Bodor Ádámot saját bevallása szerint soha nem a kommunista önkény ábrázolása érdekelte, hanem a kelet-európai térség „általános morális és egzisztenciális képe” – ami pedig független az aktuális hatalmi berendezkedéstől. (Bodor Ádám – Balla Zsófia, A börtön szaga, Magvető, Bp., 2001.) Jablonska Poljana nem elnyomók és elnyomottak világa, ahová – szabad akaratunkból − csak befelé vezet az út; mégis elfullad és sűrű nyákkal telik meg a torkunk, elémelyülve pihegünk, hogy szokjuk a település fullasztó levegőjét, míg agyunkat gőzökből képekké gomolygó álmok kezdik ellepni. Tömött lombú, csengő-bongó, bódítóan zümmögő álmok szivárványosan tündöklő jégmalomról, minden időkre jótanácsokkal szolgáló szakácskönyvről, a cakkos lángos illatáról vagy a nyál ízéről, és avas, dögszagú, alattomos jelenések, melyek éjjel-nappal a pusztulásról sustorognak a fülünkbe. 

Olyanféle mesék ezek, mint hideg verítékben érlelt lázálmaink, melyekben tudjuk ugyan, hogy menekülünk, csak épp azt nem, ki elől, miért, és hová. Az idegen, nyugtalanító külvilág portyázik Jablonska Poljana körül, mint egy csapatnyi garázda sakálróka, vagy önmagát kebelezi be a közösség, melynek egyetlen újszülöttje is a Halál nevét viselő, hétköznapi létezésre képtelen csodalény?
A regény fókuszában annak a hősnek a letartóztatása és meggyilkolása áll, akit, megfelelőbb kifejezés híján, a közösség irányítójának nevezhetnénk. Anatol Korkodus, a Vízfelügyeleti brigád vezetője és egyetlen tagja egy napon, úgy tűnik, feleslegessé válik valakik számára.

A Sinistra Coca Mavrodin ezredese kiszámíthatlan, de legalább emberi arccal rendelkezik. A Verhovina közegét repkényként keresztbe-kasul átszövő, központi maggal nem rendelkező arctalan hatalom működése a természet megfejtetlen, nyugtalanító titkaihoz hasonlatos – Jablonska Poljana lakói legalábbis így látják. Épp azért olyan riasztóak számukra eme külső erők, mert szándékaik nem emberléptékűek, emberi logikával kifürkészhetetlenek, így felkészülni sem lehet támadásaikra: mind a közösség, mind az egyén puszta elszenvedő marad.
„A vízvédelmi körzetben (…) hirtelen történni kezdett egy és más” (kiemelés tőlem -Sz.N.) – fog bele a brigadéros eltiprását megelőző s talán megelőlegező események – például a madarak elüldözése − ismertetésébe Adam, a regény domináns elbeszélője, egyúttal a brigadéros nevelt fia. Határozatlan és hiányzó alanyok, megnevezetlen tárgyak, szenvedő szerkezetek apró likacskái lepik a szereplők mondatait, s e kis nyílásokon, akár tésztaszűrőn a víz, éppen az információ (számunkra) legfontosabb(nak tűnő) része csurog ki. E látásmód logikája szerint nem arról terjengenek mendemondák, ki döfte hátba Nika Karanikát, hanem egy késről, „melynek pengéje beletört a gerincébe”.

Felületes olvasásra Korkodus útjának kiragadott mozzanatai egy összeesküvést rajzolnak elénk. Csakhamar rájövünk azonban: ez lehetséges, de szűk kereteket szabó értelmezés, amely egy jablonska poljanai lakos minden idegenben kémet látó verziójához állhat közel, a történtekre viszont nem ad elégséges magyarázatot. Kibogozhatatlan, milyen viszonyban állnak egymással (ha egyáltalán) azok az ellenséges erők, melyek változatos módszerekkel és számtalan alakban törnek a brigadéros ellehetetlenítésére és Jablonska Poljana birtokba vételére. Sőt, az sem zárható ki, hogy némelyük a maga módján jót akar. Nyilvánvaló, hogy a helybeliek és a kívülről érkezők között kommunikációs szakadék tátong, gyakran egymás kérdéseit, fogalmait sem értik meg: „Ők egy más világból valók, mintha nem is egy nyelven beszélnénk.” Amit tehát ártó szándéknak vélnek, az sokszor nem egyéb, mint a másik idegensége.

Arról sem tudunk meg semmit, milyen pozíciót foglal el Korkodus a hatalom – vagy inkább: a hatalmak képviselői között. Egyrészt, mert az elbeszélő olyan titulusokat nevez meg, amelyek magyarázó kontextus nélkül elhelyezhetetlenek a regényvilág hierarchiájában: mit keresnek, teszem azt, apácák a rendészetnél? Vagy miért áll érdekében egy közegészségügyi prokurátornak megsemmisíteni Korkodus a vizekről írott megfigyeléseit – egyáltalán, mi egy közegészségügyi prokurátor feladata, aki ráadásul más ízben püspöki prokurátornak nevezi magát? („Ki tudja, mit jelenthetett még az is.” – fűzi hozzá Adam éppoly tanácstalanul, mint az olvasó.)
Másrészt Korkodus hatáskörének kiterjedését, posztjának súlyát sem tudjuk felmérni. Egy helyütt Adam úgy számol be a brigadéros Jablonska Poljanára érkezéséről, mint aki önhatalmúlag vette birtokba a terület korábbi urainak lakatlan házát, s tűzte ki a kapura a Vízfelügyeleti brigád tábláját, később viszont arról hallunk, hogy a loboncos öregember „távoli hatalmasságok megbízásából” őrködik a vizek felett.
Ez nem csupán Adam elbeszélői megbízhatatlanságára, hanem a – jablonska poljanai és a tágabban értett – közösség viszonyrendszerének képlékenységére is rávilágít. A kettő forrásvidéke különben is azonos: a narrátor ellipszisekből és ellentmondásokból összetapasztgatott, töredékes szövegépítménye csak olyan világban születhetett meg, ahol az identitások homályosak, a szereplők erőviszonyai a legváratlanabb pillanatokban módosulhatnak, függetlenül elvileg betöltött feladatkörüktől, a tetteket pedig nem szükséges megokolni. Fölösleges tehát azt firtatni, mikor mond Adam igazat: talán ő maga sem tudja.

„A kiszabott munka, legyen bármilyen értelmetlen, helyet teremt a közösségben – írja kritikájában Koncz Tamás −, az illetőt pedig onnantól státuszának megfelelően kezelik…” (Tájkép, olvasóval, Szépirodalmi Szemle, 2011/6.). Meglátásom szerint éppen ellenkezőleg: a közösség erodálódásához nem volna elég távoli hatalmak – vélt vagy valós – fenyegetése; a gyanakvás igazi táptalaját az adja, hogy a helység zárt világa sem nyújt biztonságot: éppen olyan, mint a külvilág, csak legalább ismerős. Ahogy Korkodust mindenféle magyarázat nélkül ragadják el láthatatlan erők, úgy öleti meg váratlan (vagy titkolt) ötlettől vezérelve Duhovnik gátőrt Korkodus. (Már persze, ha tényleg ő a felbújtó, és nem előzte meg valaki más.)
Az egyén gyanakvása nem egyetlen pontra koncentrálódik, hanem szétszóródik, s megsokszorozódva verődik vissza a többiek gyanakvásáról: nincs voltaképpeni tárgya, inkább létállapot, melynek alapvetése, hogy bármilyen információval rendelkezzünk is, a legbiztosabb, ha visszatartjuk. Ez a magatartás olyannyira vérükké vált, hogy a szereplők akkor sem nevezik nevén a beszéd tárgyát, amikor az mindjük számára egyértelműen azonosítható. Fabritius exlelkész Adamtől kéri kölcsön láncfűrészét – a gyilkosság szót kikerülve hümmögetnek a témáról, majd később, amikor Fabritius – nyilván a rohadó hús tartósítására − ecetet vásárolna elbeszélőnktől, az annyit felel: „Jó, nem kérdem, mire. / Még én sem tudom, mondja szigorúan” a kiugrott pap. Sorok között olvasásra, rejtett üzenetek dekódolására rendezkedtek be, s gyanakvón tekintenek a messzi földről érkezett vándorra, aki azt állítja, kizárólag Klara Burszen kisasszonyért, a település vénlányáért utazott idáig. „...az igazi okot titkolja, az biztos – szögezi le a fogadós. − Vagy ő maga sem tudja.”

Nem pusztán a hatalom arctalan, maguk a szereplők is álarcok mögé rejtőznek. Csakhogy a maszk rákövül az eredeti arcvonásokra, s azok a takarásban szépen, lassan eltorzulnak, mígnem az ember elfelejti, milyen is volt valójában, elfelejti tettei igazi okait, s vakká lesz azok következményeire. Nem odaföntről érkezik a veszély: belőlük, a maszkot viselőkből, az egyszeri emberekből tevődik össze az az uralmi hálózat, mely végül a közösség belső ellenségeit, besúgóit is kitermeli.

E korhadozó világból, megrekedve nappal és alkony határán, már jól látni a Végítélet sárga-vörös égboltozatát. Az Apokalipszis azonban, mely Jablonska Poljana jégbe fagyott, időtlen idejét kiolvaszthatná, soha nem érkezik el. Az emberek szenvednek, és páncélba zárják szenvedésüket; árulóvá lesznek, bár talán maguk sem tudják, kinek az érdekeit szolgálják ki – ha egyáltalán érdekekről, s nem inkább arról van szó, hogy az önjáró hatalmi struktúrák újra és újra legyártják a maguk szükségszerű áldozatait, spionjait, a lelkekben motozó örökös készenlétet – így tartva fenn az örökös hanyatlást.

A természet ezalatt közönyösen hallgat: nem avatkozik az ember dolgába. Mialatt a fényképezőgéppel felszerelt, Jablonska Poljana megszokott rendjét felforgatni érkezett idegen lomha kőként süllyed a mindent kékre festő forrás mélyére, addig törékeny pálcikákból, ágacskákból, szőrszálakból friss fészkek épülnek az elpusztított madárlakok helyére. A madarak otthonos tevékenykedése jótékony, enyhítő alkonyt borít a vidékre.

Minden bizonnyal Anatol Korkodusnak is eszébe jutott, mennyivel tartósabb egy ág szélén billegő fészkecske, mint az ember alkotta rendszertelen rend, amikor arra kérte Adamot, porhüvelyét a kék forrásba helyezze. A brigadéros bőrét évről évre vastagabb kristályréteg borítja, haja, szakálla hínárként kígyózik a forrás színén: „az örökkévalóság kék vizeiben ázik”, már nem is ember, inkább növény vagy ásvány. A Jablonska Poljanai lakos, ha már nem lát más megoldást, úgy dönt: saját története végére ért. Mi is a regény végére értünk, s ha fel is lélegzünk kissé az alkonyi hűvösségben, torkunkban azért ott marad az a fojtogató nyák – a nyomasztó kérdés: más lehetőség nincs?

Bodor Ádám: Verhovina madarai, 2011, Magvető, 256 old. 2990 Ft.

Szendi Nóra