hirdetés

Méltósággal és engesztelhetetlenül

Bíró Zsófia Radnóti Miklósról

2015. január 2.

Volt benne valami mítikus, ahogyan Rimóczi tanárnőben is, aki szintén élete végéig, nem múló szerelemmel gyászolta a férjét. Ugyanakkor nagyon élő volt Radnótihoz való viszonya, úgy beszélt ,,Miklósról”, mintha csak azért nem lenne itt, mert éppen leugrott gyufáért. - Írók írókról sorozatunkban Dunajcsik Mátyás kérdezte Bíró Zsófiát Radnótiról.

hirdetés

Dunajcsik Mátyás: Radnóti Miklós talán a legszerethetőbb figura a magyar irodalomból, ráadásul még éppen tanítják is a középiskolákban, ezért aztán mindenki ismeri és szereti – kevés magyar költő életműve van annyira "biztonságban" a kulturális emlékezet szempontjából, mint az övé, ez a "biztonság" viszont talán éppen annyit fed el belőle, mind amennyire konzerválja. Te hogyan találkoztál vele először, milyen a viszonyod hozzá, és mi indított arra, hogy később mélyebben is foglalkozz vele?

Bíró Zsófia: Vannak ismeretek és élmények, amelyek észrevétlenül szivárognak be az ember tudatába, anélkül, hogy szándékunkban állt volna találkozni velük, egyszer csak ott vannak, mintha soha nem lett volna olyan, hogy ne tudtunk volna róluk. Az elkerülhetetlen versmondó versenyeknek és iskolai ünnepélyeknek köszönhetően (ahol az első három helyezet szaval) elég sokan lehetünk, akik először nem Radnótival találkoztak, hanem egy versével, ami nem ugyanaz. Tehát feltehetőleg én is egy versmondóversenyen vagy ünnepélyen hallottam először a Nem tudhatom-ot, és ugyanúgy nem értettem azt, hogy ,,a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”, mint az, aki mondta. Hiszen a túl korai találkozás tele van olyasmivel, ami egy gyerek számára egyfelől magyarázatra szorul, másfelől nem biztos, hogy jó lesz neki, ha idejekorán megudja, mi az a munkaszolgálat meg a tarkólövés. Ennek a tudásnak a hiányában azonban csak egy disszonáns elemekkel súlyosbított andalgás marad a Nem tudhatom-ból, és az kinek jó? Szóval ha valamiből tananyag lesz, akkor nagyon valószínű, hogy csorbul az eredeti, szerzői szándék, viszont holtbiztos, hogy ott lesz minden versmondóversenyen.

A döntő találkozás – ami nem az első, viszont annál meghatározóbb – az ELTE latin tanszékén történt, ahol Rimóczi-Hamar Márta (római jellem és hányatott sorsú latin tanárnő) Vergilius és Radnóti eklogáiból tartott szemináriumot. Ugyanebben a félévben kerültem Havas Judit előadóművész versmondó szemináriumába, ahol egy olyan erős csapat verődött össze, hogy abból Radnóti-műsor lett. Ha az ember ifjú bölcsész, és teheti, feltétlenül csinál egy Radnóti-műsort. Havas tanárnő vezette és rendezte, aki nem mellesleg részese volt annak a bizonyos Radnóti-estnek, amit Latinovits állított össze és adott elő szintén egyetemistákkal.

A viszonyom hozzá egyáltalán nem egyedi, azt hiszem, ugyanolyan mint nagyon sokunké: szeretem és a magaménak érzem. Valahogy úgy, ahogy Radnóti érzett Arany János iránt, akinek a képe a falán lógott, de mivel nem a hagyományos, népivé stilizált arc volt, ezért a látogatói azt hitték, hogy valamelyik rokona. Vannak ilyen közös nevezők a magyar irodalomban, akiket nem (pusztán) azért szeretünk, mert esztétikailag ez indokolt, hanem azért, mert szeretnivalóak. Nem csak Radnóti, hanem Fanni is ilyen, akit senki nem Radnótinénak vagy Gyarmati Fanninak hív, hanem egyszerűen csak Fanninak, sőt Fanni néninek, mint ahogy az ELTE-n volt olyan tanár, aki József Attilát csak Attilaként emlegette.


DM: Amikor összeállítottál egy estet Radnóti Miklós naplóiból, mi volt az a személyiségéből vagy az élettörténetéből, amit mindenképpen hozzá szerettél volna tenni a mindenki által ismert Radnóti-figurához, amivel árnyalni szeretted volna az olvasók fejében kialakult képet róla?

Attól tartok, nem sok ilyen volt. Radnóti naplójának és a verseknek köszönhetően nem nagyon van olyan része az életműnek, ami kuriózum lenne és az újdonság erejével tudna hatni. Mivel nem egy átláthatatlanul dús életműről van szó, hanem olyanról, amelynek a legfontosabb, és a Radnótira legjellemzőbb darabjai ma is elevenen élnek a köztudatban, a már-ismert-és-szeretett érzése dominált inkább, mint az újdonságé, valamint Radnóti alapvető hitvallása, az ,,Ó, költő, tisztán élj te most”. Ha volt a műsorban valami kuriózum, az talán ezeknek az ismerős verseknek az egymáshoz való viszonya és elhelyezkedése volt – ahogy például az Erőltetett menet közben egyszer csak megszólalt a Páris: ,,A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.” –, illetve a naplórészletek keveredése János jelenéseivel, amiről Radnóti is hosszan ír a naplójában.

Nem igyekeztem megmutatni azt az arcát, ami most már egyértelmű Fanni naplójából, de kilátszik az egyébként Fanni által cenzúrázott Radnóti-naplóból, és világosan követhető a versekből is: a nyitott házasságra gondolok például, egészen pontosan a Beck Juditos intermezzóra (lásd: Csodálkozol, barátném...), amit egyébként maga Radnóti is csak ,,tigrisléptü álmos szeszély”-nek hívott. Ráadásul utána megírta az Októbervégi hexameterek-et, amiről azt írta a naplójában, hogy bocsánatkérésül szánta Fanninak, és sokkal szebb versnek tartja, mint az előbbit. Az olvasónak nem kell mindent tudnia, pontosabban joga van ahhoz, hogy ne tudjon mindent. Arra ott vannak az irodalomtörténészek, akik helyettünk cipelik ezeket a súlyos és rettentő titkokat, és ettől a sok tudástól bizonyára ugyanúgy meg vannak gyötörve, mint Zsákos Bilbó.


DM: Amikor A boldog hentes felesége című könyvedet szerkesztettük, és ennek kapcsán elkértem az önéletrajzodat, volt benne egy félmondat arról, hogy dolgoztál Radnóti Fanninál felolvasóként is. Akkor valahogy nem volt érkezésem rá, hogy erről bővebben kifaggassalak, de most! Szóval hogy is volt ez?

A már említett Rimóczi-Hamar Márta latin tanárnő révén ismerkedtem meg vele. Hogy világos legyen, ahhoz muszáj ismerni Rimóczi tanárnőt: másokkal együtt jelentkezni szerettem volna hozzá szemináriumra, de sajnos zárva volt az ajtaja. Minden kopogtatásra egyre borzasabb hajjal nyitott ajtót, amíg végre kiderült, hogy megunta a tanszéken uralkodó állapotokat, és nekiállt takarítani. De nem szerette volna, ha ezt meglátják a hallgatók, úgyhogy magára zárta az ajtót. Amit azonban folyton nyitogatott, hogy könyvelhesse a szemináriumi jelentkezőket. (Nem része szervesen a történetnek, de pusztán verselemzéssel sikerült fölgöngyölítenie egy Horatius-carmenben rejtelezett Augustus elleni összeesküvést. A történet annyira szövevényes, és olyan briliánsan van kódolva, hogy Dan Brown sírva könyörögne a jogokért.) Egy közös ismerősön keresztül jutott el Fannihoz a Vergilius-Radnóti szeminárium híre, és a tanárnő meghívást kapott a Pozsonyi útra (csak meghívással vagy megbízható ajánlókkal lehetett bejutni hozzá). Jellemző, hogy azonnal meg akarta osztani az élményt, és addig beszélt Fanninak a Radnóti-estről, hogy engem is meghívott. Éppen akkor nem volt felolvasója, amire azért volt szüksége, mert nagyon rosszul látott, úgyhogy egy ideig én olvastam föl neki.

DM: Radnóti Fannin kívül talán csak Szendrey Júlia volt ilyen ikonikus "költőfeleség", majd "költőözvegy" a magyar történelemben, ami egy meglehetősen nehéz szerep – Szendrey Júlia második házasságán például egy egész nemzet háborgott és gúnyolódott, mintha bárkinek bármi köze lett volna hozzá. Te hogyan látod, Gyarmati Fanni hogyan viselte ezt a szerepet?

Méltósággal és engesztelhetetlenül. Volt benne valami mítikus, ahogyan Rimóczi tanárnőben is, aki szintén élete végéig, nem múló szerelemmel gyászolta a férjét. Ugyanakkor nagyon élő volt Radnótihoz való viszonya, úgy beszélt ,,Miklósról”, mintha csak azért nem lenne itt, mert éppen leugrott gyufáért. Általában napilapokat olvastatott föl magának, és közben kommentálta a hallottakat, de egyszer egy bori túlélő, Andai Ferenc visszaemlékezéseit olvastam föl neki, amiben a történet egy pontján Radnóti pipára gyújt, mire Fanni megjegyezte: Érdekes, itthon sose pipázott. Szellemileg és fizikailag is – leszámítva a rossz látást – kivételes kondíciója és remek humora volt: nagyon tetszett neki például, hogy Abdán, a Radnóti-szobornál volt a környékbeli ,,rossz kislányok”, ahogy ő hívta őket, találkozóhelye.

Nem volt ez szerep a számára, mert rögtön a történet elején visszautasította a lehetőséget, hogy ,,a nemzet özvegye” legyen. Függetlenül a most megjelent naplótól, szerintem az mondja el róla a legtöbbet, hogy mindig volt kutyája, általában egy leginkább tacskó, akit mindig Didónak nevezett el. Úgy látszik, Vergilius végigkíséri ezt a történetet, de hát neki ez a dolga.

DM: Lehet, hogy kicsit meredek a párhuzam, de azért megpróbálkozom vele. Szóval az vetődött fel bennem, hogy a könyved, A boldog hentes felesége tulajdonképpen tekinthető egy nagyon pontos karaktertanulmánynak a "zsenifeleség" alakjáról, vagyis egy olyan szerelemről, ahol a férfi egyben egy még rajta is túlnövő nagy szenvedély és elhivatottság alávetettje, és kettejük viszonyában a nő – akármilyen forrón szeressen is – voltaképpen mindig csak harmadik lehet. Ez pedig nagyon hasonlít ahhoz a szerephez, amit Gyarmati Fanni töltött be Radnóti Miklós mellett...

Valószínűleg igazad van. Azonban az, hogy ki a ,,harmadik” ebben a leosztásban, akár egy változó is lehet, amennyiben a feleség képes magának olyan saját életet létrehozni, amelyben saját jogon, a zseni-férjtől függetlenül ő a meghatározó. Fanni olyan nyelvtehetség volt, hogy a kutyája is négy nyelven értett. Ha például Szendrey Júliát úgy ismernénk, mint egy magával önazonos, boldog embert vagy alkotott volna valamit azon kívül, hogy -né volt, mondjuk hátrahagyott volna Petőfiről és a kortársakról egy valóban élvezetes memoárt vagy korának kivételes tehetségű műlovarnője lett volna, egészen másképp tekintene rá a hálátlan és pikírt utókor. (Éppenséggel valóban voltak írói ambíciói, azonban a nagyon jóindulatú Arany János is csupán egy dilettáns ,,blue bottle”-nak tartotta.) Attól tartok, ebben az esetben, amiről te beszélsz, egyszerűen csak arról van szó, hogy a férj áll elöl, ezért jobban látszik. Csakhogy ne felejtsük el, hogy szélárnyékban rengeteg mindenre nyílik lehetőség.

Dunajcsik Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.