hirdetés

Mi a kotta? – Zenészek könyvespolca

2017. december 6.

Mikulás alkalmából zenészeket kértünk, hogy írjanak aktuális kedvenc könyveikről. Szaloncukornak csizmákba. Balogh Máté, Hó Márton (Hó Márton és a Jégkorszak), Schoblocher Barbara (Blahalouisiana) és Szendrői Csaba (Elefánt) ajánlóit olvashatják.

hirdetés

BALOGH MÁTÉ (zeneszerző)

„Yao: Miért hazudsz?”

Közhely, hogy Krasznahorkai apokaliptikus tájai jelenünk általános lelkületének pontos ábrázolásai.
De igaz.
A Rombolás és bánat az ég alatt tája viszont nem csak metafora – gondolhatnánk. A mai Kína szellemtelen környezete realitás; ahol a csan-buddhizmus gagyi árucikk, a többezer éves konfucionista hagyomány az aktuális hatalom lestrapált kenőolaja lett.
A regény kulcsjelenetében az európai értelmiségi Stein a kínai szellem eltékozlását kéri számon Yaón, a helyi egyetemi tanáron. Krasznahorkai diagnózisa tűpontos. A végtelen Csungkuóban mindenhol büszke szellemi harcosok, akik életüket tették fel a tradíció közönséghez való közvetítésére.
Nem sikerült.
Hollywoodból kölcsönzött sminkben, techno-dobgéppel aláfestett original zenék, Ming-dinasztia korabeli szerzők tollából. A kijáratnál szuveníres bódé, Best of Mao-kötetecske, és persze Li-Taj-Po, egyszerűsített kínai. Brezsnyevre hasonlító, erőltetett mosolyú Buddha-szobrok.
A Yaók persze nem értik, miről van szó: ez a fejlődés, forradalom, „ÚjKína”.
Egy fiatal európai gondolkodó reflexszerű reakciója lehet, hogy legalább egy „kézipoggyásznyi szellemet” exportálni kell. Ezt a választ előzi meg Krasznahorkai vigyázó mutatóujja.
Ki hazudik? Mindenki. Lao-Ce nem egyedül, hanem Arisztotelésszel együtt forogta fényesre sírját. Ahol Krisztus már nem csak ancilla theologiae*, hanem meretrix politices** is; ahol Esterházy csak egy „ballib zsidó”; ahol a Despacito négy akkordja mélyebben hatol a fülekbe, mint Eötvös Péter százezer hangja: onnan a kultúrát exportálni nem, csak átmenteni lehet.

*teológia szolgálóleánya

**politika kurvája – de ezeket inkább latinul

 

 

*

HÓ MÁRTON (Hó Márton és a Jégkorszak)

Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Sokáig gondolkodtam azon, hogy melyik könyvet válasszam. Végignéztem a polcomon, meg az elmúlt kb. 25 évemen, hogy melyek voltak azok a kötetek, amik maradandó változásokat okoztak nekem, és végül Kiss Tibor Noé kötete lett a befutó. Tavaly jelent meg az Inkognitó újrakiadása, és tudom, furcsán hangzik, de hozzám csak most nyáron jutott el ez a kötet, idén júniusban olvastam ki nagyon rövid idő alatt. Azonnal beszippantott, hatása alá vont, és nem is eresztett - egyszerűen olvastatta magát. 
Az egyszerű, szikár és kifejező tőmondatok fogtak meg: annyira könnyen írt egy súlyos témáról, mintha mondjuk egy focista átigazolásáról írt volna prózát. Rövid, lecsupaszított, csak a lényeget megfogalmazó sorok. Mint egy kétperces punkszám: két akkordos, velős, de mégis odacsap, ahova kell, és ott hat, ahol annak hatnia kell. 
Kiss Tibor Noé úgy fogalmazta meg azt, ahogyan egy külvárosi fociimádó srác megtalálja saját testében az idegent, a másik nemet, azt a bizonyos szabad ént, mintha kívülállóként vizsgálná saját magát. Pedig nagyon is benne volt, megélte, megszenvedte azt, ahogy az egyik nemtől eljutott a másik nemig. Vagy ahogyan a fülszöveg fogalmaz: "Hogy hogyan talál egy másik igent".  
Ezekkel a mondatokkal a szerző csoportelsőként jutna ki az irodalmi világbajnokságra : 
"Szoknyában ültem az autóbuszon, kisminkelve, parókában. Mit gondolnának rólam az egykori csapattársaim, az osztálytársaim az általános iskolából és a gimnáziumból. Mit gondolna rólam az apám, és mit gondol rólam az anyám." Egyszerre zavarba ejtő és fájdalmas az az intimitás, ahogy a szerző a lelki fájdalmakról, a szenvedésről, és a magyar társadalom bigottságával való küzdelméről ír. Az Inkognitó valóban egy kivételesen bátor punkpróza, egy klasszikus rock’n’roll attak, és érzelmes ballada is egyben. Én is egy rövid mondattal zárnám: egyszerre a szívben és gyomorban ható nagy mű.

 

 

*

SCHOBLOCHER BARBARA (Blahalouisiana)

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró

Akinek volt már szerencséje részt venni egy disznóvágáson, amit olyan emberek tartanak, akik a város széli panelrengetegben élnek, biztosan átérzi azt a különleges kelet-európai hangulatot, amit csak az itt és a környező országokban élők ismerhetnek pontosan.
Bár a könyvet krimi-bűnügyi regény kategóriában ajánlja nekünk néhány oldal, korántsem erről van szó. Egyszerre két szálon futó rövid történetek, jobban mondva ballada-töredékek követik egymást, amikben a fiktív és igaz események keveredése szórazkotat minket. Közben megjelenik az Ördög, és fontos kérdéseket teszünk fel magunknak. Feri olyan tökéletesen leírja a fáradt posztszocialista világot, hogy az ember elkezdi közelebb érezni magához a nagyszülei gyerekkorát. Már attól függ persze...
A huszas éveiben járó korosztályom már nem ebben nőtt fel, de ha eléggé odafigyelünk még érezhetjük az arcizmainkon, hogy genetikailag úgy alakultak ki, hogy ne mutassák ki azonnal a boldogság jeleit, mert a csalódás nevű szörnyeteg mindig ott leseslkedik valahol.
A közös irodalmi esteknek köszönhetően volt szerencsém nemrég eljutni a pozsonyi nem létező metró végállomásához és a könyv egy pár létező helyszínére. Ezek egyben a titokzatos pozsonyi irodalmárok azon titokzatos listáján is szerepelnek, hogy hol érdemes igazán sört fogyasztani.
Tehát egy utazással egybekötött könyvet szeretnék ajánlani a kedves olvasóknak, és senkit ne riasszon el a hideg csípős idő, mert az méginkább hozzáad a hangulathoz.

 

 

*

SZENDRŐI CSABA (Elefánt)

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Jó, hogy épp most kell ilyen ajánlót írnom, mert most pont túl vagyok a fenti regényen, ami olyannyira meghatározó élmény, hogy azóta nem is igazán volt kedvem mást olvasni, pedig már jó egy hónapja került a kezembe. Az unokatestvérem Németh Lívia ajánlotta. Közben már utána jártam a szerzőnek is, Bourdeaut-nak, aki egy első regényes, harmincas francia fószer, de valamire elég jól ráérzett, mert úgy terjed ez a kis remekmű, mint a tífusz. A regény alapkoncepciója, hogy egy kisfiú naiv/elvarázsolt/tapasztalatlan szemszögéből enged betekintést egy család életébe, ami család élete a kisfiú nélkül is elég varázslatos lenne. Egyrészt van ez az elbeszélői stílus, amit önmagában a koncepció hoz, másrészt a felbukkanó karakterek, az apa és az anya, az ő viszonyuk egymáshoz, és a világhoz, az ő viszonyuk a kisfiúhoz, annyira földöntúli, hogy valahogy az első pillanattól kezdve mosolyogva várod a pofont. Ritkán sikerült bármilyen fegyvernemben szerzőnek olyan érzelmi hullámvasútba ültetni, ahogy Bordeaut tette velem. Szóval aki picit is szereti a meseszerű történeteket, - ami egyébként jelen esetben inkább stilisztikai kérdés, hiszen ha sok helyszín ha nem is hétköznapi de nagyon is valóságba illő,- annak nagyon tetszeni fog. Én filmekben is mindig azokat szerettem leginkább amiben a realizmus és a fantasztikum jó arányérzékkel keveredik. A Faun labirintusa volt ilyen élmény. Ha már film. Egy szó mint száz,a  Merre jársz, Bojangles olyannyira hatott rám, hogy Erik Satie után a következő tetoválásom témája a regényben felbukkanó Mihaszna Kisasszony lesz.

 

 

(Leadkép: Neatorama)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.