerült és előttem hajtott. Szorosan a nyomában kellett maradnom, de vigyázva, nehogy összeütközzünk.

Le se vettem a szemem a másfél méternyi ösvénydarabról és az ezüstszínű sárhányóról, és úgy szorítottam a kormányt, hogy már pár perc után érződött a bőr savanykás szaga. A töltésből és a folyópartból csak annyit láttam, amennyi magától odakerült a szemem sarkába. Még a folyó sárszaga, néha fel-fel villanó fénye is zavart a koncentrálásban, sőt a rengeteg frissen kaszált fű is, mert egy-egy szál az ösvényünkre tévedt. Nagy nehezen mégis sikerült egy kicsit feljebb emelni a fejemet, hogy távolabbra lássak, egészen addig, ahol az ösvény belefúródott egy felhőbe. Ettől muszáj volt gyorsabban tekerni, hirtelen olyan érthetetlen lett, hogy nem dőltem még el azon a két vékony keréken, aztán még gyorsabban, ne legyen idő rágondolni sem.
Aztán apám hangja jóval távolabbról hallatszott, mint az a másfél méter, valamit hátrakiáltott, aztán lekanyarodott a töltésről. Egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Nem tudtam, mit kell tenni ilyenkor, csak azt, hogy végem van, ha nem maradok szorosan mögötte: elrántottam a kormányt és csukott szemmel hajtottam lefelé, vagyis már nem is én, a pedálok lendítették a lábamat, repítettek egyre messzebbre a kavargó porfelhőben, aztán már csak zuhantam, gurultam megállíthatatlanul…
A kavicsos földút szépen felszántotta a bőrömet, úgy hogy még hetekig volt mit büszkén mutogatni a többieknek. Nem is fájt, csak forrón zsibbadt minden, és valami langyos sós lével lett tele a szám. Előbb csak szaggatottan tudtam beszívni a nyers hús és por szagát, aztán mégis sikerült: szép, egyenletes hullámokban oldottam ki magamból a sűrített levegőt.

Apám ölbe vett, elvitt a strandon egy vöröskeresztes bódéig, és ott valami fehéren pezsgő, cseppet sem csípős folyadékkal még jobban elzsibbasztottak. A hab ellepte a hatalmas horzsolásokat, mint amikor a hullámok taraja szétterül a nedves fövenyen. Később ilyennek képzeltem a leprások megtisztulását.
Nem fájt egyáltalán, de én teli torokból, boldogan sírtam tovább, mert végre lehetett. Még apám is többször mondogatta, hogy „Semmi baj”.

Mert sírni csak nagyon alapos indokkal volt szabad, és azt is csak mértékkel. Amikor például valaki már olyan sok ideje sír, hogy nem tud egy lélegzetvétellel elég levegőhöz jutni, hanem legalább három kell hozzá, és csuklásra emlékeztető hangokat hallat közben, azt nem vigasztalják meg. Apám ezt hívta ikegésnek. Elég gyakorlottan utánozta is, igaz nem egészen pontosan: egyre gyorsabban lihegett, aztán amikor elfáradt, vihogott egy kicsit, majd nagy levegőt vett, és kezdte elölről, mint egy elfáradt kutya. Ezzel mindig el is érte, hogy abba akarjam hagyni, bár így is sokáig eltartott még. Legtöbbször inkább el kellett elbújni valahová, hogy ne hallja.

De most a nyakában vitt haza. Nagyon sajnáltam, hogy vége lett, hogy már nincs miért sírni tovább.

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Alexander Csinguacsgukk Alexander Csinguacsgukk 2016-04-19 07:50

én is szeretnék kérni valamit, ha már így meglágyítottuk egymás szívét, visszakaphatnám az Alexader Kovats nicket? :-) a csinguacsgukkra még nem vagyok méltó. a saját nevem, az velem nőtt fel. mindig azt nevezi nevén, aki Én vagyok. ha tehetitek, előre is köszönöm.

amúgy tök ari a Gabi ezzel a próbálkozással fent. bár szigorú vagyok néha, de ahogy lentebb mondtam nem az "elrontott" mozdulatok számítanak, v azok, melyek helyrehozzák őket, hanem a szándék nemessége, ahonnan bármely mozdulat elindul. mert itt található meg minden emberben az ember.
és az bennetek is ott van. szépen.

Alexander Csinguacsgukk Alexander Csinguacsgukk 2016-04-19 07:36

a "hálásan köszönjük" mögött, bár közhelynek tűnik, de él az a nemes gondolkodás, mely iránti meghajlásomban elnézést kell kérjek tőletek. értelek benneteket eleitől fogva. csak az embert tovább ragadják néha a gondolatai, melyek legelsőit, feltett írásaitok indítják el. sajnálom, h személyeskedésbe torkollik néha. de válaszolni "Döbrögi méltóságok" "botütéseire" csak ott tudok, ahol azt ők velem szemben elkövették.
igyekszem nem belemenni a provokációkba, és kéréseteket szem előtt tartani. megtisztelve érzem általatok magamat azzal, h bár valóban nem titkoltan vagyok Alexander minden nicknevemben - mert sunyisággal, adhoc nicknéven visszalopni magam, az nem műfajom - bizalmat szavaztok nekem, mely kérésetek hangvételéből, számomra világos, és egyértelmű. mindent megteszeszek, h kitiltásom negyedszer ne forduljon elő. legyen szép napotok, Nektek is.

bár "mozdulataink" nebulók, az ember mögöttük, mindig ember..

Liszenko Liszenko 2016-04-18 19:25

Lehet, hogy tettünk egy-két kitérőt, de szerintem én és blattne alapvetően a cikk tartalmára reflektáltunk.

administrator administrator 2016-04-18 18:05

Kedves Hozzászólók! Kérjük, ha lehetséges, a cikk tartalmára reflektáljanak. Az egymással folytatott beszélgetést, javasoljuk, emailen, chaten intézzék! Újfent megkérjük Alexander... stb. nevű felhasználónkat, aki már háromszor elérte, hogy letiltsuk, hogy gondolatait cikkekben fogalmazza meg, vagy a Haddszóljon rovatban írja meg, ne itt! Kérjük, vegye ezt figyelmeztetésnek! A megértést hálásan köszönjük!

blattne blattne 2016-04-15 10:38

Egyes kisfiúk is ilyenek maradnak. És egyes lányok nem. A hiszti genderuniverzális. A nonhiszti is.

Liszenko Liszenko 2016-04-15 10:10

A kisfiúk felnőnek, a lányok meg ilyenek maradnak.

Uri Asaf Uri Asaf 2016-04-15 10:04

Nagyon szép írás, a fotó is, bár nem megy a szöveghez. Majdnem Magritte.

szocspetra szocspetra 2016-04-14 03:24

lol.

Liszenko Liszenko 2016-04-13 19:49

Őszinte vallomás arról, hogy a nők a hisztit _önmagáért_ szeretik, művelik.