hirdetés

Megy a nap

2018. április 23.

1995-ben Ernst Jandl kapta a nagydíjat, '97-ben Kertész Imre, aztán Rushdie, majd Mrozek. Utánuk Merle és Llosa. Jandlra nem emlékszem, Llosánál veszem fel a szálakat. Mert akkor már volt Litera, Garaczi Nevetnek az angyalokjáról írtam az első cikket, és Keresztury hívására, biztatására látogattam ki (Népsport) az eseményre. - Jánossy Lajos hangulatjelentése a könyfesztivál zárónapjáról.

hirdetés

Negyedszázados a könyvfesztivál; ezek szerint huszonöt éve, minden áprilisban itt vagyok, töprengek a Moszkva téren. Ballagok át a betonsivatagon, lehetne itt is egy futballpálya, a tribün már megvan a keleti végen, néhány állandó szurkoló ballonborokkal a sorára, a kezdő sípszóra vár, de a játék nem kezdődik el nekik már soha, maradnak az eltúlzott lépcsőfokokon, a fölöttük magasodó mellvédek tetején, az azúr köpönyeg alatt a gaz az úr. Bojtorján és szamárkóró. Gyomok és gyomok.

Nem, nincs mögöttem huszonöt fesztiválos év, későn érő típus vagyok. Annyit tehetek, hogy a neten lapozgatok. 1995-ben Ernst Jandl kapta a nagydíjat, '97-ben Kertész Imre, aztán Rushdie, majd Mrozek. Utánuk Merle és Llosa. Jandlra nem emlékszem, Llosanál veszem fel a szálakat. Mert akkor már volt Litera, Garaczi Nevetnek az angyalokjáról írtam az első cikket, és Keresztury hívására, biztatására látogattam ki (Népsport) az eseményre, a standjuknál elakadtam kicsit; pálinkát és jó szót kaptam mértéktelenül. 2006-tól pedig minden évben kint posztoltunk, onnan nincs megállás, az ész is lábra kap.

A Fény utcai piacnál kikötve tépett szőrű kutya, mellette egy nő a biztonságiakat kérdezi aggódva, mit tudnak a gazdájáról, egy órája legalább, hogy itt van ez a kutya. Biztos elment inni, hangzik a válasz, a vélelemben statisztikai alapon szerény a tévedés esélye, ám a hölgy nem nyugszik meg, a kutya mellett toporog. Nézem a kutyát, hatalmas szemét, kérlelő tekintetét. Vihetném őt a könyvfesztiválra, hiszen egykoron, danában, Pécsen, miután pénzemet egy kaszinóban elvesztettem, valamely irodalmi ügymenetet lezáró fogadásra invitáltam egy hajléktalan embert, konyakot ivott, szendvicset evett. Jöhetne ez a kutya most, de talmi reményekkel kecsegtetni mégsem akarom. Viszem magammal szemének búsan csillogó, gyönyörű fényeit, és bizakodom a biztonságiak igazában.

Kemény István és Guillaume Métayer, Tóth Krisztina vezetésével, ezt választom elsőre. Három költő egy vizes kancsó mögött, erre a csendéletre vagyok kíváncsi. Literátori voltomban nem elfogulatlanul megyek persze; a két nagyszerű magyar mellett a francia szerző frissen lefordult kötete a hívószavam. Kemény István Nílus, Guillaume Métayer Türelemüveg.

Tóth Krisztina egyszerre elbűvölő, ironikus, szenvedélyes és szórakoztató. Kérdéseiben finom észrevételek, érdeklődés, néha egy-egy gondolatjel között a kortárs kortársait illető elragadtatottság. Remek arányérzékkel, minden bennfentességet kerülve vezeti végig a tűpontosságúan betartott műsoridőt. Elsőként arra kíváncsi, hogy a „miért tanult meg magyarul és fordult a magyar költészet felé" ezerszer feltett kérdésre Métayer milyen válasszal rukkol elő, mert, mint Tóth Kriszta mondja, minden esetben egy vadonat verziót hallott eddig. Métayer válasza: az École Superiorból érkezett, németül akart megtanulni, ezért küldték Magyarországra, itt mindenki jól beszél németül, érveltek, aztán ő mégis Cambridge mellett döntött, ott azonban a németet egy magyar tanította volna, a párkák írták történetét; nem kerülhette el, hogy Budapestre jöjjön. Tóth Krisztina játékba hozza Métayer esszéjét: Kemény István és a történelem – avagy a mítosz visszatérése. Jó kiindulópont, több irányba lehet elrugaszkodni, például a tradíció felé, amelyhez mind Keményt, mint Métayer-t szoros viszony jellemzi, de, hangsúlyozza a francia költő, nem feltétlen a progresszió, a haladáselvű dialektikus gondolkodás jegyében, ami a francia kortárs költészet sajátja, hanem a sokszínűség, a különböző rétegekhez történő visszanyúlás jegyében. Métayer például a szonettformával dolgozik gyakran, amely fölött Franciaországban kimondták az ítéletet, porosnak és avittnak minősítve azt, Métayer azonban másképp gondolja. Megspékelve mindezt azzal, hogy a konzervatív formában különösen érdekesen és feszültég teremtő erővel hat a mindennapok tárgyi, az ő fordulatával élve, fizikai momentumainak beépítése, megszólalhat az ironikus hang, amely Kemény és Métayer közös nevezője. Az irónia a sokszólamú költészet garanciája, a többféle hang aranyfedezete. Kemény nem csupán francia kortársa versekben megmutatkozó iróniáját méltatja, hanem arról is beszámol, hogy barátja képes arra, amire kevesen, minden alkalommal megnevetteti őt, a mostani látogatásakor sem volt másként, pedig már legalább három éve nem röhögtem, mondja Kemény. Tóth Krisztina kiemeli, hogy Métayer nem csupán magyarul tanult meg jól, hanem a kelet-európai attitűdöt is elsajátította, a relativizálás képességét. És hozzáfűzi, hogy Keménynél a hétköznapi, banális cserepekből miként emelkednek szédületes versek, például a Nílus indítója, a Rakpartos ballada, amely a nagy Duna-versek sorát gazdagítja. Métayer visszautal a francia költészet mai státuszára és jellegére; nálunk lehet, mondja, a legkedvezőbb árakon hozzájutni a horizontokhoz és kertekhez, minden műalkotásban horizontok és kertek és absztrakt metafizika, ezzel szemben nekem a kisebb fényben álló, a látótér szélén elhelyezkedő dolgok a fontosak. A beszélgetést a Színművészeti egyetem első éves, Máté Gábor és Székely Kriszta osztályába járó hallgatók felolvasásai tagolják; nem keresek szavakat: pompásan, felkészülten, értően. Nem tehetek mást, örvendezve távozom. Sokat ültem már efféle pódiumok mindkét oldalán, de ritka alkalom, amikor három szerző ilyen kedélyesen, mégsem kvaterkázva, derűsen és igen, nagy szeretetben beszélget úgy, hogy bár félszavakból is megértenék egymást, a közönség figyelmét üdén tartják elektromosság alatt.

A bejáratnál Csuhai jön, Amundsen a verőfényben, Németh Gábort és Vágvölgyit Lehmann sörbuszához csábítom, érkeznek állandó társaim, Bozsik, a billegő asztalok ádáz ellensége, aki a legutóbb neki ajándékozott ékkészletből a többségét már elvesztegette, Józsa Mártával, aki Dénes fiam hű pesztrája ezen a délutánon, Mesés, akinek a könyvfesztivál sörfesztivál is egyben, a Törkenczy-család ifja-nagyja, a két régi dacszövetséges, az Alföld-kommandó partizánjai, Keresztury és Aczél Géza, Karafiáth stewardessnek öltözve, maga mögött koffert húzva, akárha a frankfurti gépről reppent volna ide egyenesen, Soma Mamagésa tömkeleg hajzatával és Endresz István, alias Etyi, a város Hermésze és mutatványosa, aki, mint hallom, a Facebookon különleges, szubjektív kocsmakalauzzal hívja fel magára mostanában a figyelmet (Népsport).

Lehmann jó sört ad, nehéz elszakadni, de Saly Noémit ki nem hagyhatom, amint a budapesti úrinő problematikáját bontja ki mini szemináriumán. Szécsi Noémi a biciklis masszában vesztegel, a vizeskancsó mögött ekképp és egyelőre Saly, akitől megtudhatjuk, hogy Budapestet, a török kiűzése után, hetvenezer felszabadító zsoldos veszi körül, nők alig a területen, a város lassan népesül be, jönnek a rácok, a korabeli migránsok, mondja Saly, aki bevezető mondataiban jelzi, a tömegközlekedésben beállt zűrzavar bizony a legkevésbé sem úrinőhöz illő megjegyzésekre késztette. Az 1800-as évektől napszámos lányok, később cselédlányok népesítik be Budapestet, majd az élelmiszeripar fellendülésével a gyári munkásnők csatlakoznak. A polgári világ lassan érik, gyarapodik, az arisztokrata mintákat a kávéházakban üldögélő társalgónőktől lehet ellesni, hogyan isszák a limonádét, keverik a kávét, a zsidóság köréből, ahol a családok a legmagasabb iskolákba íratják gyerekeiket, aztán ott vannak a dzsentrik, a nemesi szokásokkal városi életet élők, a kialakuló középosztály egy nagy makarónis bödön, minden van benne. Bámulatos, nem először tátom a szám, ahogyan Saly Noémi olvassa ezt a várost, lapozgatja, bárhol felüti, nyomban sűrű lábjegyzetelésbe kezd, de olyan fűszeresen, olyan elbűvölő tempóval és hanghordozással, sőt mimikával, amihez foghatót én nem ismerek.

Szécsi Noémit már nem tudom megvárni, mert reklamálnak a kintiek, Dénes fiam cigánykerekező kislányok gyűrűjében ül a fűben és teli szájjal, rázkódva, hemperegve nevet. Megy le a nap, zár a könyvfesztivál, mi is megyünk, le kell fektetni a másik napot, aki éppen a sétány felé szaporázza, úgy halad, akár egy önjáró, elektromos porszívó. Néhány év, és felér a könyves és egyéb pultokig.

(Fotók: Kis Norbert)

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.