Az írónő eddigi munkái, a „két és fél kötetnyi” próza [Isten tehenei (FAOSZ, 1993), Forgószél (JAK-Kijárat, 1998), Csillagkerti szonáta (Jelenkor, 2000)], melyből (az első) „fél füzetnyi” jelölését már le is hagyta negyedik könyvének füllapi bibliográfiájáról, egyenletes fejlődést mutatott a zsenge elbeszélésektől az érdekes novellákon (novellafüzéren) át az igencsak erőteljes kisregényekig (Csillagkerti szonáta, Bordó bicikli).

Teljesítménynövekedése és az egyre nagyobb lélegzetvételű munkák iránti készség egy készülő regényt sejtetett. Ehelyett némi csalódással konstatáltam, hogy a novellák megjelölés szerepel a szimpatikus kiállítású Méz és szurok kötet borítóján. További meglepetést okozott, hogy olyan válogatott novelláskötetet tartok a kezemben, amely nemcsak a legutóbbi könyv óta eltelt idő alatt írt elbeszéléseket tartalmazza, de egészen 1995-ig megy vissza az írások datálásában, azaz egy évtized átfogó bemutatását tűzi ki célul. A négy ciklusba rendezett tizenkilenc darab írás időrendben sorakozik a kötetben: Kutyafuttában (1995-1997); Apám ruhája (1997-2000); Álmodni jó (2001-2002); Méz és szurok (2003-2004).

Nem kevés görcsöt okozott a lineáris olvasás során, hogy a kötetet nyitó korai elbeszélések alig-alig ütik meg az elvárhatóság minimumát, sőt, inkább elmaradnak attól. Novelláknak kevésbé, kidolgozatlan ötleteknek annál inkább nevezhetők a Kutyafuttában (találó cím!) rész szövegei. A többnyire egyes szám első személyben elmondott történetek terjedelmi rövidségük ellenére (vagy éppen ezért) esetlegesek, szárnypróbálgatásnak tűnő kísérletek, amelyek poentírozása sem túl meggyőző. Ha már az első „füzet” szerzőileg elutasíttatott, akkor ezen írások kapcsán sem ártott volna a „kemény kéz”-elve, ha nem a szerzőé, akkor a szerkesztőé. A kötet egészét meghatározó gyenge kezdés eléggé elbizonytalanított a folytatást illetően. De ismét csalódnom kellett, ezúttal pozitívan.

Halász Margit elbeszéléseit eddig is egyfajta látens (gyermeki) naivsággal átitatott mesevilág és szociális érzékenység keveréke jellemezte, legsikerültebb írásai e kettő szerencsés ötvözeteként jelentek meg. Nincs ez máshogy a mostani gyűjtemény kapcsán sem, ezért is nagyon eltalált a Méz és szurok cím, az édes szirup és a fekete ragacs egymásmellettisége, egymásba játszása. Az írónő maga erről így nyilatkozik a hátsó borító ars poeticájában: „Én semmi másról nem szeretek írni, csak esztelennek tűnő vágyakról, gyermeki ábrándokról, titkolt szenvedélyekről és persze a boldogságról. […] Hát valami ilyesmikről szólnak az én történeteim.” Meg másról, főleg a boldogság pillanatnyiságáról, hiányáról, a boldogtalanságról. A történetek jó részének tragikus hangoltságú a mozgatórugója, illetve a végkifejlete. A vágyak, ábrándok, szenvedélyek ideig-óráig működnek, általában csak látszatok, díszletek a valóság színpadán, a mesék romlással, halállal végződnek.

Ez alól kivételt képeznek azok az elbeszélések, ahol a gyermeki nézőpont ártatlan tudatlansága a humoros elbeszélések felé közelít. Főként az Apám ruhája című ciklus darabjai ilyenek. Hol a gyermeki-szülői szerep cseréje (Anyáról fiúra), hol a nemzeti költői szerep imitálása (Egy költő szelleme), hol a narratív hiátus okozta valóság-félreértés (Feri bácsi) szüli a gyermek beszélő és a (magába somolygó) felnőtt olvasó közti nyelvi és értésbeli szintkülönbséget. Ide sorolható még az Álmodni jó ciklus Álomkatona című írása is, ahol egy vágyott tárgy (vásárfia ólomkatona képében) megszerzése, majd annak különlegességének (darutoll van a sisakján) megszűnte (letörik és elveszik) a vágyat magát teszi elérhetetlenné, ugyanakkor visszautal a cím több(let)jelentésűségére. Az „álomkatona” hangzásilag az ólomkatonával játszik egybe, ez nem is kérdéses. A kisfiú az osztálykiránduláson végig a darutollas katona megvételéről álmodozik, tehát a vágyott dolog elérésére is vonatkoztathatjuk a címet, valamint az álom-valóság kettőssége már megelőlegezi a vágy elérésének lehetetlenségét. Hazatérte után a kisfiú anyjának mutatja szerzeményét, az akkor már hiányos süvegű játékot, de az kétségbe vonja, látható bizonyíték híján, a darutollas föveg korábbi létezését („Mondd, nem csak álmodtad te azt a darutollat?”). Így az egész történet hitelessége, mely a kisfiú gondolatait követte nyomon, megkérdőjeleződik. (A címadó novella motívumhálója hasonlóan ígéretes.)

A kötet legjobb darabjai a már említett idilli nyelvi és látásmódbeli mázas szirup alatt rejtező szociális és egyéni problémákat hozza felszínre. Az Álmodni jó című novella hősnőjét szó szerint az álmodozás megtagadása hozza le a földre, amikor a varázsport tartalmazó üvegcsét a zuhanó repülőgépen összetöri, ezzel vágyait, saját élete boldogságát feláldozó anyaként menekül meg a biztonsággal landoló gépről, s folytatja „két lábbal a földön” életét. A szerelmi boldogság megtalálása sem zökkenőmentes, Halász Margit novelláiban általában halál jár a szerelmi fellángolásért. A Thomas Mann-i címmel (és a novellával is) játszó Márió, a varázsló már eleve magába foglalja a végkimenet tragikumát. A rekonstruáló elbeszélő nyelvi és érzelmi félreértések sorozataként beszéli el Gulyásné Vera gyilkossághoz vezető tragédiáját. Az áldozat ez esetben, ahogy a címből kitalálható, Márió. Az időskori szerelem és szerelmi féltés három novellának is témája.

Természetesen mindhárom történet balul üt ki: egy közeljövőbeli öngyilkosság gondolatával (Svanek Bandi patkója), egy elszalasztott lehetőséggel (Égig érő napraforgó), és egy leégetett méhessel (Méz és szurok) zárulnak az elbeszélések. További öngyilkosságokhoz vezet a szerelmi és érzelmi megcsalatás „boldogsága” (A sánta szarvas, Az a bitang nagy fa), miközben bepillantást nyerhetünk a falutársadalom mélyrétegeibe is. Mesés feloldást csak az enyhén retardált falupásztor, Imuka sorsa nyer: „mert úgy látták, hogy Imukát felkapja a szél és repíti árkon-bokron keresztül” – mondanom sem kell, mindez a tehenek szemszögéből látszik így. (Imuka álma)

Felemásra sikerült Halász Margit új kötete. Nem is lehet máshogy, hiszen az lenne a furcsa, ha egy évtized alatt csupa egynemű írásokat hozott volna létre (a minősséggel viszont más a helyzet, az lehetett volna kevésbé hullámzó). Az élőbeszéd modalitásához közelítő elbeszélői hangokra épített novellák fontos észrevételeket közvetítenek, de hatásosságuk eléréséhez további írói erőfeszítések szükségesek. Remélem, ez a kötet átfogó lezárásnak tekinthető, s valami új következik ezután az életmű folytatásaként. Ha nem is regény, de a kötetet záró novellák színvonalát tartó elbeszélések sora. (Tar Sándor szövegeit sem azért szeretjük, mert poétikailag változatosak.)

Az Anyáról fiúra novellában olvasható egy rész, mikor a kisfiú a Harry Pottert olvasva gyerekkönyv megírására biztatja édesanyját. „Azt magyarázza, hogy mindig csak az izgalmat tartsam szem előtt, és akkor tuti, hogy világhírű leszek. Olyat például, hogy „Ez a bokor szép”, le ne merjek írni soha, mert ez a gyerekeket abszolúte nem érdekli.” A szkeptikus anyuka ironikus válasza szerint: „Tényleg, szerintem a Harry a világ csodája. Az első három oldalt én is elolvastam. Az úgy jó, ahogy van. Akkor a maradék másfél-ezer is ilyen lehet, nem?” Halász Margit nem gyerekeknek írja elbeszéléseit, és nem is ír olyanokat, hogy „Ez a bokor szép.”, de azért érdemes lenne szem előtt tartania a szövegbeli kisfiú kívánságát, amit a felnőtt olvasók javarésze is oszt. Ne váljon hasonlóvá a szövegbeli anyukához, a maradék „másfél-ezer” elolvasása hasznos lehet.

Nálam még mindig a szonáta és a bicikli a favorit.

Halász Margit: Méz és szurok (Novellák 1995-2004). Budapest, Noran, 2005.152 old., 1500 Ft