Kapok egy indítást az ellenfél térfelének közepén, null-nullnál, a nyolcvanadik percben, teljes egészében érzékelem a fizikai és mentális tényezőket, a labdát, a bírót, az összes játékost, mozgással, dinamikával, képességekkel, a megfeszülő inakkal a helyükről lassan fölemelkedő néma, tátott szájú és tarka tömeget a lelátón, mindent, a legkisebb részletig. És látni, nem is látni, tudni kezdem a jövőt, az eljövendő néhány másodpercet, és nem törődöm a zrikálásokkal („messzi van-e még a messzi?”), mert felszívódik a múlt és a jövő, a teljes univerzum, megszűnök, eggyé válok a feladattal, valójában a labda vezet engem, és nem én őt puha, zenei útján a kéveként jobbra-balra dőlő védők között. Nincs megfontolás, akarás, izzadság, csak ez az isteni lendület, ahogy a labda szív, röptet maga fölött, kísérem őt, szeretettel egyengetem az útját, de a dolog maga, ez a spontán dallam, ahogy a kottafej eljut a végső crescendóig, míg a közönség felüvölt, mindez nélkülem történik, nélkülem, mégis velem és általam. Felülről, a magasból látom a kivetődő kapust, a csapkodó, kesztyűs kezeket és mögötte a kapu ketrecét, és anélkül, hogy bármit döntenék vagy ténylegesen tennék, a lehető legjobb tempóban pöckölöm át a labdát a kapus lába közt.

Ezért a pillanatért szeretnék Messi lenni.

Hogy miért nem szeretnék Messi lenni mégsem?

Látom, hogy gurul a labda a kapu felé, lassított felvételben, de valahogy túl közel a kapufához, és mintha nem is a labda kanyarodna arra, hanem a kapufa kezdene befelé csúszni. A madarak odatapadnak a felhőkhöz, a nézők szeme kigúvad, a kapus hátrafordul, arca eltorzul az erőlködéstől, ahogy felrugaszkodik, és ráveti magát a kapufáról visszapattanó labdára.

De akkor miért akarok Messi lenni mégis?

A kapus fekszik a földön, görcsösen szorítja magához a labdát. Én, Lionel Messi, állok fölötte, mint egy büntető istenség, lángolva és zihálva, szeretném villámommal agyonsújtani, de nem lehet. Ám ekkor észreveszem, hogy csak ráfeküdt a labdára, még nem tudta kézzel megfogni, nem birtokolja teljesen. Kigurul a hasa alól, kapna utána, de megelőzöm, elhúzom mellette, és bár szalad még felém néhány védő, nem érhetnek utol. A gólvonal előtt immár semmi dolgom. A nézők tekintete, szeretete, mámora és vágya, a vuvuzelák és lepataták sikolya és zümmögése, mint egy álomban, magától begurítja a lasztit a hálóba.

Na, ezért.  

 

(Szerző ezt az írását már közölte az Itthon című újságban.)