hirdetés

Megújul a Versum!

2018. augusztus 16.

Megújul a Versum! Az idén négyéves, világlírával és műfordítással foglalkozó online irodalmi magazin, a Versum Online új szerkesztőségi struktúrával, gyakoribb versmegosztással és kiegészítő tartalommal (esszék, interjúk, jegyzetek) folytatja. Mohácsi Balázs főszerkesztő-helyettes bevezető gondolatait és az új szerkesztők bemutatkozását olvashatják.

hirdetés

Mohácsi Balázs

Mondjuk ki: a hazai világlíra nagy szarban van. Ezen nincs mit szépíteni. Nem a fordításokkal, nem a fordítókkal és nem a hozzáértő szakemberekkel van a gond. Nem is a könyvpiaccal, bár kétségtelen, hogy a világlíra mostohagyerek a piacon. De aligha várhatunk (kortárs) világlíráért sorban álló tömegeket (tehát magas eladási számokat és megtérülő befektetéseket), ha azok a tömegek Petőfire vannak kondicionálva, és ha a közoktatásban nemcsak a kortárs magyar irodalom nincs jelen kellő arányban, de talán Whitmannél, Apollinaire-nél és Lorcánál újabb világirodalmi klasszikus sem került be a tananyagba, ők is csak néhány verssel – azt meg már tényleg hagyjuk, hogy pénz is kell a vásárláshoz. De nem is (egészen) a közoktatás hibája, hiszen nem lehet és nem is kell feltétlenül megannyi ország irodalmával alaposan megismerkedni – bár valamifajta általános műveltség szerintem nem megvetendő dolog. Viszont a kultúrájára oly büszke ország esetleg működtethetne olyan támogatási rendszert, amely segíti annak a kultúrának a nemzetek közötti gyarapítását. Hogyan is gyarapodik a magyar kultúra más nemzetek irodalmától? Egyszerűsítőn: úgy, ahogyan Janus Pannonius az ókori és neolatinitástól, Balassi Bálint a szláv énekektől, Kölcsey vagy Berzsenyi az antik metrumoktól kezdve a francia felvilágosodáson át a német klasszikáig és romantikáig sok mindentől, Arany például Shakespeare-től, a Nyugat költői mindenekelőtt a francia szimbolizmustól, a kassáki avantgárd Whitmantől, Verhaerentől, Apollinaire-től, Cendrars-tól és Schwitterstől, Nemes Nagy Rilkétől – satöbbi.

Mindez nem valami balliberális-urbánus-kozmopolita-magyarellenes nyekergés. A műfordítás Babits Mihály szerint ajándék, Tóth Árpád szerint pedig szolgálat a nemzetnek, Vas István egyenesen a leghazafiasabb cselekedetnek nevezi. Beszédes adat három – mindenféle kultúrkampf közepette is – megkérdőjelezhetetlen fontosságú költőnkről: Illyés Gyula összegyűjtött műfordításai 1000 oldalt, Kálnoky László válogatott(!) versfordításai 1500 oldalt, Weöres Sándor egybegyűjtött fordításai pedig majdnem 2500 oldalt tesznek ki. Jegyezzük még meg: alighanem Szőcs Géza is gondolhat valamit a világlíráról, hiszen belevágott a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjba (aminek a működése már, persze, megkérdőjelezhető, de ezt most hagyjuk). (Meg egyébként Orbán János Dénes is hol volna Faludy György Villonja nélkül? – de ezt már tényleg csak zárójelben.)

Nincs kedvem felsorolni a könyvsorozatokat és a folyóiratokat, amelyek megszűntek. Ha nem számítjuk az ímmel-ámmal megjelenő versfordításokat abban a maréknyi folyóiratban, ahol egyáltalán hajlandók közölni őket, sem pedig az inkább antológia-, mint folyóiratszerűen működő Magyarul Bábelben oldalát – akkor ma a Versum az egyetlen világirodalmi-világlírai profilú platform.

A Versum maradt – akarom mondani, joggal, ugyanis volt idő, amikor legegyszerűbb lett volna leállítani a projektet. Sajnos a szakmai munkával járó, mégis minden anyagi fedezet nélkül működő tevékenységeknek a halála, hogy a pénzhiány miatt az ember átgondolja a prioritásait, időhiány (és kilátástalanság) lép fel, aztán elapad a munka. Szerencsére, ha döcögősen, kihagyásokkal, vagy csekélyke heti egy frissüléssel is, de sikerült átvészelni a 2017 eleje óta tartó mintegy másfél éves időszakot. Ám nem lehetett ezt már így folytatni – de abbahagyni sem, hiszen fontosabb ügy annál. Ezért néhány hamvába holt fogadkozás és nekirugaszkodás után a szerkesztőség – Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Szabó Marcell, Urbán Bálint és jómagam – régóta esedékes vérfrissítésre szánta el magát.

Az elmúlt hetek tempója már új kollégáink lendületét tükrözi. A heti három-négy-öt frissülés között reményeink szerint előbb-utóbb ismét rendszeresen feltűnnek majd az eddig hanyagoltabb rovatokat gazdagító anyagok is: a jegyzetek és a kisesszék a Háttérben, az interjúk és a Vetítő rovat rövid kommentárral kísért videói. De valószínűleg az új szerkesztők munkája nyomán a versek nyelvi-kulturális aránya is változni fog – és talán még az anglofón túlsúlyt is sikerül kicsit elmozdítanunk. A vérfrissítéssel együtt a szerkesztőségi struktúra is megváltozott: az alapító szerkesztők kicsit hátrébb húzódtak, s afféle szerkesztőbizottságként támogatják munkánkat, míg a heti operatív munkát elsősorban az új kollégák végzik az én irányításommal. S akkor következzenek az újonnan színre lépő szerkesztőtársak rövid bemutatkozásai – gondolatok a világlíráról és a fordításról általában vagy a speciálisan a nyelvterületükről, terveikről, fordítói álmaikról. Ki-ki vérmérséklete szerint, demokratikus ábécé-rendben: Bordás Máté, Kállay Eszter, Sipos Tamás, Vajna Ádám. (Spoiler-alert: az elmúlt hetek levelezése, műhelymunkája, tervezgetése már ezeken a válaszokon is nyomot hagyott, amit örömmel látok.)

 

Bordás Máté

A világlíra akkor kezdett el kifejezetten érdekelni, mikor először olvastam A létezés hálói című antológiát. William Carlos Williams Tél jövetele című verse azóta is kedvencem. De ekkor még meg sem próbáltam angolból fordítani – most már ezen is átestem.

A fordítás kapcsán a két legmeghatározóbb szerző számomra Wolfgang Borchert és Anja Kampmann. Előbbinek rövidtörténeteit, utóbbinak verseit fordítom nagy rajongással. Ami látható: a Borchert-fordításból Babits-ösztöndíj lett, a versfordítás pedig a Versumig vezetett. A láthatatlan része pedig az, hogy feleslegesnek érezném magam, ha nem hasznosítanám így a nyelvtudásomat saját magam és mások javára.
Szórakoztató kihívás, ha az ember olyan szerzőket fordít, akiket még akkor is imádna, ha más fordítaná őket. Így a fordítói és az olvasói szerepek öröme is megmarad.
Emellett fontosnak érzem kiemelni, hogy számomra – és szerintem ez sok más fordítónál is tendencia – az adott szerző utáni kutatás is nagy szerepet játszik. Nagyon sokat hozzátesz a fordításhoz és a szerkesztéshez az adott szöveggel és/vagy szerzővel kapcsolatban végzett elemző munka.

 

Kállay Eszter

A fordítás közösségi dolog. Ha nincs olyan közeg, ahol a különböző megoldásokat össze lehet vetni, ahol többször, hangosan ki lehet mondani egy kifejezést, hogy meghalljuk, mennyire hangzik természetesen, vagy fizikailag eljátszani bizonyos mozdulatokat, hogy elmagyarázzuk egymásnak, mit jelent egy-egy szerzői utasítás, akkor a fordítás magányos és nehéz munka – gondoltam, mikor elkezdtem drámákat fordítani egy egyetemről ismert társasággal, akik közben a barátaim lettek. Még mindig ezt gondolom, a Versumot egy újfajta műhelymunkának fogom föl, semmin nem lehet egyedül dolgozni, semmit nem érdemes úgy fordítani, hogy közben nem lehet együtt szinonimákat keresni, aztán kifigurázni a megtalált szavakat. De a mostani legizgalmasabb kihívást az jelenti, hogy vékonyodik körülöttem a biztonságot jelentő burok, hogy néha nem lehet megerősítést keresve körbenézni, helyeslő tekinteteket keresni, és a fordító (vagyis én) nemcsak együttműködésben dolgozik, hanem döntéseket is hoz. Lírát fordítani bizonyos értelemben olyan, mint lírát írni – csönd, levegő be, kifújásra leírom azt a sort, ami egy délelőttnyi gondolkodás után egyszer csak bekattan. Ha működik, akkor folytatódhat a játék.

A közeljövőben Jo Shapcott és Sesshu Foster verseiből szeretnék fordítani. Az utóbbi szerzőtől álljon itt egy (akár versként is értelmezhető) szöveg, ami nekem sokat segít olyankor, amikor nem értem, mit miért csinálok: How Is the Artist or Writer to Function (Survive & Produce) in the Community, Outside of Institutions? [Hogyan működjön (éljen túl és alkosson) a művész vagy az író a társadalomban, az intézményrendszeren kívül?]. Jó lenne lefordítani.

 

Sipos Tamás

Az elektrotechnikusi képzés, a rendőrtiszti és az anglisztika helyett a lengyel szakon kötöttem ki. Egy kis és családias szigeten, ahol az oktatók nagy része aktív műfordító, így mindig volt kihez fordulnom, ha éppen elakadtam valamivel. A kreatív írás specializáció mindehhez (fordítói értelemben véve) tökéletes kiegészítést jelentett.

A költészet lengyelországi népszerűségét elég jól nyomon lehet követni a wrocławi Biuro Literackie tevékenységén. Szinte kizárólag lengyel és külföldi verseskötetek kiadásával foglalkoznak. Az egyik legérdekesebb projektjük talán a „komiks z wierszem", vagyis a képregényként illusztrált verseskötet. Eddig három ilyen kötet jelent meg különböző tematikával. Ilyesmit talán szívesen olvasnának nálunk is. Nagyon szimpatikus még náluk, hogy 2010 óta minden évben kiadnak egy frissen debütált, kötet nélküli költőkből álló almanachot, 2016-ban pedig megjelentettek egy „társadalmilag elkötelezett" versekből álló antológiát, amiben megpróbálták újraértelmezni magát a műfajt. Úgy tűnik, ebben is előttünk járnak.

A véletlenszerűen elém kerülő verseken kívül két köteten dolgozom. Az egyik Grzegorz Kwiatkowski verseskötete, a másik Bronka Nowicka novelláskötete. Elég sok ötletem van még, de most leginkább hosszabb távú projektekben gondolkodom. Ilyen például egy antológia az eddig mellőzöttebb, vagy magyarra egyáltalán nem lefordított, de Lengyelországban már jól ismert költőkkel, egy szláv mitológiai képeskönyv, meg persze szeretném tovább erősíteni a Versumot még több szláv versfordítással.

Az utolsó lengyel antológia könyv formájában (ha jól tudom) 2003-ban jelent meg, előtte 1992-ben. Már az egyik 1969-ben megjelent lengyel antológia fülszövegében is égető hiánypótlásról írtak. Mit mondjunk ma, amikor már se Nagyvilág, se Lettre, és több szépirodalmi folyóirat és kulturális platform áll a megszűnés szélén? A világlíra fórumai szűkülni látszanak. Ilyenkor iszonyú nagy szükség van a Versumhoz hasonló kezdeményezésekre és még több weboldalra, portálra, folyóiratra, ahol szívesen közölnek versfordításokat. A magyar költészetnek ma is mérhetetlen szüksége van erre.

 

Vajna Ádám

Tizenegy-két éves lehettem, amikor egy örökségből hozzánk került közel harminc darab az Európa Könyvkiadó '80-as években futó világlíra-sorozatából. Kis, vékony, puhakötésű, besárgult könyvek egyencímlappal és a lehető legkézenfekvőbb címmel: XY versei.

Tizenegy-két évvel később, egy norvég szakkal a hátam mögött (orrom előtt talán egy doktorival), egy lefordított Tor Ulven-kötet után (egyelőre még kéziratban), Versum-szerkesztőként (már posztoltam verset is) azt szeretném, ha tizenegy-két év múlva valaki úgy kezdené a fordításról írt szösszenetét, hogy: „Tizenegy-két éves lehettem, amikor belájkoltam Facebookon a Versumot..."

De az se baj, ha idősebb. De az se baj, ha csak olvassa.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.