Ha nem volna Budapest közlekedése olyan, mint akut, a város több pontján jelentkező, halálos trombózis, és nem kellene egy margitszigeti látogatást egész napos kirándulásként értelmezni, jobb kedvem lenne, mikor megérkezem. Spiró György a mai vendégünk, a Holdudvar színes kockás terasza Spiróra éhes közönséggel teli, a nyugágyak, székek és fonott fotelek olvasóktól horpadoznak.
Szegő János indító kérdése után, mely szerint miként lehetséges, hogy szerzőnk sok-sok éve nem járt a Margitszigeten, a tehetség problematikájához jutunk. Spiró állítása szerint semmihez sem kell túl sok, ami nem zene vagy matematika. Egy átlagember, ha választ egy szakmát, 80%-os tehetségével, kitartó és mániákus munkával vidáman elboldogul. Ám, annak ellenében, hogy a költészetre adná voksát, idő közben ráébredt, a dráma- és prózaíráshoz is kell valami plusz, speciális tehetség. Mint mondja, a drámaíráshoz nem illik az irónia. Sem Shakespeare, sem Csehov nem tekinthető ironikusnak, Csehov annál inkább kegyetlennek. Merthogy nem kevesebbet állít, minthogy az emberiség minden szereplője vak.
Spiró szerint az íróság mint szakma a 80-as évek közepéig jó szakma volt, százezren olvasták a könyveket. Ma összehasonlíthatatlanul megváltozott a helyzet.
Szegő János kérdésére, hogy mik voltak fiatalkorának meghatározó olvasmányélményei, szerzőnk elmeséli, hogy mivel jórészt egy vasráccsal ellátott cselédszoba volt gyermekévei helyszíne, lévén sok és súlyos betegségen esett át, hat-hét éves korától érettségiig az olvasás életpótlékot jelentett számára. Csak a fantáziáját használhatta, úgyhogy az akkor benne megszületett képek máig beleragadtak az emlékezetébe. Mint például a Tom Sawyer rémséges világa. De szívesen emlékszik az „isteni írók”, Jókai vagy Mikszáth könyveire is.
Meséli, nem oly rég a Metropol Könyvtár – A Magyar próza klasszikusai sorozatban egy sor fantasztikus művet újrakiadtak. Többek közt Jókai Rab Rábyját, azóta újra látja azokat a képeket, melyeket gyermekkorában a regény olvasása közben.
Spiró olyan író, aki kutat, a Fogsághoz temérdek könyvet elolvasott, de nem járt Alexandriában. Ha valaki tisztességes regényt akar írni, mint mondja, meg kell ismernie a világot, amiről ír. Sem Móricz Erdélye, sem Mikszáth nagyszerű A fekete városa nem születhetett volna meg, és nem volna az, ami, ha szerzőik nem kutatták volna a történelmi stb. hátteret.
Szegő János – még mindig a könyvélményeknél maradva – nem hagyja annyiban, a revelatív élményre kíváncsi. Spiró 12 nyelven olvas, csak találkozott olyan művel, amely alatt "beszakad az asztal”. Vendégünk Móricz Rab oroszlán című regényét említi, amely szintén a Metropol sorozatban látott napvilágot. Az 1939-ben született, polgári házasságról szóló művet szerinte Flaubert és Tolsztoj is megirigyelhette volna. Vagy, folytatja, nagy hatással volt rá Kaffka Margit Hangyaboly című munkája, amelyet – a Rab oroszlánnal együtt – nem olvasott régebben.
A beszélgetés tágabb perspektívát kap eztán. Spiró – a mit adtak ki, és mit nem kérdést feszegetve – olyan állításokat tesz, minthogy Magyarországon ami segíti, hogy irodalom legyen, az egyben tönkre is teszi. Merthogy ideológia – politikai-ideológiai hagymázas kategóriák - alapján ítélnek meg műveket. Említ például egy régi példát, a szerinte zseniális orosz költő, Tutycsev, akit Szabó Lőrinc fordított igen jól magyarra, ideológiai okok miatt nem kerülhetett be a „kánonba”. Aki nem illett vagy illik bele valamiféle kreált fejlődéstörténetbe, rosszul jár. József Attilát vagy Petőfit is valójában a leggyengébb verseik révén engedték piedesztálra.
A tanítás, épp ennek nyomvonalán, tönkreteszi az olvasást. Szerinte nem irodalomtörténetet, életrajzokat kell olvastatni a diákokkal, hanem jó műveket. Még az átírás sem baj, hiszen erős hagyományokkal rendelkezik, Móricz átírta Kemény Zsigmondot, és Shakespeare drámái is nagy sikernek örvendenek állítólag amerikai angolra fordításban. De megemlíti Paszternakot is, aki szerinte a legkiválóbb orosz fordítója a Hamletnek, nem létező archaizáló szavakat használt egy modern szövegben, amitől az patinát kapott, mégis minden pillanata érthető és átélhető. Sajnos persze kicenzúrázott az aktuális hatóság a drámából inkriminált részeket, mint például az, amely Hamlet homoszexualitására utal, vagy az őrületig jutott Ophélia már-már nyomdafestéket nem viselő erotikus szövegrészei. Ezeket más fordításokból kellett beilleszteni.
Ebben a pillanatban érkeztünk el szerzőnk és a színház viszonyának kérdésköréig. Mint mondja, nem jár színházba, de a drámát fontos műfajnak tartja. Nem szerződik sosem, csak ha megszületett a mű. Úgy véli, reménytelenül alakult a magyar színházak pályafutása, nagyjából mostanra tehető, hogy az a rendezőgeneráció, amely még tisztelte a szöveget, leváltódik, visszavonul. A ma legaktívabb színházi rendezők – velük ellentétben – önkifejeznek, nincs szükségük sem szövegre, sem dramaturgra. Moderátorunk nem tétovázhat tovább a kérdés feltevésével, hogy az elmúlt években megjelent drámaátírásait Spirónak a Bildung, a honpolgári kötelesség, avagy a játék inspirálta. Spiró úgy gondolja, meg kell menteni az értékeket, úgy ítélte meg, képes erre, szerinte sokkal könnyebb is már meglévő anyagból dolgozni („óriások vállán állva többet lát az ember”), mint nulláról kezdeni. És érdekes tapasztalatok birtokába jutott, az átírásokat olvasók Vörösmarty drámájának országgyűlési jeleneteiről például meg voltak győződve, hogy újonnan a műbe emelt, Spiró alkotta szövegrészek, holott eredetiek. Spiró hosszasan részletezi, meg is üti a fülem pár mondat... Remekművet nem írt át soha, mondja, de vannak szerzők, akik idő előtt meghaltak például, mégis érdemesek arra, hogy ne vesszen el, amit alkottak. Spiró úgy fogalmaz, az van a köztudatban, hogy aki meghal, nem lehet nagy ember, mert gyengének bizonyult valamivel szemben...
Mesél aztán Bulgakov Kutyaszív című „isteni regényéről”, amit először szlovákul olvasott. Kaposváron dramaturgkodott épp, de hiába készült el a nyersfordítás, nem ott, hanem később Gothár Péter rendezésében a Katonában mutatták be, nagy sikerrel. Egy másik Bulgakov-művet is ajánlott a színháznak. A Végzetes tojások utópiát az átírásában egyetlen alkalommal be is mutatták Pécsett, de nem kellett a továbbiakban, megint csak ideológiai okokból.
Snitt, kis szünet. Spiró olvas. Mára rémnovellákat hozott. A Vízözön címűt hallgatjuk.
Szegő okosan belelendül, azt firtatja, mikor és mivel lett Spiró divatos. Háromszor vált azzá, vallja meg vendégünk, az Ikszek, a Csirkefej és a Fogság hozta meg neki a sikert, de - jelenti ki magáról – „hanyatlom alá”. Azt mondja, kiszámíthatatlan a siker, ha az ember 10-12 évig dolgozik egy regényen, honnan tudná, hogy megjelenése után szeretni fogják az emberek. Ki sejthette volna, hogy az Ikszek épp akkor jön ki a nyomdából, amikor puccs van Lengyelországban, ki számíthatott arra, hogy a Fogság valamibe beletalál? Mint megjegyzi, a Jégmadár esetében várt inkább pozitív fogadtatást.
Hogy számított-e botrányra a Feleségverseny című, legutóbb megjelent regénye kapcsán, hisz a fülszöveg is tanúsítja, kiadója erős hatásra törekedett, csak annyit válaszol, szatírát akart írni. A szatírának Magyarországon sekélyesek a hagyományai, Arany A nagyidai cigányok című művét ritkán említik, de Hamvas Béla ilyen jellegű írásait vagy Madách A civilizátorát szinte senki sem ismeri. Pedig Spiró szerint egészséges, ha egy nemzeti irodalomban súllyal jelen vannak a szatírák, mert tudnunk kell nevetni magunkon. A Svejk kapcsán fejti ki, hogy a csehek például nem szeretik ezt a művet, de Hrabalt sem, a lengyelek gúnyosak, de nincs öniróniájuk, kész csoda, hogy Gombrowicz ilyen népszerű lett hazájában, hisz végig gyalázza a lengyelséget. Thomas Bernhard és Jelinek Spiró szerint más, ők azok, akiket vendégünk saját fészkébe piszkító dühödt íróknak tart.
Mint állítja, ezzel vigyázni kell. Ő például a magyarságról soha le nem írt egy sort sem, csakis konkrét emberekről. De általában a szatíra műfaja is nehéz, mert kizárólag egy szuperhatalom engedheti meg magának, aki létében nem veszélyeztetett. A Gullivert például az angolok lenyelték Swiftnek.
Elmondja azt is, meglepődve tapasztalta, hogy amikor megjelent a Messiások lengyelül, nagy sikert aratott, holott biztos volt benne, ha végre valamit kiadnak tőle, legkevésbé ezt fogják, ennél lengyelellenesebb mű ugyanis nehezen képzelhető.
Mint folytatja, már nem tud erőteljesen figyelni a Kelet-Európa problémára. Önismétlő lett, ami megfogalmazódhatott, az megfogalmazódott, sok százmillió felesleges ember félgyarmati vagy gyarmati területévé vált annak ellenére, hogy sansza volt a nagyhatalom részeként nagyhatalomnak lenni. Ám nyugati gyarmat, lenézett pára maradt. A civilizációs különbségek tehát megőrződtek. Ha például megnézzük a nagyon mélyen gyökerező nemzeti mentalitást, azt látjuk, ugyanaz, mint amit az 1520-as években a török utazók lefestettek. A magyarok tépik egymást, nem forradalomcsináló nép, sokkal inkább kiegyező, mint a csehek, a lengyelek pedig fejjel mennek a falnak. A magyar jórészt ugyanaz, mint Móricz Kivilágos kivirradtig című művében. Mindezeket Spiró szerint látni kell, és fel kell tárni. Nem mi döntünk magunkról, hanem ki vagyunk szolgáltatva mások döntéseinek. A kérdés csak az, mindezt hogyan csillapítjuk. A magyarnak kiváló szűrője van, sem a jót, sem a rosszat nem hagyja érvényesülni, valami itt mindig letompul. Ha születik egy törvény, biztosak lehetünk abban, hogy soha úgy nem fogják végrehajtani, amilyen céllal az született. II. József óta minden törvény megbukott, egyedül talán csak Mária Terézia tudta, mit kell kezdeni a magyarral.
Snitt. A második felolvasás előtt szó esik még félig vagy teljesen elfeledett írókról, díjakról és jóslatokról. Spiró T-boy című, ’94-es kötetéből olvas egy 80-as években írt novellát. A címe: Reggel.
Sokan vagyunk, és nem pilledtünk el a kánikulai estében. Még megtudjuk, Spiró Györgynek Tavaszi tárlat címmel az ősszel lát napvilágot következő kötete a Magvetőnél.
De azért sem zavarodok bele a nap- és évszakokba: reggel, este, tavasz, ősz. Nem, még nyár van, mint késélen, rezzenéstelen arccal siklom át az estén, át a vörös Nap havába…

***

Következő felolvasásunk augusztus 4-én lesz a pécsi Kultúrkertben. Vendégünk: Márton László. Aki kérdezi: Ágoston Zoltán. Kezdés: 18 órakor.
Az Olvasóliget 2010-ben a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa programsorozat részeként valósul meg.

A fotókat Valuska Gábor készítette.

Nagy Gabriella