hirdetés

Mélyi József: Bud Spencer képe és kora

2017. május 8.

Az biztos, hogy a hetvenes évek végének múltjából – amikor gyerekként először találkoztam a Bud Spencer-filmekkel – nézve teljesen elképzelhetetlen lett volna ilyen jövő.  - Mától Mélyi József egy éven át írja a 2flekkent a Literán. Első írását olvashatják.

hirdetés

A Filatorigátnál átfestették a Bud Spencer halála után készült fekete-fehér falfestményt; először egy Lajcsi-reklámot fújtak mellé, később valaki egy Magritte-parafrázissal kérdőjelezte meg a felület emlékfal-jellegét, azután végleg eltüntették. Ha az interneten terjedő hírekből indulunk ki, ez volt a múlt hét egyik legfontosabb vizualitással kapcsolatos eseménysora Budapesten. Mint mindent, ezt a jelenséget is lehet derűsen vagy szomorúsággal szemlélni: tetszés szerint beleláthatjuk a vegyes valóság elburjánzását vagy a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozását; utóbbit jól jellemzi, hogy a közösségi médiumok segítségével magyarok százezrei követték szinte élőben egy népszerű olasz színészről készült falkép sorsát. Az élő közvetítés sem túlzás, sőt ma már szinte kézenfekvő lehetőség: ha a képet újra felfestenék és egy webkamerát állítanának rá, az eseménynek (a képrombolásnak és a kultusz további fejlődésének) valószínűleg folyamatosan sok száz nézője lenne: rajongók, tréfás kommentelők, feljelentők.

Lehet az egészet az eredeti kép felől nézni, amely valóban emlékfallá változtatta a graffitisek különös szabadterületének egy darabját. Az elmúlt évek során az egyre inkább az internet által dominált vizuális világban a fekete-fehér portré a halálhír szinte kötelező illusztrációjává vált – amikor a londoni olimpia környékén az állami televízió műsorai között hétköznapi emberek fekete-fehér képei jelentek meg, az első asszociációm már a halállal függött össze. A hetvenes évek közepén-végén, Bud Spencer első magyarországi fénykora idején a portrék még színesek voltak: Piedone arca rikító színű, grafikus plakátokon és a mozik homlokzatán nagyméretű – nem mindig élethű – festményeken jelent meg. A most letörölt kép mintha ezt a két réteget mosná össze, a hetvenes évek mozifestményeinek nosztalgiája keveredik az internet korának érzelgősségével.
A korok és érzelmek egymásra másolódásának biztosan szerepe van abban is, hogy egy fénykorát talán negyven évvel ezelőtt élt színész, egy évszázados hagyományokból építkező, egyszerű commedia-figura hogyan lehet ennyire népszerű ma – nemcsak Magyarországon, hanem például Németországban is. Néhány évvel ezelőtt Bud Spencerről Schwäbisch Gmündben egy strandot neveztek el. A helyi lakosok internetes szavazásán egy újonnan épült alagúthoz akarták rendelni a nevét, de ez túl messzire ment volna a városatyák számára, így került szóba az a medence, amelyben egykor még úszóversenyzőként a 100 méteres gyorsúszásban aratott győzelmet. Magyarországon ugyanez a folyamat figyelhető meg: az emlékműállítás pátoszából viccet faragó tömeg a (virtuális) népi hőst, Popeye késői utódját emeli fel: a Chuck Norris-híd egykori névjavaslatából logikusan levezethető a Bud Spencer-park ötlete. Persze ez sem új: Ausztráliában a 19. században még várost neveztek el Bendigóról, a legendás angol ökölharcosról.

Ha mindezt a szociálpszichológus szemszögéből néznénk, akkor persze felvetődne, vajon itt és most, miért fontos nekünk annyira Bud Spencer? Valószínűleg nem Piedone, nem az unorthodox igazságosztó rendőr alakja érdekes, hanem a Különben dühbe jövünk nagy kisembere, aki tulajdonképpen azt szeretné, ha békén hagynák. Aki élné a saját életét, de nem hagyják. Bud Spencer a magánéletünkbe betörő külvilág mesebeli ellenszere. Mintha valaha a valóságban létezett volna, mi pedig a múltba menekülnénk a jelen elől. Fredric Jameson a posztmodernről szóló nagy könyvében (A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája) hozza elő példaként Philip K. Dick 1959-ben megjelent Kizökkent idő című regényét, amely a kilencvenes évek jövőjében játszódik, s amelyben a főhős számára egy ötvenes évekbeli otthonos kisvárosi látszatvilágot hoznak létre, hogy abban elrejtve és öntudatlanul megmenthesse a szovjet rakétazáportól Amerikát. Jameson felveti, hogy a főszereplő tudat alatt tulajdonképpen maga is visszavágyik a biztonságos régi világba; a fő kérdése azonban így hangzik: a jelen vajon milyen jövő múltja?

A Bud Spencer-kép, illetve eltűnésének médiavisszhangja kapcsán valóban elgondolkodtató, mindez milyen jövő múltjának tekinthető. Az biztos, hogy a hetvenes évek végének múltjából – amikor gyerekként először találkoztam a Bud Spencer-filmekkel – nézve teljesen elképzelhetetlen lett volna ilyen jövő. Nemcsak a mozi és a valóság ilyesfajta keveredése, de minden tényező, ami ezt körülveszi: az internet vagy a mai Magyarország. Ha ma elképzelek egy jövőt, amelybe visszailleszthetem majd a jelent, akkor – mint a legjobb sci-fikben – egy emberöltőre előre gondolkodom. A Filatorigát környékét teljesen átépítik, hatalmas vigalmi negyed készül, történetét ingatlanpanamák szövik át. Hatalmas kerítés övezi, csak gazdagok járhatnak erre, a festett falakra nosztalgiával gondolok majd. Vagy ha a kép felől közelítek, a köztér harminc év múlva már tiltott terület, a graffitit elfelejtik, mert a képalkotás a virtuális térben zajlik; Bud Spencer arca egy letűnt kor emléklenyomata lesz. De lehet, hogy alig változik valami. Lelassul minden, beleragadunk a múltunkba, a jelenünk ugyanaz, mint a jövő.

Ha jobban belegondolok, valamennyi verzió: disztópia. A jelen már maga a kizökkent idő, és óhatatlanul ebből vezetem le a jövőt is. Talán tudat alatt én is a hetvenes évek biztonságába vágyom, a Bartók mozi egykori színes Bud Spencer-képe iránt érzek nosztalgiát. Kukorelly Bandi azt mondta egyszer, hogy ha most hirtelen a mai fejünkkel visszakerülnénk a hetvenes évekbe, biztosan megőrülnénk ott. Valószínűleg igaza van. Ott állnék a Bartók Béla úton, és belehalnék.

Kép: Fortepan / Nagy Zoltán

Mélyi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.