hirdetés

Mélyi József: Talpunk alatt

2017. szeptember 10.

A láthatatlan fenyegetések láthatóvá tétele vagy vakfoltra helyezése a világon mindenhol hatalmi kérdés; mindenütt a hatalom (annak sokféle ága) dönti el, hol húzza meg a látható és a láthatatlan közti határvonalat. - Mélyi József 2flekken.

hirdetés

Megy az ember a pesti utcán (mondaná Kellér Dezső), és ha egy ház mellett egy piros-fehér csíkos elkerítő szalagot lát, elsőre talán még mindig a leeső féltégla hasonlata jut az eszébe. Robert Musil tulajdonságok nélküli embere már száz évvel ezelőtt is elmerengett azon, mennyire beleragadtunk a múltba, s miközben nyelvi és gondolati anakronizmusokban élünk, bárhová jusson is el közben a tudomány, az utcán járva a levegőt még mindig ürességnek tartjuk. Mostanáig nem történt ebben változás, a ma embere például – ha még egyáltalán gyalogol a városban – hétköznapi jártában-keltében alig vesz tudomást a láthatatlan veszélyekről, amelyek a híradások szerint a levegőből vagy a föld alól is leselkedhetnek rá.

Néhány nappal ezelőtt egy óriási bombát hatástalanítottak Frankfurt belvárosában. A második világháború idején az angolok dobták le, most egy építkezés során került elő. Mielőtt a hatvanezer ember evakuálását megkezdték volna, a rozsdás tárgyat virtuálisan bevitték a német tévéhíradó stúdiójába, érzékeltették, milyen hatalmas; egy animáció segítségével pedig láthatóvá tették azt is, hogyan szerelik majd szét. Később az interneten képeket közöltek, hogyan keresik hőkamerákkal azokat, akik szerencsétlen vagy ostoba módon a veszélyeztetett körzetben maradtak, esetleg elbújtak a kitelepítés elől; közben folyamatosan közvetítették, ahogy az utcákon az egyenruhás emberek intézkednek. A több mint hetven évig a föld mélyén rejtőző bomba, a szobájában magát elbarikádozó ember körvonala, a rendőrség, ahogy a munkáját végzi – egy-egy képsor erejéig hihetően úgy tűnt, mintha minden megmutatható, vagy legalábbis virtuálisan nyilvánossá tehető lenne. Míg a hatástalanítás zajlott, a frankfurti múzeumok megnyíltak, ingyen fogadták a lakóhelyüket elhagyni kényszerülőket, több kiállításhoz rögtönzött külön programokat, a gyerekeknek workshopokat szerveztek. A német nagyváros kulisszái mögött működő gépezet doboza rövid időre feltárult, az apparátus – Musil megfogalmazásában: „az állam nevezetű vas emelőszerkezet, e gombokban s más fémapplikációkban végződő mechanizmus szembeszökő, helyi nyúlványa” (fordította: Tandori Dezső) – látványosan tett meg mindent, hogy a lakók rendben átvészeljék a rendkívüli állapotot.

Nehéz elképzelni, mi történne hasonló esetben Budapesten. A tűzszerészek valószínűleg ugyanolyan komolyan értik a bombák működését, mint német társaik, de minden, ami ezen felül a hatástalanítási folyamatban láthatóvá válhatna – az animációktól a hőkamerákon át a múzeumokig –, valószínűleg láthatatlan maradna. Ha csak a látszólag legelhanyagolhatóbb részletből indulunk ki, vagyis hogy Budapesten jelenleg a legjelentősebb múzeumok közül három – a Szépművészeti, az Iparművészeti és a Közlekedési – egyszerre tart zárva, akkor nem túlzás, hogy ami más városokban már rendkívüli állapotnak számítana, azt Budapesten normalitásként fogadja el a közvélemény. Sőt, mintha általánosságban is megfigyelhető lenne, hogyan növekszik Magyarországon a nyilvánosság vakfoltja; miközben a kamerák, a műszerek, a hivatalok és szervezetek egyre expanzívabb jelenlétéből akár a láthatóság növekedése is következhetne, a megfigyelt-megfigyelő járókelő egyre több területen fogadja el, hogy a rá irányuló, és a hírek szerint egyre szaporodó fenyegetések szükségszerűen láthatatlanok. (Lehet persze, hogy valamiféle világjelenségről van szó; ha csak az elmúlt napok híradását nézzük, az atomfelhőtől a tengeri sóban felbukkanó műanyag részecskéken, vagy a Diesel-üzemű autók szálló por kibocsátásán át egészen a burmai, szíriai, közép-afrikai aknákig szinte minden pillanatban újabb és újabb láthatatlan veszélyek bukkannak fel, és kerülnek egy pillanatra virtuálisan a látóterünkbe.)

Az utóbbi időben azonban úgy tűnt, mintha Budapesten még a korábbinál is sűrűbben jelentek volna meg a láthatatlan ellenségek. Nem elsősorban a kormány által folyamatosan sulykolt háttérhatalmi ármányra gondolok, nem is a sötétben bujkáló metrószabotőrök rémképére, hanem olyan anyagokra, mint a Városligetben, a Petőfi Csarnok bontási törmelékében található azbeszt, illetve a Főváros által most kivágásra ítélt kanadai nyárfák szélben szálló szösze. Az azbeszt bizonyítottan rákkeltő, a szösz csupán a nyálkahártyát irritálja. A városligeti azbeszt a Ligetvédők szerint súlyosan károsíthatja a szervezetet, a Liget Projekt képviselői azonban azt állítják, hogy korántsem olyan veszélyes. A nyárfavattát a Közgyűlés jobbikos képviselője tűzveszélyesnek is tartja, a tájkertészek szerint a tömeges kivágás előtt legalábbis a fák felmérésére és pótlási tervre lenne szükség. A két fenyegetésben közös, hogy gyökerük a Kádár-korba nyúlik vissza, s mindkét probléma azokból a múltbéli döntésekből vezethető le, amelyek még nem számoltak a jövőbeli káros hatásokkal. A feszültség azonban most elsősorban mégsem a múltból adódik, hanem a hatalom mai, láthatatlan jellegéből, a Liget Projekt transzparenciát színlelő, de az ellenvéleményeket eleve szőnyeg alá söprő működéséből, és a főváros elmúlt évekbeli tervszerűtlen, elhallgatott, test- és lélekromboló fakivágásaiból származik. Az átláthatatlan, a nyilvánosságot kizáró, a hatalom vártornyaiból hozott döntés, a szakemberek, vagy a gyalogos nép meglátásaira vak magatartás az apparátusokba vetett – és a valódi rendkívüli helyzetben, úgy tűnik, elengedhetetlen – bizalmat is elkoptatja.

A láthatatlan fenyegetések láthatóvá tétele vagy vakfoltra helyezése a világon mindenhol hatalmi kérdés; mindenütt a hatalom (annak sokféle ága) dönti el, hol húzza meg a látható és a láthatatlan közti határvonalat. A transzparencia növekedéséhez bárhol a világon a nyilvánosság nyomása vagy jól felfogott politikai, gazdasági érdek kell. Ha egy autoriter rendszerben már egyik sem működik, akkor egy idő után az emberek nagy része rezignálttá válik; a legtöbben normalitásnak tekintik a rendkívülit, a nem láthatót pedig isteni rendelés szerint láthatatlannak könyvelik el. A nagyváros közepén sétáló emberek aligha foglalkoznak már azzal, hogy az üveghomlokzatok mögött ülő üvegzsebűek valójában csak az elsötétített ablakú autóikban érzik otthon magukat.

Gyalogolni azonban még mindig jó, sőt a gyaloglásban néha musili világmetaforák rejtőznek. Az augusztusban megrendezett atlétikai világbajnokságon a 20 kilométeres női gyaloglás versenyét a televízió is közvetítette. Az élmezőnyben nagy sebességgel haladtak a versenyzők; ilyenkor a laikusban az a kérdés motoszkál, vajon a szabályoknak megfelelően minden pillanatban érinti-e az egyik talpuk a földet. Néhány éve vezették be a közvetítésekben a szuperlassítás technikáját, s az előző világversenyeken a talaj magasságában elhelyezett kamera pontosan meg is mutatta, hogy a talp és az aszfalt között szinte kivétel nélkül mindenkinél és mindig látható egy-egy apró, de mégis érzékelhető rés. A technika tehát láthatóvá tette, hogy a gyaloglás mint szabályos sportág jelenleg nem létezik. A mostani közvetítésben is erre terelődött a szó, s a kommentátor elmondta, ezen a világversenyen azért nem láthatunk szuperlassítást, mert a Nemzetközi Atlétikai Szövetség megtiltotta az alkalmazását.

Mélyi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.