hirdetés

Mélyi József: Budapesti álom

2017. augusztus 13.

Én mindig Pestről álmodom; gyermekkorom óta leggyakrabban a Dunába szakadt hidak mentén próbálok átkapaszkodni a túlsó partra. Az álmokban megjelenő Budapest-képben keveredik a meg nem élt háborús múlt és az elképzelt jövőre vetített jelen. - Mélyi József 2flekken.

hirdetés


Mintha megbolondulna a világ – politikai kérdésekben nagyon jártas barátom az utóbbi időben akár a hazai helyzetről, akár más országok ügyeiről van szó, mindig ezzel a fordulattal zárja beszélgetéseinket. Úgy tűnik, mondja, a hagyományos logika érvényét vesztette, a racionális magyarázatok háttérbe szorultak, s a dolgok megértéséhez – mint oly sokszor a középkor óta – a magunkfajta múltba ragadt alakok csak az őrület mintázatai között találhatnak kapaszkodókat. Michel Foucault (ilyenkor válaszként mindig a legbiztosabb pont) egy helyen azt írja, hogy az őrült úgy tekint a bölcsek számára mindig csak töredékesen elérhetőnek gondolt tudásra, mint egy tökéletes kristálygömbre: míg mindenki más számára a golyó üres, ő a láthatatlan tudás teljességét látja benne. Foucault ugyanitt elsősorban Rotterdami Erasmusra hivatkozik, aki még a legbölcsebben és legjobban kormányzott városokban is a balgaság megdöbbentő sűrűségére világított rá.

Én mindig Pestről álmodom; gyermekkorom óta leggyakrabban a Dunába szakadt hidak mentén próbálok átkapaszkodni a túlsó partra. Az álmokban megjelenő Budapest-képben keveredik a meg nem élt háborús múlt és az elképzelt jövőre vetített jelen: mindkét parton normális élet folyik, a fémcsonkok közti úszás és a romokon egyensúlyozás ebben a világban a két oldal közti közlekedés bevett módja. Felébredve azért mindig őrületesnek tűnik ez az álom, pár pillanatba beletelik, míg a fejemben a valóság elemei a fantazmagória helyére kerülnek. Budapestről gondolkodva régebben is gyakran jutottak eszembe az álmaim. Először talán csaknem húsz éve, amikor Újvidék és Belgrád hídjainak bombázását fordítottam le magamban, elképzelve egy olyan alternatív félmúltat, amelyben nem a szerb, hanem a magyar nacionalizmus vezet történelmi zsákutcába. S mostanában is sokszor felmerülnek bennem ezek az őrült képek, de nem a fenyegető múlt, hanem a korábban elképzelhetetlen jelen miatt: Budapest átalakításának jelenleg bevett módját mintha a tágabb világra is érvényes kizökkent logika jellemezné.

Régebben Budapest sokszor akart Párizsra hasonlítani, még többször Bécstől különbözni –  a Nagykörút (mint tudjuk) a Grand Boulevard. Az elmúlt kétszáz évben a világban otthonosan közlekedő grófok, a konstruktív építész-elittel kapcsolatot tartó várostervezők vagy az útikönyveket jegyző párt-kivételezettek mindenekelőtt nyugati városok mintázatait figyelték; tudásuk töredékes volt ugyan, de megalapozott. Mára nemcsak a világ változott meg, de a városalakító tekintet is összekuszálódni látszik. Ha a kristálygömb-hasonlatnál maradunk, úgy tűnik, mintha a Budapestről manapság döntő politikusok egyfajta láthatatlan tudás birtokában lennének, amelyet a Cél elérése érdekében nem is lenne szabad megosztaniuk másokkal; a korábban racionálisnak tekintett (mert szakemberek által felvázolt és megvitatott) városépítési elveket félredobva haladnak az általuk egyedül üdvözítőnek gondolt úton, amelyről minden apró letérés a megoszthatatlanul titkos tervet veszélyeztetné. Ebben a rendszerben egyetlen érv sem állná ki a korábban érvényesnek gondolt logika próbáját, elsősorban azért nem, mert itt minden csak egyetlen oldaláról látszik. Miért kerülnek a múzeumok a Városligetbe? Mert növelhető a látogatószám. Miért készül a miniszterelnöki irodához terasz? Hogy a külföldi vendégek gyönyörködhessenek a látványban. Miért épül magasház a Kopaszi-gátra? Mert városi jelként funkcionál. Minden egyes fejlesztés esetében egyetlen, gyakran ismételt csúcsérv létezik, bármely ezzel ellentétes gondolat csak akadékoskodás – a teljes tudás birtoklása kizár bármely más szemszöget.

Ha sorra vesszük azokat az indokokat, amelyek körbeveszik a projekteket, s így elzárják az utat az ellenjavaslatok elől – ha az elmúlt hét év Budapest-átalakító törekvéseit tekintjük – alapvetően három fedőérvet találhatunk: a nemzetbiztonsági, a nemzetgazdasági és a nemzeti érdeket. A nemzetbiztonsági érv természetesen a legtitkosabb: egy olyan feltételezett jövőbeli állapotból indul ki, amely jelenleg csak a beavatottak legszűkebb köre számára valószínű. A Kossuth tér közepéből talán ezért lett gyakorlótér, s körülötte minden virágágyás és vizesárok egy-egy áthatolhatatlan tankcsapda – a Vár funkciójának átalakulása ma még elgondolhatatlan közlekedési következményekkel jár majd. A nemzetgazdasági érdek az elmúlt években Budapesten – ha a privát és a nemzeti fogalmának kézenfekvő keveredésétől e helyütt eltekintünk – elsősorban a turizmus bevételeinek növekedését jelentette. A Múzeumi Negyed érvrendszerében sokáig sarokpontot jelentett a fővárosunkba kizárólag e beruházás miatt érkező plusz másfél millió látogató. Azóta e szám szinte észrevétlenül átalakult, illetve eltűnt a zöldfelület növelése vagy az építészeti csúcsteljesítmény bűveszméi mögött, de a politikusok támogatásának elnyerésére elegendőnek bizonyult. A harmadik érv, amely mind felett áll: a nemzeti érdek. Ezzel indokolható szinte bármi, akár az olimpia megrendezése, s ebből levezetve a város fejlesztésének sport-útja is. Nem rendülnek meg a magabiztos mosollyal maguk elé tekintő indoklók akkor sem, ha kiderül, hogy a legközelebbi elnyerhető olimpiáig még tizenöt év van hátra, és valójában senki sem láthatja előre, hogy egy sportesemény akkoriban mit is jelent majd egy nagyváros számára. Aki pedig mégis ellenérvet hozna fel, az felső szempontból nemzetellenes álomgyilkosnak tekinthető.

A három közül bármelyik érvet használják is, a város sorsáról jelenleg határozók retorikájából úgy tűnik, mintha hatalmas távlatokban gondolkodnának, holott a kristálygömbre más szemszögből egyszerű golyóként tekintve látszik, hogy a pillanat uralásán túl nem tekintenek. Rendszerük kívülről olyan játékra hasonlít, amelyben a múlt csupán a jelen egyetlen szempontja szerint bír jelentéssel, a jövő pedig nem más, mint a jelenben felélhető ígéret. Persze ha a világ megbolondult, ki tudja, lehet-e még bármit is kívülről, egyáltalán más szemszögből nézni? Meg lehet-e húzni a határvonalat álom és őrület, őrület és valóság között? Mindenesetre elmosódni látszik, ami régen biztosnak tűnt; még Foucault is azt írja valahol, hogy az őrületben az álomfejtés is a valóság része, s a valóság egy napon a fantazmagóriákban tűnik el.

Mélyi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.