hirdetés

Mélyi József: Margit néni

2017. november 6.

1970-ben, a Belváros új fénykoncepciójának részeként a Lánchíd díszvilágításában – miközben megmaradtak a korábbi erények – visszatért a füzéres megoldás, emellett jutott fény az oroszlánokra, a járdák peremére és a tükörhatás elérése érdekében a vízre is. – Mélyi József 2flekken.

hirdetés

A wikipédián gyakran látogatok egy oldalt, a legöregebb élő emberek folyton frissülő százas listáját. Pontosan nem tudom megmagyarázni, mi vonz mindig ide, ahová csak az igazoltan 110 éven felüliek kerülhetnek fel; talán itt válik számomra leginkább tapinthatóvá, hogyan tűnik el végérvényesen a múlt, pontosabban a személyes emlékezet. A lista élén a mai napon egy japán hölgy áll – egyedüliként még 1900-ban született, ő itt az utolsó ember a XIX. századból. Az évszámokra pillantva néha magamat is ősöregnek érzem: gyerekkoromban volt egy tábla a Tétényi úti Kórház kartonozójánál – 1973-ban, amikor megtanultam olvasni, ez volt az egyik első szöveg, amit kibetűztem. Az állt rajta, hogy az 1899-ben vagy előtte születettek a bal oldali ablakhoz, 1900-tól a jobb oldalihoz álljanak. A világban valószínűleg akadnak még olyanok, akik (igazolatlanul) az első kategóriába tartoznak; egyes becslések szerint a 110 fölöttiek akár hatszázan is lehetnek.

Talán még a hivatalok sem tudják, ki lehet ma Magyarország legidősebb embere, annyi azonban biztos, hogy a wikipédia nemzetközi listájára nemrég felkerült a kecskeméti Kovács Dezsőné, és e sorok írásakor már a 86. helyen áll. Margit néni Nagyváradon született, Trianon után Hajdúnánásra költözött, 1956 óta él Bács-Kiskun megyében, és szeptemberben töltötte be a 111. életévét. Magyarként egymaga áll a listán, de Kelet-Európából sincsenek rajta kívül sokan; egy lengyel hölgy, Tekla Juniewicz a hatvankilencedik, a legidősebb német, az egykor Stettinben született Gustav Gerneth pedig a negyvenötödik – ő a császárság idején már iskolába járt, harcolt a második világháborúban, és végigélte az NDK-t is. A listán lévők közül kevesen laknak nagyvárosokban, talán ez is a hosszú élet titka. (Erről a listázottakat állandóan faggatják – Margit néni szerint a titok nyitja a rendszeres olvasás.)

Nem tudom, hosszú élete során Margit néni milyen gyakran járt Budapesten, mindenesetre a harmincas években már felnőtt fejjel nézhette volna a várost, s ma sem teljesen kizárt, hogy újralátogassa az egykor bejárt helyszíneket. Egy 111 éves ember valószínűleg már semmin sem csodálkozik, de talán még őt is meglepné, mennyire kevés mostanában az igazán új, s hogyan épül megint a múlt. Pedig, ha csak a régi és a mai újságok híreit, s bennük a hatalmon lévő politikusok üzeneteit nézzük, úgy tűnhet, az elmúlt évszázad Magyarországán alig akadt olyan év, amelyre nem a töretlen fejlődés lett volna jellemző. Valószínűleg tényleg van olyan szemszög, ahonnan tekintve mindez igaz: a mélygarázsok térfogata, a jelzőtáblák sűrűsége, a kábelek mennyisége nyilvánvalóan nőtt. Mégis, visszahelyezkedve Margit néni képzeletbeli távlatába, a budapesti városi köztérben körbepillantva valóban nehéz olyan elemet találni, amelyre egyszerre és maradéktalanul igaz lenne a töretlenség és a fejlődés kitétele. Hosszas gondolkodás után egyetlen példa jutott eszembe: a Lánchíd díszvilágítása. Az első illumináció óta eltelt nyolcvan évben a mindenkori szakemberek több alkalommal módosították a fényeket, s kivételes módon minden újabb verzió jobb volt, mint az előző.

Lánchíd, díszkivilágítás az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával, 1938, Fortepan

Az első kivilágítási kísérletekre 1936-ban került sor: először az alsó rakparton elhelyezett fényvetőkkel próbálkoztak, de a hídon közlekedőket elvakították a lámpák, így a mérnökök a kapuzatok körvonalait és a vasszerkezet ívét kirajzoló izzófüzér mellett döntöttek. 1937 májusában már fényárban úszott a híd – a szó szoros értelmében kiragyogott környezetéből, mivel az eredetileg tervezett 15 wattos égők vékony izzószálai nem bírták a rezgést, ezért erős, 40 wattos lámpákat használtak. A legnagyobb problémát a pillérek megvilágíthatatlansága jelentette; így a híd éjszaka látszólag magasan a víz fölött lebegett. Dr. Horváth József Budapest díszvilágítása című könyvében az egykori elragadtatott cikkek mellett idézi Szép Ernő lesújtó véleményét is: „ez a lámpákkal rakott Lánchíd olyan, mint a gólordítás”. A háború után négy évvel az újjáépített Lánchídon visszafogottabb megoldást alkalmaztak: eltűntek a füzérek – az ívek láthatóságát csak a közvilágítás kandeláberei biztosították –, s maradt a kapuzatok fénye, erős árnyékokkal, különös plaszticitással; ugyanígy sikerült megoldani a mederpillérek fényes kiemelését is. 1970-ben, a Belváros új fénykoncepciójának részeként a Lánchíd díszvilágításában – miközben megmaradtak a korábbi erények – visszatért a füzéres megoldás, emellett jutott fény az oroszlánokra, a járdák peremére és a tükörhatás elérése érdekében a vízre is. Néhány évvel később a kandeláberek és a díszlámpák színét összehangolták, így lett a Lánchíd ismét a budapesti összfény-kép legfontosabb eleme. Bár a füzérvilágításnak ekkor is voltak kritikusai, az 1988-as építészeti rekonstrukció idején – némely aránymódosítással – megtartották a struktúrát, csak a technikán, a színeken javítottak, s ugyanez történt meg, kiegészülve a „káprázáskorlátozással” 1999-ben is.

A Lánchíd most megint felújítás előtt áll, s már elkészültek a tervek a díszvilágításra is. Az elmúlt években nagy sportesemények vagy szolidaritási akciók idején többször öltött különböző színeket a híd kapuzata, valószínűleg ez a lehetőség bővül majd, s a technika is finomodik; megint minden jobb lesz. Hirtelen azon kapom magam, hogy minden egyébirányú történelmi tapasztalat ellenére legalábbis ebben a fejlődésben mégis bízom. Talán mert hallom magamban, amit Esterházy Péter mondott egyszer a nagymamájáról, aki „mindig úgy beszélt bármiről, hogy a tekintete 2-300 évet fogott össze”. 1973-ban interjút készítettek az egykori grófnővel, az akkoriban 77. életévében járó Károlyi Margittal, s ő arra a kérdésre, hogy mit kívánna még, így válaszolt: „az országnak jó előmenetelt”. Innentől már – mintha tükrözött mottó lenne – inkább csak Esterházyt idézem: „És akkor jutott eszembe, amikor ezt olvastam, hogy '73-ban élő ember nem gondolt az országra a nagymamámon kívül! Senki. Hát miért gondolt volna, mikor ezek a szemét komcsik ellopták az országot, vigyék, ha tudják, úgyis visszalopjuk tőlük. Körülbelül ennyit gondolt az ország az országról. De a nagymamám nem ezt gondolta, mert a nagymamám azt gondolta, hogy hát ezek most itt vannak, aztán majd elmennek. Száz éve is volt ország, és száz év múlva is lesz ország. Ez nem olyan, mint egy cukrászda, amit egy délután alatt abszolválni lehet”.

Mélyi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.