hirdetés

Mészáros Gábor: Mozgókép alulnézetből

2018. március 12.

A szokásos, külföldiektől hallható mondatokra számítok folytatásként, búskomorság, érdekes ország, micsoda tájak, kultúra, milyen jó itt. De ez a spanyol lány valami pontosabbat mond. – Budapesten is méregetik magukat, de valahogy őszintébben teszik. Habár... – lassít – elég messze álltok meg egymástól a villamoson. – Mészáros Gábor írása.

hirdetés

A férfi sorban üdvözli a lépcsőn ülőket, kezet ráz velem is, sietve felszalad a lépcsőn. Felmászik a kerítésen, a lábát a legfelső drótba akasztja. A tér felé fordulva, a templomnak háttal, fejjel lefelé lógva üvölt.

Hasadások, törésvonalak mentén egyensúlyozunk, nyelvek határvidékén az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger között, a Garonne folyó partján, az Atlanti-Pireneusok árnyékában.

Toulouse piacterén az árusok már elpakoltak a délelőtti vásár után. A helyükön rekedt énekesek arabul, spanyolul, baszkul felelgetnek egymásnak.

A mellékutcák csöndjéből kifelé, a cimbalom szőnyegén lépkedve, a hegedűt követve láttam, hogy a piaci hangzavarból a lejtős utcák háztetőin szaladnak a hangszerek. Marc Chagall a városba költözött.



A pátosszal mit sem törődve helyet foglaltam a fényesen izzó, parázsló sorokban.

A véletlen válogatta csoport egyszerre mozdul, együtt ég, egy nyelven sír és nevet a nyelvek teljes diszharmóniájában. Sok fiatal, de nem tudom azt mondani, hogy idősek és fiatalok vegyesen, mert van, akiről lehetetlen eldönteni, hogy negyven vagy hatvan. Karneváli groteszk, szemek, fülek, kortyok, slukkok, túlhangsúlyozott testábrázolások. Testékszereik izzó barna-zöld szemek. Egy kis Kelet Nyugaton, hely, ahova leülni ingyen is szabad.

A kortalan zenekar alig mond valamit, mégis mindent elbeszél. A perui gitáros nemrég bevizezhette a haját – a választéktól jobbra sötét haja nedvesen fénylik. Néhány lépcsőfokkal feljebb egy balkáni és egy karibi férfi felesel: a mély, rekedt ének felforgatóbb, mint a képzett hang. A keleti szlávos hang ellenpontozza a nevető déli ritmust, a mélyen ülő szem máshogy fénylik, ha beszél, más a fénye, amikor zenél. Mellettük cimbalom, harmonika, dobok, egy idős francia férfi darab nejlonnal fütyül. Csönd és zene terül el a téren, hallgatjuk az élő morajt. A Pireneusok csúcsait nézem a január végi fényben.

Egy spanyol lány maradt csak az árusok közül, mély hangjával különösebb erőlködés nélkül elnyomja a hangszereket. Ahogy ő sem, senki nem foglalkozik már a földre szórt kendőivel, gyöngyeivel. Sötét egyrészes ruha van rajta, jobb kezével enyhén hátrahúzza, mikor közelebb ér, esése arról árulkodik, hogy vastag anyagból készült. Leül mellém a lépcsőre és azt kérdezi, honnan jövök.

– Szép, szép város Bordeaux, csak az emberek... – közben feltartja a kisujját. Túl sokat méregetik magukat egymáshoz.

– Néhány hónapra jöttem Bordeaux-ba – lépek egyik kategóriából a másikba –, magyar vagyok.

A hegyek fölött a kéken a rózsaszín álmodozik. Két repülőgép fehér csíkot húz a kék firmamentumon. – J'étais en Hongrie... – mosolyognak a szavai.

A szokásos, külföldiektől hallható mondatokra számítok folytatásként, búskomorság, érdekes ország, micsoda tájak, kultúra, milyen jó itt. De ez a spanyol lány valami pontosabbat mond.

– Budapesten is méregetik magukat, de valahogy őszintébben teszik. Habár... – lassít – elég messze álltok meg egymástól a villamoson.

Telik az idő, egy pesti erkélyen ülök a fémesen szürke fényben. Elefántcsontszerű, még a színe is. Örkény egypercesének útmutatása szerint kiegyenesedek, és fejenállásból talpára áll a világ.

Nagy ritkán feldereng egy erőtlenül halvány sugár az égen, de semmi szín vagy árnyalat.

Hallottam egy hegedűst játszani ott a piacon; itt az erkélyen arra gondolok, hogy jobban illik a zenéje a piszkos szürkéhez, mint a francia ég színéhez. Hogy lehetett az a játék annyira borús? A zenész egy szakadt hegedűhúron játszik, úgy, hogy a lógó szál húron végighúzza a körmét, ami megadja a reszelős dallamot. Sötét, kifakult szövetnadrág és zakó, fehér ing, sötétlila nyakkendő, fekete keménykalap, a hegedű fájának rostja világosbarna. A körme végigszántja a húr barázdáit, közben bal kézzel intonál, az akkordot fogja. A fa hangosítja a leszakadt húr h-moll rezgését, aztán már a vonó simogatja a húrokat. A leszakadt húr esztétikája, lassú, hömpölygő ritmus. Élet van benne és halál.

Gascogne határvidékén, abban a kis Keletben, a Pireneusok francia oldalán a zenekar tagjai szavak nélkül kommunikálnak, egy nyelvet beszélnek nyelvek nélkül. Saját életet, magukra szabott morált hordanak, a törésvonalak egybeforrnak, mint a harmonikaredők. Kettéhasad a hétköznap és a vasárnap, egybeér a múlt és a jelen, Chagall képei megmozdulnak.

A tekintetem már a határon innen, azon a határon, amit a megszokás húzott, tanult ösztön, hogy ehhez igazítom az ítéletem és a fényképezőm.

Ez az írás nem akarja bizonyítani – gondolok Örkény után Esterházyra –, hogy ott jobb lenne, és itt rosszabb. Hogy ott melegebb, fényesebb, itt hidegebb, sötétebb. Bár ezt nem lenne túl nehéz bizonyítania. Ez az írás nem akarja azt sugallni, hogy valahogy másképp is lehetne, lazábban vagy türelmesebben. Az írás írója nem vágyódik vissza, hiszen hazajött, mindenféle kényszer nélkül.

Mégis, innen az erkélyről, egy humorát, nyugalmát vesztett környezetben elérhetetlennek tűnik az a kaotikus bábeli nyugalom, a csöndes toulouse-i hangzavar.

Felszállok a sárga villamosra, figyelek magamra, és abban reménykedem, hogy mozgóképem, hangulatfényem végére azt írhatom, hogy nem húzódtam el senkitől, akivel együtt utaztam.

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.