hirdetés

Mészöly Miklós: Alakulások – Szörényi László archív beszélgetése Mészöly Miklóssal

2017. február 18.

A Jelenkor folyóirat februári számában most először olvasható nyomtatott formában Szörényi László 1979-es beszélgetése Mészöly Miklóssal. Ebből az interjúból olvashatnak most nálunk egy részletet. 

hirdetés

Mészöly Miklós: Alakulások

Mészöly Miklós műhelyében. Szörényi László beszélgetése1

(...)

– Volt életműveden belül egy drámai periódus: '57-ben írtad Az ablakmosó című burleszktragédiát és '59-ben a Bunkert, amely külföldön is nagy sikert aratott. Az ablakmosó számomra azért különösen jelentős, mert sikerül megteremtenie a drámai figurák egymás melletti külön-külön igazságait, és ugyanakkor az ablakmosónak, tehát a címszereplőnek az önmagán túlmutató, démonikusan megformált alakjában azt az egész környező világot, azt a történelmi szituációt, amely ezeket az önmaguk számára oly autonóm figurákat mégiscsak bábként képes rángatni.

– A darab indítása teljesen valóságos helyzetet mutat be. Egy csendes vasárnap délelőtt nyitva volt véletlenül az ajtó a lakásomban, és beállított a darabban leírt, pirospozsgás, rámenős, nagy energiájú úriember, és kijelentette – nagy műterem-ablakaim vannak a dolgozószobámban –, hogy ezek az ablakok rendkívül piszkosak, ilyen ablakok mellett nem lehet élni, ezeket meg kell mosni, és ő ezeket megmossa. Nekem a figura azonnal megtetszett, és magában a szituációban éreztem egy kibontható anyagot. Azonnal megegyeztünk, megmosta az ablakokat, s utána lementünk a legközelebbi kocsmába, és azt az összeget ő grand seigneur módjára mindjárt fölajánlotta, és közösen elittuk. Az alapszituáció volt olyan a maga anonim agresszivitásával, ahogy a magánlakásban megjelent, és a maga slágfertig derűjével és rámenősségével rákényszerített valamire, ami nekem eszem ágában sem volt, ez belülről eleve megszabta, illetőleg adta a darab lehetséges mondanivalóját, illetőleg azokat a csatornákat, amiken keresztül a darab megépült.

A stiglicben és Az ablakmosóban az a figura, aki a szerzői instrukciókat leginkább hordozza, festő. Ezzel szemben az első regény, Az atléta halála, mely 1960-ban készült, sportolót választ főhősül. A kerete az: a rekorder halála után a kiadó megbízza az özvegyet, hogy írja meg példamutató szándékkal az ifjúság számára a bajnok életét. Ebből bomlik ki a történet, amely a történelemben választható etika parabolája, hogyha ezt a csúnya szót szabad használni.

Az atléta halálához tulajdonképpen nem minden személyes élmény nélkül jutottam el, elég sokat sportoltam, bár nem olyan profi módon, mint ahogyan a könyv francia kiadásakor a kritika, illetve az újságírók egy része azt rólam feltételezte. A sportban mint a teljesítménygörcsben, mint a sportmítoszban találtam valamit, amit páratlanul mainak éreztem, szimbólumértékűnek. Ha sűrítve akarnám ennek a regénynek a csomópontjait összefogni, akkor azt mondanám, hogy egyrészt a teljesítmény görcse, másrészt a tisztaság, egyfajta etika, ethosz görcse, azon kívül a magányos erőfeszítésnek a görcse – ez a három az, ami a főhősömet ebben a regényben tulajdonképpen mozgatja, motiválja. Mindez egy kollektív ihletésű és hitű korban, amilyen a miénk, egy korban, amely éppen a kollektív pátosz és a lendület révén lovagolt be a neobarbarizmusnak az egyik legpokolibb arénájába – ki ne emlékezne rá. Hic et nunc, itt és most valamiféle ízelítőt, példát és példázatot próbáltam adni az egyéni erőfeszítéseknek a szépségéből és persze a szükségszerű csődjéből. A hősöm úgy bukik el, hogy nagyon kétes, mit tudott ő a közösségnek adni. A regény lényegében nyitva hagyja ezt a kérdést, mint ahogy, ha nagyon őszintén kellene nyilatkoznom, ma sem tudnék még biztos választ adni, hogy valójában melyik úton lehet többet adni a közösségnek, s általában az emberlétnek, valamennyiünk méltóságának. Eléggé megcsúfolódik az egyéni helytállásnak az érvénye és a haszna, de a kollektív lendület és mámor is gödrökben bukdácsoltatja az embert. A történelem egyáltalán nem kegyes, nem simára döngölt füves futópálya. Legyen ez a választott út akár individuális vagy kollektív, azt hiszem, azon az úton kell egyénileg a legtöbbet adni próbálni. Vagy másként fogalmazva: talán nem lenne szabad, hogy az egyéni helytállásnak valami szűkös pragmatizmusa legyen, hanem mindenekelőtt ethosza. Az ethosz nem ígér azonnali pragmatikus sikert és eredményt, de tisztán tudja tartani az utat a lehetséges célok tisztasága felé.

– Meglepő folytatást látunk az 1962 és '67 között készült Saulusban. Mi is volt Az atléta halálának a mottója: „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra." És a Saulusé, pontosan az athleta Christinek, Szent Pálnak a híres sporthasonlatát választottad mottóul: „Nem tudjátok-e, hogy a pályán a versenyzők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki viszont részt vesz a versenyben, fegyelmezi is magát mindenben." És így tovább. 
A sport mitológiája után az emberiség kollektív emlékezetének, a keresztény mitológiának vagy keresztény történelemnek az egyik legtöbbet idézett, legtöbbször felhasznált, legtöbb műalkotásban megörökített figurájához nyúltál, a Saulusból Paulusszá vedlett Szent Pálhoz. Vajon amikor a történelemben hátrálva kerested annak a magatartásformának a gyökereit, amelyet
Az atlétában is bemutattál, milyen újabb tanulságokhoz jutottál el?

– A Saulusban én Az atlétának a problematikáját írtam újra magasabb szinten, egy másik dimenzióban. A Saulus problematikája számomra úgy volt aktuális, hogy tulajdonképpen két teljességgel tiszta eszménynek a drámája, a Saulus- és a Paulus-alaknak a drámája. Saulusé, aki a maga tisztaságeszményébe bezárkózva, önmagába zárva, önmaga megváltásával és önmaga tisztaságával törődve próbálja a maga világát megépíteni, és épségben tartani. Saulus világa tulajdonképpen ebből a zártságból való kilépés, a teljes nyitottság, a mindenki számára való biztosítása a megálmodott vagy vágyott, az ihletett tisztaságnak. Az egyik, az előbbi, ha ebben az értelemben egyáltalán ezt a szót használni szabad: arisztokratikus. A másik az kollektív, az popularizált, nemzetközi, a szónak nem csupán vallásos értelmében eucharisztikus. A kritika egyébként, amelyik ezt a regényt fogadta, s ahogyan fogadta, szerintem túl közvetlenül politikára, sőt, napi politikára fordította le a regény a mondanivalóját, mintegy tanmesévé egyszerűsítette, tudniillik olyan értelemben, hogy az ideológiákban megtévedtek is újra megigazulhatnak. Ez így iskolás egyszerűsítés. Azt hiszem, többről van szó ebben a regényben, és nem csupán ebben a vonatkozásban.

– Annál inkább így van, ha megengeded, hogy közbevessek egy gondolatot, mivel a regény mellékszereplői enciklopédikus teljességűvé teszik, nem egy síkra, nem egy szereplő metamorfózisára építettnek tüntetik fel a regényt. Ha például Tohura és lányára, Támárra gondolunk, akkor bennük olyan figurákat rajzolsz, akik integer, autonóm személyiségek, és mentesek mindenféle ideológiától. Saulus vágyódik erre a számára elérhetetlen világra, azonban a maga célirányos gondolkozásával sohasem alakulhat ilyenné. Ha arra gondolunk tehát, hogy a létező magatartásformák két alaptípusát, két ellenkező végletét rajzolod meg a regényben, akkor rögtön elesik ez az egyszerűsítő föltételezés.

– Tohut említed, regénybeli Saulusomnak a szállásadó gazdáját és néma lányát, akik emocionális tisztaságukban, gyermeki ártatlanságukban tulajdonképpen örök üres edényei a várható és lehető jónak. A kisarkított, nagy, történelemformáló és hitformáló típusok között várják, hogy ebbe az irányba forduljanak, vagy abba az irányba forduljanak. De éppen masszájuknál, tömegüknél fogva, és üres edény voltuknál fogva, rendkívül fontos a szerepük, és rendkívül fontos a tisztaságuk. Számomra, az író számára Saulusnak a választása (tehát itt már Paulusnak is lehetne őt nevezni valamelyest a damaszkuszi úton), tulajdonképpen az emberi lélek, a hit olyan rejtélybirodalma felé tett elhatározó lépést, amire végül is sem a filozófiáknak, sem a tudományoknak nincs, és nem is lehet kielégítő válaszuk. Én magam dogmatikus értelemben különösen nem vagyok hívő, de mint író, végtelenül aktuálisnak tudtam érezni egy ilyen értelemben felfogott Saulus–Paulus-problematikát. Ha az ember kisebb-nagyobb atomfelhők alatt üldögél, mint ahogy tesszük, magának hazudna, ha nem igyekezne addig a határig merészkedni, ahol az értelem és ráció már felmondja a szolgálatot. És tulajdonképpen ezen a határon dől el igazán nemcsak a hitnek a kérdése, hanem az is, hogy a kodifikált hittel vagy hit nélkül egyáltalán hogyan vagyunk, illetve leszünk képesek emberszabásúan élni az életet, illetve csinálni a történelmet.

(...)

_______________

1Az itt közölt szöveg az MTVA tulajdonában lévő hangfelvétel alapján készült leirat. Az eredeti felvétel 1979. június 27-én hangzott el a Magyar Rádióban. A szerkesztő Liptay Katalin volt.

Jelenkor, 2017. február

A lapszám élén Térey János A Legkisebb Jégkorszak című regényének színműváltozata áll.

A versrovat Sajó László, Ijjas Tamás, Bognár Péter és Saeed Jones verseit közli, utóbbiakat Mohácsi Balázs fordításában és esszéjével.

A prózarovatban Csaplár Vilmos novellája és Patak Márta regényrészlete olvasható.

A számban két archív Mészöly Miklós-közlemény is van. Szörényi László kérdezte az írót 1979-ben a Magyar Rádióban addigi pályájáról, a beszélgetés most olvasható először nyomtatásban. Ezt követően Mészöly és Polcz Alaine korai, 1948–1949-es levelezéséből szerepel válogatás a lapban.

A képzőművészeti rovatban Várkonyi György a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Ország Lili-kiállításról és annak katalógusáról ír.

A kritikarovatban Bedecs László Varró Dániel Mi lett hova? című verseskötetét recenzálja. Kálmán C.György Sajó László Aszfaltangyal című verseskötetét méltatja. Balogh Tamás Stefan Hertmans Háború és terpentin című regényéről ír. Péntek Imre kritikája Novotny Tihamér Erdős János-monográfiájával foglalkozik.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.