hirdetés

Mélyi József: Búék a Blahán

2018. január 1.

Mintha a képekben sűrűsödne a hetvenes évek minden fojtogató kipárolgása: a vállalati buli, a Kőbányai, a társbérlet szaga. Öklendezni kell a hajnali kilátástól a tizenvalahanyadik emeletről, összeszorul a gyomor a Bástya mozi előtt a kamerába beleintegető emberektől. – Mélyi József 2flekken.

hirdetés

Hogy mennyire illékony a színészek emlékezete, arról sokan írtak nagyszerűen, Beöthy Lászlótól Galsai Pongrácig, de ma már talán rájuk sem emlékszik senki. Szilveszter táján valahogy mégis sűrűsödik a múlt, s a portálokon az év során elhalálozottak szinte már kötelező listáján feltűnő színésznevek gyakran indítják el az emlékezést. A hosszú hatvanas évek egyik legfoglalkoztatottabb és legkarakteresebb színésze, Koltai János még él. (Nincs kegyetlenebb kérdés a színészek emlékezetével kapcsolatban az „ő még él?"-nél.) Filmjei néha feltűnnek a tévében valamelyik retrográd állami adó műsorán, de már az idősebbek is inkább csak Gábor Gáborként gondolnak rá a Szomszédokból. Pedig a hatvanas évek elejétől szinte „mindenben játszott", gyakran volt a múltat számonkérő árnyalak, sokszor a jövőre függesztett tekintetű vizionárius, vagy a múltba és a jövőbe belebetegedett őrült. Ha e néhány szálon összefűznénk akkori szerepeit, valószínűleg a korszak Magyarországának pontos képét kapnánk. Még az is jellemző lenne, ahogy a hetvenes évek közepétől lassan kikopik a magyar filmből: ekkoriban rendeződik át egy generáció múlt- és a jövőképe.

Koltai így már nem szerepelt abban a filmben, amelynek cselekménye éppen negyven évvel ezelőtt, 1977 szilveszterén játszódik a kiábrándító Budapesten. Szörény Rezső BUÉK!-jának hősei a hatvanas évekből kinőtt műszaki értelmiségiek (Bujtor István mintha a Szemüvegesekből lépne itt tovább, Bálint András pedig az Álmodozások korával számolna le végleg), akik még mindig hisznek valamiben, miközben mindenük – kapcsolataik, munkájuk, életük – alkohollal kísérve süllyed el a korszak magyar mocsarában. Ebből a múltból ma semmire nem lehet vágyni. Senki nem akarhatja az állami vállalat főnöki irodafalának barna faborítását, a vasredőnyt a Nagycsarnok mögötti bolton, a műanyag lámpa sárga fényét a lakótelepi lakásban. Mintha a képekben sűrűsödne a hetvenes évek minden fojtogató kipárolgása: a vállalati buli, a Kőbányai, a társbérlet szaga. Öklendezni kell a hajnali kilátástól a tizenvalahanyadik emeletről, összeszorul a gyomor a Bástya mozi előtt a kamerába beleintegető emberektől. Az egyik jelenetben a háttérből beszűrődik a Rádiókabaré műsora – a „hetvenes évek magyar közérzetének" egyik kulcseleme –; az egykori poénokat most újrahallgatva már megkeseredik a nyál a szájban.


Egy másik óévbúcsúztató filmben, Ragályi Elemér 1974-es Szilveszterében a tévéműsor képei jelölik ki a korszak vizuális sarokpontjait. Antal Imre és Vitray Tamás a negyvenes évei közepén járó Lollobrigidával táncol, aki azután éjfélkor újra meg újra emeli pezsgőspoharát, s a nyolcvan esztendős Honthy Hanna mosolya is kiragyog a képernyőről – Ragályi éppen olyan szép nőnek fényképezi az idős dívát, mint a Bástyasétány 74 melankolikus jelenetében. A rövidfilmben a tévén kívül az 1972-es (vagy a '73-as) év utolsó estéjének budapesti helyszínei jelennek meg: tánc van az Operában, egy rögtönzött pinceszínpadon Rátonyi Róbert gyorsított felvételben mulattatja a közönséget, a Bástya mozival szemközt, a Hungária Kávéház (akkor is New York) ablakán trombitás suhancok bámulnak be, a Blahán az egyszerű nép azzal szórakozik, hogy megállítja az arra haladó autókat; némi feszültség is támad. Az aluljáróban svájci sapkás fogatlan öregember produkálja magát a kamerának, fiatal maszkosok lökdösik.

A Blaha Lujza téri aluljáró 1971 szilveszterével is bekerült a magyar filmtörténetbe. Zolnay Pál Fotográfia című filmje kezdődik itt (operatőr: Ragályi Elemér); egy fotós szólítja meg az arra járó, jómódúbbnak tűnő családokat, felajánlja, hogy az év utolsó portréját készíti el róluk. Egy rövid képsor erejéig itt is előtör az erőszak, jól fésült fiatalember fejeli le a társát, akinek elered az orra vére. Mintha a Blaha környéke, középpontjában az aluljáróval, a hetvenes évek magyar (rossz) közérzeti központja lenne, s mindez átmenet nélkül él tovább András Ferenc 1982-ben bemutatott Dögkeselyűjében. (Persze ezt is Ragályi fényképezte). Csak a ruhák változnak: Cserhalmi György, a taxisofőrként dolgozó, reményvesztett mérnök szerepében bőrdzsekis fiatalokat bérel fel egy verekedésre.

Az aluljáró még most is alkalmas lenne egy jelenkori közérzeti film forgatására. Az első képeken a BUÉK! szereplői, a ma már nyugdíjas műszaki értelmiségiek, egykori csoportvezetőjük sírjánál találkoznak Farkasréten, onnan jönnek át busszal a Blahára. Nézik a plakátokat a Rákóczi úton, a Fonográf meg Fenyő Miklós koncertezik, mint 1977-ben. Beülnek egy réginek látszó sörözőbe, jelentéktelen dolgokról beszélgetnek, kerülik a múltat vagy a politikát. Belép Haumann Péter, nevetgélve köszönt mindenkit. Kínos párbeszédek és még kínosabb csöndek után elbúcsúznak egymástól, Bálint András a kabátjába burkolózva, egyedül siet át az aluljárón. Egyszer mégis oldalra pillant, szeme egy régi telefonfülke helyén fekvő, a koszos takaróktól alig látszó ember tekintetével találkozik. A hajléktalan lehetne Koltai szerepe.

Mélyi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.