A Nyitott Műhely hamvazószerdára eső Előhívásának témája Hamvas Béla A világválság című műve volt. Az esszét Jánossy Lajos választotta, aki korábban már szeminarizált egy fél évet a műből. Most úgy vélte, hogy mivel az előzőleg tárgyalt szövegek is ezt a megrázó száz évet gondolták újra, az aktuális írás részben kapcsolódik az előző beszélgetések anyagához és gazdagítja a képet azokhoz képest, részben pedig széles szellemi horizontjának köszönhetően alkalmas az elrugaszkodásra is. Ezzel együtt, kifejtetlensége miatt világnézeti pamfletnek minősíti a választott művet.

A világválság 1936-ból szól. Szerzője a világ kritikus állapotáról gondolkodik, vizsgálva annak eredetét és távlatait, rendszerezve számos más szerző ide vonatkozó megnyilatkozását, valamint rámutat a krízis személyes, egzisztenciális tétjeire.

fotó: Valuska Gábor

 

A többiek első körben a Hamvashoz fűződő viszonyukról beszélnek. Reményi József Tamás a bevett kérdésformát aktualizálja: „megvolt-e neked Hamvas?” Ez az erotikus jellegű, vagy még átvitt értelemben is legalább személyes viszonyra utaló kifejezés egy titkos értelmiségi közösség használatában forgott, melynek tagjai anno koszos, salátaszerű, nehezen szerzett kéziratokat olvastak másolták és cseréltek egymás között. Németh Gábor beszélt bővebben erről a világról, melyben Hamvas írásai különösen értékesnek bizonyultak, hiszen rendkívül olvasott szerző volt. Reményi kifejezésével: „agyonolvasta magát”, ezáltal szövegeiben (enciklopédikus módszerével és a túl sok impulzus egybegyűjtésével) „önmagát is szétoldja”.

Ezekben az időkben, a teljes elnyomás után, Hamvast egy szűk körben kritikátlan imádat övezte, egy új messiást láttak benne, aki rengeteg szemnyitó bölcsességet beszél el igehirdető hangon, és aki pont ezért válhatott ellenszenvessé mások számára.

Vári György, a beszélgetés legifjabb résztvevője, arról számolt be, hogy mindig is gyanakvó volt Hamvassal szemben, mert ha nem is minden esetben, de az a tapasztalata, hogy (általában és jelen esetben is) a radikális szerző írása – éppen szélsőségessége miatt – szellemtelenné válik. Abban pedig társai is egyetértenek vele, hogy az írás összeszedetlen, az állítások nincsenek megfelelően alátámasztva. Bizonyos ironikus félmondatokról például nehezen eldönthető, hogy önkritikai jellegűek vagy egyszerű átgondolatlanságok. Mindazonáltal a szellemi horizont tágassága mindannyiukra felszabadítóan hat.

Reményi véleménye mégis az, hogy Hamvas olvasói és az asztalnál ülők nem úszhatják meg a vitát a magas filozófia szintjén, hanem a szöveg használati értékét is meg kell vizsgálniuk. – Ez talán a legfontosabb instrukció, melyet Hamvashoz kaphatunk. A világválság ugyanis egy hiányérzetet sugall, ami abból adódik, hogy a modern ember nem akarja a maga egzisztenciális válaszát a krízisre. Hamvas hatásos retorikája és univerzalitása is ezzel szemben lép fel: le akarja söpörni a középszerű, XX. századi, kispolgári beszédmódot. Viszont láthatóan nem találja meg fogalmilag azt a pontot, ahonnan ellentmondások nélkül fejthetné ki gondolatait. Jánossy helyesel: az esszé (általában véve is) stilárisan érvel és nem pusztán filozófiai ügy, hanem egyben valamilyen életprobléma tárgyalásának formája is.

Vári meglátása, hogy retorikai előnyeivel együtt a tárgyalt mű tartalma mégsem foglalható össze banalitások nélkül. A kultusz-kérdést is innen vizsgálja: Hamvas kortársai szerinte nem voltak alkalmasak kultuszfigurává válni, mivel nem voltak ilyen könnyen banalizálhatóak a szövegeik. Hamvas világnézetében egyszerre ellenszenves számára a szerző arisztokratizmusa, tömegundora és irtózása a demokráciától. Vallásosságát értékválasztása miatt transzcendencia nélkülinek tételezi, vagyis egy olyan pogány spiritualizmusnak, melyben a vallás csupán a világi tetteink miatt bír jelentőséggel, és amelyből hiányzik a teremtőt és a teremtményt élesen elválasztó szakadék.

Hamvas problémája más szempontból – Reményi szerint – az, hogy nem döntötte el, szépíró legyen vagy filozófus, és a kettőt nem tudta megfelelően összeegyeztetni. Filozófusként „nem bírta ki, hogy ne az egésszel birkózzon”. Ebből következnek a Németh Gábor által problematizált, kifejtetlenül maradt alapvető kérdések és állítások.

Jánossy ez után történelmi és morális szempontokat vezet be: Szerinte Hamvas úgy szólal meg, mintha mögötte állna egy hatalmas ország. Ebből a perspektívából szólít fel mindenkit a saját országáért való felelősségvállalásra. Reményi világos kontextusba helyezi ezt az alapállást és követelményt, amikor kifejti, hogy arról az első világháborús nemzedékről van szó, melyben a nemzetek és az emberiség egésze egyaránt valami folytathatatlanba ütközött. Hamvas egy történelmen túli időben gondolkodott, ami a jelenből nézve nyilvánvalóan egy hamis tudat. Ám Németh hozzáteszi, hogy mégsem esik szó a történeti idő végéről: a szerző azt állítja, hogy az van, ami mindig is volt – tehát érdemben nem változik semmi.

Szóval Hamvas az ország e fullasztó helyzetében vállal médium szerepet és ezt a kultuszt nem mindig jól használják. Reményi ide a tudomány használhatatlanságáról írottakat hozza példaként. Hamvas ugyanis folyamatosan ágál a (rész)tudományok igazsága és eredményei ellen, de kritikája azokkal a pozitivista érvekből építkezik, amiken a tudomány már akkor is régen túllépett. Vagyis mindvégig egy fantommal viaskodik. Hamvas kultusza persze mindenkor annak a felelőssége, aki beszél, azaz mindenkire rá van bízva, mit mond el róla – zárja a kritikai beszélgetést Jánossy.