Felülről látjuk a Kárpát-medencét egy műholdas képen. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban közelítünk a földhöz, mintha zuhannánk. Erdő, be a lombok közé. Békés erdei táj, csend, harmónia. Odébb suhan a kép. Egy fa tövében róka marcangol hangos csámcsogással és szürcsögéssel egy halott nyulat. Észreveszi, hogy nézik, felnéz.
– Mi a faszt bámulsz? – kiáltja. – Húzz el innen!
Odébb suhan a kép. Két nyúl marcangol hangos csámcsogással és szürcsögéssel egy egeret. Észreveszik, hogy nézik őket.
– Tűnés! – kiáltja az egyik, és elfutnak.
Odébb suhan a kép. Egy bárány és egy farkas sakkozik. Közelről látjuk a sakktáblát, a fekete király szorult helyzetben, két lépés, és mattot kap. Közben halljuk a bárány és a farkas hangját:
– Bocsánat, de ha megfogtad, lépned kell vele.
– Nem fogtam meg, csak megigazítottam!
– Akkor előtte szólni kell, hogy „igazítok”.
– Most akartam éppen szólni!
Odébb suhan a kép. Egy vadetető előtt hosszú sor, mindenféle állatok, köztük háziállatok és egzotikusak is, például birka, tehén, zsiráf, zebra. Látjuk a sort, az elejétől a végéig. Éppen érkezik egy vaddisznó, beáll a sorba, leteszi a batyuját.
– Mit osztanak? – kérdezi az előtte állóktól.
– Azt mondják, kukoricát – mondja az őz.
– Az jó, azt szeretem – mondja a vaddisznó. – Egy kis szafttal nagyon jó az. Vagy egy kis szalonnával. Szaftot adnak hozzá?
– Szénát adnak, nem kukoricát – mondja a szamár. – A múlt héten állítólag tényleg volt kukorica, de már romlott volt.
– Romlott volt, de nem kukorica volt az, hanem köles – mondja a hiúz.
– Milyen köles? – mondja a sün. – Lejárt akciós kuponokat osztogattak valami fitneszcentrumba. Tudom, mert itt voltam.
– Mutassa! – mondja a vaddisznó.
– Mit mutassak? Arra már elfogyott, mire sorra kerültem. Már jóval előbb elfogyott, de mondom, hátha jut még, meg mások is mondták, meg hogy hátha hoznak valami mást, de nem hoztak semmit, hiába álltuk ki a sort. Volt is nagy zúgolódás, gondolhatja.
– És akkor most maradni fog? – kérdezi a vaddisznó.
– Micsoda? Kupon?
– Miért, mégis kupont osztanak?
– Dehogyis. Levest osztanak. De azt mondják, hogy cserébe lefénymásolják az oltási igazolványt. Magának van?
– Van, persze, hogyne volna, csak ellopták.
– Nem az oltásit, hanem a lakhatásit – mondja a szarka. – Úgy van, hogy egy pohár levest kap mindenki annak fejébe, hogy beadja a lakhatási igazolványát, amit három nap múlva fénymásolatban visszakap csipkártyával, és azon túl csak azzal lehet sorba állni.
– Milyen sorba? – kérdezi a medve.
– Hát ide, hogy kapjon valamit.
Általános felháborodás. Hogyhogy most már azért is igazolvány kell, ráadásul csipkártyás, mint a költöző madaraknál, hogy sorba álljanak, amikor, lám, a köles is elfogyott, illetve a kupon, meg romlott is volt, nem a kupon, illetve nem romlott, hanem amire sorra került, addigra lejárt a szavatossága, most akkor minek a szavatossága, szénának vagy szalmának, és ezek azt akarják, hogy ők éhen haljanak, ezek kifejezetten az erdő állatai ellen vannak, azt akarják, hogy ők még attól a kis kedvezménytől is elessenek. Lassan elül a zúgolódás.
– Előre kéne menni, megnézni – mondja a vaddisznó. – Hogy mi van, marad-e. Csak nem tudom, hogy mi lesz itt a helyemmel. Ha jönne valaki – és nézeget maga mögé.
A többiek elnézegetnek másfelé, hümmögnek. – Hát igen. Jöhet valaki.
A vaddisznó hátranéz megint, aztán hangosan, hogy a sorban előrébb állók is hallják:
– Na mi lesz? Haladunk? Nincs nekem erre időm. A La Fontaine-tisztáson hatkor, azt mondják, tejben főtt rozs lesz.
A tehén találva érzi magát, visszaszól: – Miféle tej? Örülhet, ha vízben főttet kap. Azoktól?
– Miért, ezek jobbak? – kérdezi a vipera.
– Ezek, hogyne volnának. Hát hol van még a hat óra? – mondja a tehén.
– Most ezek kik? – kérdezi a strucc. – Mert a múltkor a vadásztársaságtól voltak itt, Balaton-szeletet osztogattak, és aztán mindenkit lemázsáltak.
– Ja, hát nekik arról el kell számolni – mondja a sün. – A súly után kapják a támogatást. Minden kiló után, úgy tudom, három darab lőszert kaptak régebben, de most már csak kettőt a megszorítások miatt. Úgyhogy a mérlegen kellett nekik állítani egy kicsit. Engem öt kilóra mértek. Magát hányra, mert láttam, hogy maga is itt volt – mondja a sün a zebrának.
– Maga nekem ne célozgasson, hogy én hányat, mert én igenis a leopárdnak vittem a másik Balaton-szeletet, azért kaptam kettőt, előre meg volt beszélve, a nyúlnál pedig, ő azért nem kaphatott kettőt, mert ott nem volt megbeszélve.
Kis hangzavar: – Persze, megbeszélve! A leopárdnak! Jó vicc!
Ekkor a zsiráf felkiált: – Jön valaki!
Mozgolódás a sorban, nézik, ki az. Jön elölről a szarvas a batyujával.
– Na mi van? Mit adnak? – kérdezi a vaddisznó.
– Húskonzervet – mondja a szarvas.
– Mutassa!
– Mi mutassak? – mondja gyanakodva a szarvas. – Húskonzerv. Vagdalthús.
– És?
– Mit és?
– Mit kell csinálni?
– Ja, hát be kell mutatni az oltási igazolványt, meg a lakhatási engedélyt. Felírják az adatokat. Utána alá kell írni egy meghatalmazást.
– Milyen meghatalmazást? – kérdezi a medve.
– Hát hogy meghatalmazom a… valakit meghatalmazok, hogy… nem is tudom, mert csak elém tették, hogy írjam alá. Biztos valami politikai ügyben. Na, én megyek.
– Várjon már, és ha valakinek nincs nála az az igazolványa, mit is mondott, dugványozási? – kérdezi a vaddisznó.
– Semmi, akkor csak beírják az adatokat, és kell egy tanú, aki igazolja az illetőt. Na, én megyek.
A szarvas elmegy. A vaddisznó a körülötte állókra néz. Azok elfordulnak, elhúzódnak tőle. A vaddisznó, turkálni kezd a batyujában. Közben halljuk a bárány és a farkas hangját:
– Nicsak, nicsak! Hát ki jön itt?
– És vajon ma mit kaptunk?
Dulakodás hangja, majd egy tompa puffanásé. A vaddisznó a szarvas után néz, aztán folytatja a turkálást. A kép odébb suhan, arrafelé, amerre a szarvas ment. Fákat látunk, csend, harmónia. A kamera lassan felemelkedik, majd egyre gyorsabban távolodik a földtől. Újra a Kárpát-medence fölött vagyunk. Vége.

Szijj Ferenc