hirdetés

Mészöly Miklós: Az atléta halála

2016. augusztus 22.

Mészöly úgy olvasta a sportot, mint az élet allegóriáját, „a létezés rekordjára” törekvést... – A Litera sorozatában írók ajánlottak sporttal kapcsolatos műveket az olimpia ideje alatt. Vasárnap befejeződtek a Riói Olimpiai Játékok, olvasnivaló azonban akad még bőven. Gács Anna választását olvashatják.

hirdetés

„A sport és a sportszerűség modern szuggesztiója elég erős ahhoz, hogy általános beidegzéseket rögzítsen” – magyarázta Mészöly Miklós szépséges kisregényét, Az atléta halálát, s mentegette is egyben, hogy az valójában nem a sportról szól. Miközben sok év után újraolvastam Mészöly regényét (csak most jöttem rá, hogy épp félszáz éves, uramisten!), minél jobban élveztem ezt a rejtélyes példázatot teljesülhetetlen vágyakról, esendőségről és kiismerhetetlenségről, annál inkább elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán érdemes-e a sportversennyel, azok közül is a legterheltebbel, az olimpiával összekapcsolni. Mészöly úgy olvasta a sportot, mint az élet allegóriáját, „a létezés rekordjára” törekvést; hőse, Őze Bálint egyszerre lelkiismeretesen szabálykövető és hol megkapóan, hol dermesztően szabálytalan. Az a részlet, amit az olimpia ürügyén most kiválasztottam, egyetlen példa ennek a hősnek a sokértelmű szabálytalanságára: kiderül belőle, hogy a bajnok a lelke mélyén más mértékegységet használ, mint vetélytársai és bírái. Próbáltam olyan szemmel nézni az olimpiát, hogy találok-e sportolót (leginkább persze futót), aki valahogyan felidézi ezt a nemes szabálytalanságot. Usain Bolt előfutamait és döntőit nézegettem leginkább, a jellegzetes „sétálós” célba éréseit, amik néha egy kicsit tényleg olyanok, mintha ő, mondjuk, yardban mérne, és az utolsó métereken (yardokon), ahol a többiek lélekszakadva vetik előre magukat, ő már túl lenne a saját távján. De azért valahogy mégsem stimmel a párhuzam, mert a regényhős futónak legbelsőbb lényege ez az öntörvényű lépték, az olimpiai bajnoknak pedig csak a maszkja lehet. Ha választhatunk, legyünk inkább regényhősök.

Gács Anna


Mészöly Miklós: Az atléta halála (részlet)

Hányszor próbáltam elképzelni: vajon mit érzett Bálint, mikor elrohant tőlem, s véletlenül rábukkant arra a pályára? Tardoson olyan lendülettel futott neki a kátrányos tribünfalnak, hogy saját bevallása szerint is majdnem elájult, mikor homlokát beverte. Későn eszmélt csak rá, hogy nincs tovább, s már nem tudott lassítani. Öreg Pepita pedig pontosan a nyekkenésre nyomta meg a stopperóra gombját. Aztán odahívta magához a kóválygó gyereket. Már ismerték látásból egymást, de ez most egészen másfajta ismerkedés volt. Azonnal a közepébe vághattak, magyarázkodás nélkül.
          „Egész jól mozogtál, kölyök” – mondta az öreg, s maga mellé ültette Bálintot.
Bálint a stopperóra után érdeklődött, s mindenáron a kezébe akarta fogni.
          „Mit gondolsz, mennyit futottál?” – kérdezte Öreg Pepita.
          „Talán mérni tetszett? Igazán mérni tetszett?”
          „Nyolcszáz yardot futottál.”
          „Honnét tetszik tudni?”
          „Nem tetszem, hanem tudom – volt a válasz. – Ha nem hiszed, mérjük ki.”
Közösen lépték ki a távolságot, és kis híján annyi volt, amennyit az öreg mondott. Bálint nem ment vissza akkor az uszodába, még sokáig ott üldögélt a kisajtónál Öreg Pepitával. Akkor tudta meg, hogy nyolcszáz yard pontosan hány méter, és hogy mennyi egy stadion. Öreg Pepita ezekre a régi, klasszikus távokra esküdött, amilyeneket komoly versenyeken már nemigen futottak. És Bálint is azonnal vonzódást érzett e mostohán kezelt távolságok iránt.


Mészöly Miklós: Az atléta halála (1966) című kisregénye online olvasható a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.