hirdetés

Mesés Péter: Lehetőleg tűnjek el

2019. január 29.

Nem pusztán az a különbség, hogy más-más nyelvből, hanem az is, hogy a rendelkezésünkre álló szövegek stilisztikai-minőségbeli különbségei okán más-más nyelven is fordítottunk. - Új fordításban jelent meg Arthur Koestler Sötétség délben című regénye. A fordítóval, Mesés Péterrel beszélgettünk.

hirdetés

A kiadó így vezeti be megjelenést: „2015 nyarán egy német doktorandusz, Matthias Weßel a svájci Europa kiadó dokumentumai között bukkant rá a Rubaschow című regényre, amely valószínűleg Arthur Koestler Sötétség délben című regényének legvégső változata. A kalandos sorsú Koestler-könyv eredeti, német változata elveszett, a világ Daphne Hardy angol fordításából ismeri ezt a regényt" Mi az a korpusz, amiből dolgoztál? Az eredeti változat mégis meglett? Vagy angol fordításból fordították vissza németre? Mit tudsz erről a „kalandos" történetről?

Mesés Péter: A történet valóban igen kalandos, az idézőjelet akár el is hagyhatod. 2015-ben olvastam a Frankfurter Allgemeine Zeitungban egy interjút Matthias Weßellel, amiben a kézirat megtalálásának körülményeiről mesélt. Igen, a Sötétség délben mindaddig elveszettnek hitt eredeti kézirata megtalálásának körülményeiről. Számomra a Sötétség délben nem pusztán egy irodalmi remekmű, ennél személyesebb jelentőséggel bír, tudniillik valamikor 1980-81-ben, tizenöt-tizenhat éves koromban olvastam először szamizdatban, és bár hülyén hangzik az ilyesmi, de tényleg döntő jelentőségű hatást gyakorolt az egész további életemre. Ekkoriban számoltam le a szovjet típusú szocializmus iránt úttörő koromban még meghitten ápolt viszonyommal, nem kis részben pont ennek a regénynek a hatására. És ekkor határoztam el, hogy én már soha nem fogom szeretni a diktatúrákat, jelenjenek meg akármilyen színben.

De visszatérve a kérdésedre: az irodalmi érdeklődés mellett ebből a személyes indíttatásból is kiindulva írtam egy levelet Matthias Weßelnek, persze nem válaszolt, így magam kezdtem kutakodni a neten. Németországban és Amerikában a hír olvastán ekkor már meglehetősen izgatottak voltak a Koestlerrel foglalkozó irodalmárok, tehát találtam anyagot bőven. Koestler a regényt 1939-40-ben írta Párizsban, akkori barátnője, a huszonhárom éves angol szobrászlány, Daphne Hardy pedig azon melegében fordította. Nem mesélem el az egész történetet, mert valóban egy egész kalandregényt lehetne írni belőle, de azért képzeljük el a körülményeket: küszöbön a német megszállás, Koestlerék arra várnak, hogy Párizst elhagyhassák, az exkommunista, zsidó írót közben gyanús idegenként, mikor szovjet, mikor pedig német kémként időnként letartóztatják és internálótáborba dugják, ha éppen szabadlábon van, akkor pénzük nincs, néha kifejezetten nyomorognak. Szóval nem éppen eszményiek a körülmények sem regényírásra, sem fordításra. Daphne Hardy brit állampolgár lévén végül viszonylag könnyen eljutott Londonba, magával vitte az angol fordítást, aminek kiadására egyébként szerződésük is volt a londoni kiadóval, Jonathan Cape-pel. Koestlerre viszont még több hónapos tortúra várt Franciaországban, amíg Portugálián keresztül menekülve maga is el nem jutott Londonba. Azt, hogy ezalatt mi történt a kézirattal, hogyan került végül Zürichbe, nem tudjuk, csak feltételezéseink lehetnek. Koestler maga mindenesetre azt állította, hogy elveszett. Ha belegondolunk a háborús körülményekbe, ez nem hangzik olyan hihetetlennek.

Én amúgy abból a kéziratból, pontosabban gépiratból dolgoztam, amit Weßel megtalált a zürichi Zentralbiblikothekban, illetve annak egy beszkennelt változatából. Sok oldalán látható a Francia Köztársaság cenzori hivatalának a pecsétje, amit 1940 júniusáig, vagyis a háborús vereségig használtak. Annyi tehát bizonyos, hogy ha más nem is, a francia hatóságok tudtak a könyvről. Azt már megint csak nem tudjuk, hogy ezek a pecsétek mikor kerültek a kéziratra, vajon Koestler erről tudott-e, esetleg valamelyik letartóztatása során vették-e el tőle. Én, ha egy szép mesét szeretnék kerekíteni a történetből, azt mondanám, hogy egy becsületes francia cenzor felismerte, micsoda irodalmi értéket tart a kezében, és még mielőtt a németek bevonultak volna Párizsba, gyorsan elküldte Zürichbe az Europa Verlag vezetőjének, Emil Oprechtnek, de ez csak egy szép mese lenne.

De megint visszatérve a kérdésedre, kéziratból dolgoztam, egy majd' nyolcvan éve legépelt, indigóval másolt szöveg beszkennelt változatának itthon kinyomtatott példányából, és bár iszonyúan izgalmas volt, főként, hogy olvashattam a szerző kézírásos javításait, de azért azt is hozzá kell tennem, hogy már vénülő szemem nem feltétlenül örült mindig velem. Ami viszont a lényeg: ez a kézirat valóban az eredeti műnek tekinthető, és mivel alig-alig javított már kézzel bele, valószínűleg Koestler maga is ezt tekintette végleges változatnak. Vagyis elmondhatjuk: a Magvetőnél februárban megjelenő könyv lesz az első, valóban az eredetiből készült fordítás.

A történet alapját az szovjet koncepciós perek adták. Minden ilyen jellegű, a diktatúra fenyegető hétköznapjait, a totális börtön szerkezetét és működését feltárni szándékozó szöveg esetében felmerül a kérdés: mennyire időt álló. Ezek a könyvek ráadásul az aktuális országokban, földalatti karriert is befutnak, ez is hozzátartozik a történetükhöz. A kérdés: a korabeli diktatúrák összeomlásával, amikor megtisztul a szöveg olvasási tere, miként mutatja magát a mű? Mennyit változik? Módosulnak-e a hangsúlyok? Az ábrázolás ereje kiállja-e a próbát?

Nyilván, az időtállóság kérdése minden, egy adott történelmi helyzetet jelen időben ábrázoló kortárs szöveg esetében felvetődik. A mi esetünkben az ad ennek némi színezetet, hogy ha a sztálinizmust már nem is, de a szovjet rendszert, annak legalábbis egy gulyás-változatát átéltük, és jól tudjuk, hogy noha ez már mégsem ugyanaz volt, mégis diktatúrában éltünk. De ez csak számunkra érdekes, a mű szempontjából nem. Tehát ha egy könyv, egy szöveg jó, akkor műként időtlenül megmutatkozik. A diktatúrák, legalábbis azok a diktatúrák összeomlottak, a mai olvasónak, feltéve persze, hogy nálunk fiatalabb, már tényleg csak a szöveg marad. Neki kell eldöntenie, hogy hitelesnek, irodalmi-esztétikai minőségében pedig relevánsnak tartja-e a művet. Ez persze óhatatlanul a hangsúlyok eltolódásával is jár, hiszen aki saját bőrén, még ha szőrmentén is, de nem tapasztalta meg az adott történelmi helyzetet, akkora revelatív erőt bizonyára nem érez, nem is érezhet benne, amekkorát én éreztem tizenöt-tizenhat éves koromban, de ettől a szöveg még ugyanaz a szöveg marad. Én azt hiszem, illetve nem csak hiszem, a Sötétség délben hitelességéhez kétség sem férhet, irodalmi- esztétikai minősége okán pedig mindig is lesz a helye a remekművek sorában. Igen, az ábrázolás ereje mindenképpen kiállja a próbát. Halkan azért azt is hozzáteszem, hogy csak az akkori diktatúrák omlottak össze, a diktatúra mint olyan egyáltalán nem szűnt meg. Elég csak körülnéznünk magunk körül, a világban. Persze nem azt állítom, leszámítva talán egyedül Észak-Koreát, hogy a diktatúra a 21. században ugyanúgy működik, mint működött a 20. században. Azt sem állítom, hogy feltétlenül félnünk kéne pontosan ugyanannak a totalitarizmusnak a visszatérésétől. De azért nem árt nyitva tartani a szemünket.

A fordítónak milyen nehézségekkel kellett szembenéznie? Ebből a szempontból milyen újdonságok, meglepetések értek?

Az eredeti német és az angol szöveg közötti különbségeket Koestler életrajzírója, Michael Scammel a New York Review of Booksban részletesen tárgyalta, nem felejtve el hangsúlyozni, hogy mennyire szükségesnek tartja az eredeti szöveg kiadását, és emellett egy új angol fordítás megjelentetését. Vagyis amikor hozzákezdtem a szöveg fordításához, nagyjából tisztában voltam azzal, hogy mi vár rám, különösebb meglepetések nem is értek. A legnagyobb nehézséget pedig saját magam jelentettem. Egy műfordításban a szerző mellett óhatatlanul jelen van a fordító is, ez mindig így van, és rendben is van ez így. A jó műfordítás attól jó, ha nem mechanikusan, szóról-szóra készül, a fordító nem szavakat vagy mondatokat, hanem szöveget fordít. Anélkül, hogy magamat bármilyen módon is hozzájuk kívánnám hasonlítani, a Shakespeare-drámák magyar változataiban benne van Arany János, vagy éppen Nádasdy Ádám. Nekem viszont pont azzal a problémával kellett szembenéznem, hogy saját magamat minél erőteljesebben háttérbe szorítsam, lehetőleg tűnjek el, de legalábbis maradjak észrevétlen. Hiszen a regény már megjelent, ráadásul kiváló fordításban, az újrafordítás nem azért vált szükségessé, mert az előző már „elavult", esetleg a mai olvasó számára érthetetlen vagy nehézkes volna. Nem. Pont emiatt, no meg a már ismert körülmények miatt arra kellett törekednem, hogy amennyire csak lehetséges, magyarul is Arthur Koestler szólaljon meg, semmiképpen se Mesés Péter, mert az eredeti szöveg fordításának és kiadásának csak így van értelme. Szóval a legnagyobb nehézséget (mellesleg a legnagyobb élményt is) az jelentette, hogy amennyire két nyelv közötti átjárásban ez egyáltalán lehetséges, szó szerinti pontossággal fordítsak, én magam eltűnjek, megnémuljak, viszont megtaláljam és szóra bírjam saját magamban Koestlert.

Mi hiányzott a Sötétség-ből, ami a mostani, megtalált, végső szövegváltozatban benne van? Mitől lett más ez a Koestler, mint a korábbiak?

Tartalmilag jóformán semmi nem hiányzott. Itt-ott néhány mondat, egy bekezdés, de semmi olyan, ami a történet lényegén változtatna. Igazán nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha én Daphne Hardyt bármilyen módon is kárhoztatnám, ellenkezőleg, mindent figyelembe véve, tehát az életkorát, tapasztalatlanságát, és mindenekelőtt a körülményeket, elképesztő és csodás munkát végzett, hiszen a könyv mégiscsak az ő fordítása révén vált világhírűvé. Ugyanakkor nagyon sok hibát vétett, ami részben természetes is, hiszen sem a Szovjetuniót, sem a börtönök világát nem ismerte. Néha utalásokat, történelmi összefüggéseket sem ismert fel. Tán kissé szemérmes is volt, nem szerette se a durvaságot, se a durva kifejezéseket, ezáltal fontos hangulati elemek elvesztek. Szóval nem a történet, a regény cselekménye más, hanem a történelmi körülmények ábrázolása. Mondhatnám, hogy ugyanaz a regény, mégis nagyon más a szöveg.

Irodalomtörténetileg: a Koestler-oeuvre-ben hol áll ez a könyv? Milyen a szerepe? Irodalmilag mennyiben tekinthető kiemelkedő pontnak?

Gondolom, az sejthető, hogy én elfogult vagyok, de nagyot talán mégsem tévedek. Szerintem Koestlernek egyértelműen ez a főműve. Tudjuk, írt még egy rakás mindent, fontos és jó könyveket, de a Sötétség délben nélkül nem a mai helyén tartaná őt számon az irodalomtörténet. De hogy ne csak én beszéljek. A különféle listákat ugyan mindig kicsit kétkedve figyelem, de azért az csak jelent valamit, hogy az amerikai Modern Library a száz legjobb angol nyelvű regény listáján a nyolcadik helyre tette. Az a tény pedig, hogy a regény most már nem is angol, hanem német, csak javított a helyzeten.

A te szövegváltozatodban, azon túl, hogy az autentikus korpuszból dolgoztál, milyen szövegvilág megalkotására törekedtél. Ha egyszerűen fogalmazok: miben különbözik a te fordításod – stilisztikailag, szintaktikailag - a Bart István-félétől?

Az eredeti Koestler-szöveg jóval szikárabb, kopogósabb, keményebb, ritmusában is feszesebb, mint a Hardy-féle fordítás. Ennek a koestleri nyelvnek a lehető leghűbb magyar változatát igyekeztem megalkotni, reményeim szerint sikerrel. Persze azt, hogy ez így van-e, majd az olvasó dönti el. Egyébként a maga idején Bart István is autentikus szövegből dolgozott, mert a Hardy-fordítást maga Koestler ismerte el autentikusnak. Nem szeretném, ha afféle kötelező tiszteletkörnek tűnne, amit most mondok, mert komolyan úgy gondolom, hogy Bart István fordítása sokkal jobb, mint az a szöveg, amiből dolgozott. A magyar olvasó, aki a Sötétség délbent olvasta, jobban járt, mint az angol, aki a Darkness at Noont. De egy mondatban elmondva, nem pusztán az a különbség, hogy más-más nyelvből, hanem az is, hogy a rendelkezésünkre álló szövegek stilisztikai-minőségbeli különbségei okán más-más nyelven is fordítottunk.

Ha meg kell jelöld az első öt könyvet, amelyek a totális ellenőrzés és ellenőrzöttség világát mutatják be, te miket tennél a Koestleré mellé?

Első helyen Sinkó Ervin Egy regény regénye című művét említeném. Szintén nagyon szubjektív, személyes okokból. De ha jól értem, akkor a kérdésed tulajdonképpen a kortárs disztópiákra vonatkozik. Ebben az esetben én sem nagyon tudok mást megnevezni a megszokottaknál. Tehát a maradék három: Orwell, 1984; Huxley, Szép új világ; Bradbury, Fahrenheit 451. És akkor az Állatfarm már bele sem fér (aminek szamizdat címét, miszerint Állati gazdaság, én amúgy sokkal jobban szeretem).

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.