hirdetés

Mélyi József: A sporteszme városa

2017. július 16.

Ha ma a budai Várból körbetekintünk, óhatatlanul is két nagy, ideiglenes építményen akad meg a szemünk, a Batthyány téri, világbajnokságra készült ugrótornyon és a pesti Belvárosból kimagasodó óriáskeréken. Persze lehet, hogy csak azoknak furcsa ez, akiknek a tekintete a múltban ragadt... – Mélyi József 2 flekken.

hirdetés

A magyar történelem tapasztalataiból kiindulva könnyű olyan távoli jövőt elképzelni, amelynek történeti múzeumában a XXI. század Budapestjét csupán néhány tárgytöredék jeleníti meg. Ami megmaradt. Egy fémből készült sasfej a Ferencvárosból (címertöredék), egy energiaital doboza és egy felbecsülhetetlen értékű képsor a „vizes vébé" televíziós közvetítéséből: egy enyhén hullámos falú uszodaépület a Duna partján, madártávlatból. Az akkori történészek a fragmentumokból sajátos eszközeikkel visszavetítenek majd, s általános képet rajzolva arra jutnak, hogy az egykori magyar település a sport és a szórakozás városa volt. Mi tudjuk, hogy ezzel nem is állnak távol a valóságtól.


Ha ma a budai Várból körbetekintünk, óhatatlanul is két nagy, ideiglenes építményen akad meg a szemünk, a Batthyány téri, világbajnokságra készült ugrótornyon és a pesti Belvárosból kimagasodó óriáskeréken. Persze lehet, hogy csak azoknak furcsa ez, akiknek a tekintete a múltban ragadt, s nem képesek kritikátlanul beilleszkedni a spektákulum társadalmába; a szórakozó fiatalok, az idelátogató turisták számára mindez természetes fotókulisszát jelent. A két tereptárgy persze számukra sem elsősorban a palota felől nézve érdekes: az óriáskerékből kikattintva, egy szelfibe komponálva megjelenhet szinte az egész város, az óriástorony ugróit pedig a partról, a megfelelő pillanatban „lélegzetelállító" háttér előtt örökíthetik meg. A marketingcélból készült objektumok tekintetében nincs nagy különbség más városokhoz képest: Londonban a kerék még nagyobb, s készültek már ugróképek a New York-i Szabadság-szoborral is.

Csak mintha Budapesten eltolódnának a tér-idő-hangsúlyok, s egyre sűrűbben követnék egymást a furcsaságok. Az új, hatalmas uszodán esténként piros-fehér-zöld fények villódznak; néha majdnem olyan a tükröződés, mint évtizedekkel ezelőtt a neonfényes Dunán. Egyik hónapról a másikra stadionok tűnnek el vagy új, hivalkodó formát öltve nőnek ki a földből; a kispályán otthonos külügyminiszter a Visegrádi országokból érkezett kollégáit a Ferencváros futballstadionjában fogadja. A Duna pesti partján nemzetiszínű ötkarika áll – ha lenne világversenye az önellentmondásos jelképeknek, biztosan az élen végezne. Nyáron a város közepén napokon át repülőgépek versengenek, egy operatőr a Margit-hídnál valószínűtlen magasságba emelve rögzíti az eseményeket. A Hősök terén ősszel lovasversenyt tartanak, tavasszal az Andrássy úton Forma 1-es autók bőgnek. Minden nagybetűs és frappáns: a vágta Nemzeti, a futam Nagy. Ha valaha mégis lenne itt olimpia, az íjászatot a tervek szerint a Kossuth téren rendeznék, ahol a néma házfalakból már ma is egyre félelmetesebben cseng vissza a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!"
A sűrűsödés nyomán úgy tűnik, mintha már nem lenne más eszméje Budapestnek, csak a sport. A sport, vagyis az abszolút jelen, ahol minden pillanat eseménnyé válhat, az esemény pedig azonnal megosztható képpé alakul. A kép nem több, mint a pillanatnyi látvány; minden motívum egy előre felkínált „vue"-re épül. Mint egykor az angol tájkertekben, ahol a szemlélő előtt a fák, bokrok sűrűjéből hirtelen folyosószerűen egy távoli látványosságra nyílt kilátás, így él tovább a XXI. századi nagyvárosban a váratlan látványélmény – kertészek helyett ma a városmarketing szakemberei tervezik meg a fényképszögeket a bizonyosan bekövetkező események számára. (Nem új ez sem, az 1992-es barcelonai olimpia toronyugrásáról már elárasztották az újságokat a szenzációs fotók – a látszólag a háztetők fölött szaltózó sportolók mögött legtöbbször a Sagrada Família tornyai tűntek föl.)

Marketingszempontból az a kép a leghatásosabb, amelyet a legtöbben kívánnak újraközölni. Az ismétléssel egyre inkább elmosódik a virtuális és valós határa, minden utánozható és minden behelyettesíthető; a megosztott fotókat, televíziós közvetítéseket látva bárki úgy érezheti, kivételesen most ő tekinthetne le a magasból, övé lehetne a privilegizált tekintet. Ott lehetne, de jelen pillanatban szemét még a kamera helyettesíti, ugyanúgy, ahogy a sportoló is helyette (elképzelt nemzete helyett) ugrik, úszik, dob. Akár én is ott ülhetnék a VIP-páholyban, akár én is lepillanthatnék a versenyekre a Várban épülő teraszról – már három aranyéremnél tartunk, Katinka és én. A város ebben a tekintetben nem más, mint a virtuális valóságokra komponált díszlet, látványos kulissza. Fotóháttér a mindenkori jelennek, amelyben mindenki elkészítheti és megkaphatja egyedi képét – ugyanarról.

Budapest közepét évekkel ezelőtt minden különösebb vita vagy ellenvélemény nélkül foglalta el a kivilágított óriáskerék; úgy áll most az Erzsébet téren, mintha mindig is így tervezték volna. Pedig a múltban más eszmék léteztek. Évtizedekkel ezelőtt a közlekedés modern központját gondolták erre a helyre, de alábecsülték a jövőt, a buszpályaudvart – Budapest egyik korából kiragyogó építészeti elemét – kinőtte a város. A rendszerváltás után keletkezett az ötlet, legyen a város közepe a kultúráé, épüljön itt a Nemzeti Színház. A kultúrát kizárólag hatalmi szemszögből látni képes politikus azonban úgy döntött, kultúra csak ott van, ahol ő rajzolja körül a helyét – a Belvárosban maradjon az űr. (Csaknem két évtized múltán már belegondolni is nehéz, mit jelentene egy város közepén álló, elevenen lüktető színház. Amelyet persze már az eredeti tervek szerint is giccsszobrok öveztek volna – az épületet valószínűleg ugyanígy menthetetlenül benőné a középszer.) A mélyben ezután, szinte észrevétlenül kialakult egy alternatív szórakozóhely, civil szerveződések rendezvénytere, s mellette egy újabb gondolatkísérlet, a Design Terminál, a gazdaság, a művészet, a kreativitás összefonódásának tervezett helyszíne. Majd, mintha sohasem lett volna, mindez eltűnt az óriáskerék árnyékából, maradt egy előkelő étterem, mellette az állami tévében folyamatosan hirdetett szórakozóhely; innét indult tavaly a menet dobozokon, üvegeken taposva a futball-EB döntetlenjeit ünnepelve, s itt állt most az óra, amely a világbajnokságig visszafelé mérte az időt.

 

Mélyi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.