Eddigi beszélgetőtársaim szerint az irodalomban tarthatatlan a helyzet, nincs pénz, és nincs koncepció, a kormányzat nem hajlandó arra, hogy az irodalom arányosabb finanszírozását, jobb működtetését átgondolja. Te hogyan látod ezt?
     
     Nehéz kérdés, mert ha ezt egy civil ember hallja, rögtön arra gondol, panaszkodnak valakik, hogy miért nem kapnak állami pénzt azért, amit csinálnak. Az ő üzletük, miért nem nyújtják, amit tudnak, és várják meg, hogy a piac mire értékeli. Mi erre mondhatjuk, hogy lehet, hogy ez igaz, de akkor csinálja mindenki így, kerüljenek a művészet más területei is piaci alapra, ami persze képtelenség, sehol a világon nincs így. Ha meg nem így van, miért csak itt van így, miért nincs máshol is? Ugyanakkor önmagában az nem jelenthet legitimitást, hogy azért, mert más kap, kapjak én is. Végső soron eljutunk egy elvhez, amely az alkotmányban is szerepel, hogy a különböző társadalmi szervezetek ilyen-olyan módon részesülnek a közvagyonból. Van egy általános összefüggésrendszer, azon az alapon működik, hogy az állam, a kormány vagy a közösség úgy dönt, bizonyos dolgokba beavatkozik financiálisan. Nem akarja, hogy bizonyos területeket teljesen a piaci viszonyok uraljanak, mert megéri a köznek közpénzből beavatkozni, mivel az, hogy működjön, fennmaradjon, tevékenykedjen, a köznek fontos. A világon nincs olyan ország, ahol kisebb-nagyobb mértékben - általában nagyobb mértékben - ne történne meg ez. A kultúra részeiben lehet önfenntartó, de egészében nem az, az irodalom sem kivétel. Ha azt nézzük, a kultúrának ez a szegmense mennyi pénzt termel, általa milyen összegek folynak be az államkasszába (például a könyvkiadás esetében), jól látszik, hogy összességében nem adakozásról van szó, hanem a pénzek egy részének visszaforgatásáról. Ezt üzenem azoknak, akik azt mondják, állami pénzre ácsingózunk, és panaszkodunk, hogy nem kapunk.

     Gondolkozzunk, tovább és vegyük szemügyre a kulturális szervezeteket, amelyek az előbb említett köz számára hasznosnak tekintett tevékenységek szakmai hátterét jelentik! Természetesen minden szervezet arra törekszik, hogy minél több pénzt szerezzen. Ennek egyik része a fenntartásra kell, arra, hogy létezzen, tudja fizetni a bérletet, a telefont, a villanyszámlát, az irodai költségeit; a másik része arra, amit csinál. Az az egészséges, ha a fenntartásra külön keretek vannak, és ha a többletpénzhez tervek alapján lehet jutni, amelyek szerint megméretődik, hogy ki mit csinál. Ha fenntartás címszó alatt túl sok pénzt kap valaki (ilyen van, talán nem az irodalomban, hanem más, társadalmi, politikai, civil vagy egyéb szervezetek területén), nem kell csinálnia semmit, akkor is megvan, ami kell. A Szépírók Társasága helyzete nem ilyen, annyi pénzt kap, ami az aktív fenntartáshoz sem elég. Ennél több kell. Minden mást pályázunk. Ha a pályázatokra van elég pénz, és a tevékenységek finanszírozása viszonylag normálisan kezelhető, mert megvannak a módok, helyek, ahol ezeket a pénzeket az ember megnyeri, ha kitalál valamit: az a jó állapot. Ha a szervezet legitimizált és kinyilvánított szándékán belül az ötleteit tervekké formálja és a megvalósításhoz szükséges pénzért folyamodik valahová, és kaphat is elegendőt: akkor minden normális. Amennyiben ettől eltér a gyakorlat, az nem jó. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy csak részben normális, akár a főváros, akár különböző alapítványok, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, önkormányzatok pályázataiból ki lehet gazdálkodni valamit. Mi most egy nagyobb tervet dédelgetünk, az egyik tagunk, Zilahy Péter egy világírótalálkozót szervezne a Szépírók Társasága neve alatt. Én mint elnök segítek neki, és látom, hogyan sikerül (illetve nem sikerül)a pénzeket összegyűjteni. A helyzet nem reménytelen, de nem is könnyű. Nyilvánvalóan könnyebb lenne, ha kapnánk egy nagyobb összeget, és abból gazdálkodnánk.
     Szeretnénk elérni, hogy a költségvetési támogatásunk összegét valamelyest emeljék, hogy azon a szinten tartsuk a működésünket - ezt neveztem az előbb aktívnak - , hogy a pályázatosdi és annak előfeltétele a szakmai élet, valamint az úgynevezett dologi kiadások finanszírozhatóak legyenek. A mi szervezetünk - azt gondoljuk - 160 tagjával és a minőségével talán több pénzt is megérne a köznek, hogy magas szinten tudjunk működni, terveket készíteni, beadni. Én nem figyelem, más szervezetek hogy vannak, és nem is akarom kutatgatni, miért kap valaki többet. Nem törődöm túlságosan vele, mert nem hiszem, hogy nekem jobb lenne, ha valakinek rosszabb lenne.
     
     

A Menyhért Annával készült beszélgetésben elhangzott, hogy újra kéne definiálni magukat az írószervezeteknek. Mire jó ma egy írószervezet? Miért jön létre, mire jó, mi a célja?
     
     Mi '97-ben jöttünk létre. Mindennek története van, és személyes jellege - én így látom, merthogy író vagyok, nem politikus és nem más. A mostani Társaság magja az Írószövetség tagjaként létrehozott '96-97-ben egy Lépcsőházi Társaság nevű csoportot a szövetségen belül. A neve arra utalt, hogy minden fontos gondolat csak később, a lépcsőházban jut az ember eszébe. Szerettünk volna nagyobb változásokat az Írószövetség működésében, ami lehetővé tette volna a kedvünkre való működést, a terveink végrehajtását. Egy idő után úgy ítéltük meg, hogy a szervezet túl nagy, túl merev, nem is nézték jó szemmel, hogy szervezkedünk, hogy valamit mást akarunk. Végül aztán arra gondoltunk, túl nagy teher, hogy egy ekkora szervezetet meg akarjunk változtatni, sokkal jobb - hiszen lehetséges - újat alapítani. A Szépírók Társaságának van egy másik ágon is előzménye. Az Örley Kör. Miért ne csinálhatnánk egy olyan kört, irodalmi társaságot, ami a mienk, átlátható, ami olyan baráti és ennél szélesebb szakmai kört jelent, akiket tisztelünk, akikkel közvetlen kapcsolatban állunk? Ezt kérdeztük magunktól. Egy ilyen társaságnak a működése, kellemesebb hangulatú (művészek esetében ez sem másodlagos) és nagyobb hatásfokú, mert nincsenek fölösleges összecsapások.
     
     Mi tart össze egy írószervezetet azon túl, amiket mondtál? Áll mögötte szellemiség, gondolatiság, ami miatt karakteres lehet egy írószervezet, és ami nem mindegy az érdekképviselet szempontjából sem?
     
     Ez nem gittegylet vagy valamilyen csinált összetartozás. Az írószervezet, amennyiben a szakmai és az írói élet természetes része, amennyiben igény van rá, annyiban létezik. Ha van egy olyan szervezet, amelyben ha bármilyen ötleted, terved van, amit egyedül nem tudnál megvalósítani, megvalósíthatod, az már jó adottság. Hasonló elveken működnek más szervezetek is, leginkább a József Attila Kör, ahol szintén bármilyen tehetséges, okos vagy jó egy író, jobban keresztül tudja vinni a gondolatát, ha azt a JAK mint létező szervezet vállalja. Bizonyos szakmai elképzelések megvalósításához kevés vagy. Ahhoz, hogy otthon írj, nem kell szervezet, de ahhoz, hogy ha kommunikálni akarsz a szakmával valamilyen címszó alatt, vagy ha valamit ki akarsz fejezni, amit többen kéne csinálni, ahhoz kell. Az írószervezet érdekvédelmi szerv is. Különböző szakmai állásfoglalásokban - ide tartozik a díjak odaítélése például - sokkal artikuláltabb az eredmény, ha különféle szervezetek megbízottaiból áll össze az a testület, amely meghozza a döntést. Persze vannak problémák az arányokkal is...
     
     

Sokszor úgy tűnik, mintha egy-egy szervezet azért jönne létre, hogy a saját érdekeit érvényesítse ezekben a döntésekben, például a díjak odaítélésekor bizonyos oldalak - ízlés-, érték-, politikai oldalak akár - erősebbek legyenek...
     
     Ez sem baj. Egyáltalán nem baj, ha valakik rájönnek arra, hogy úgy tudják artikulálni, egyáltalán betenni a véleményüket valamibe, ha szervezetként jelennek meg. Itt inkább az a baj, hogy technikailag nagyon nehéz a helyes arányokat megtartani, mert egynél kevesebb szavazat nincsen. Ha megnézzük, hogy van nagyon kicsi és nagyon nagy szervezet, egy-egy szavazattal hogyan lehetne az arányokat biztosítani? De az igazi probléma az, ha ezek a szervezetek nem tudnak egy szakmai-esztétikai szintben megegyezni, a saját érdekeiket fenntartva, a másikkal együttműködve döntésre jutni. Mert amennyiben bármelyik szervezet úgy érvényesíti magát, hogy elveti ezeket az együttműködési szempontokat, szakmai közös nevezőket: baj van. Az olyan szervezettel nehéz az együttműködés, amelyik úgy érvényesíti a szempontját, hogy az ő embereiből több jusson díjhoz, mert attól ő erősödik, és ezen elvtelen elv jegyében akar kötni kompromisszumot másokkal, a minőséget másodrangú szempontként kezelve. És az eredmény is gyászos. (Ami néha, különböző díjazottak névsorában látható.) Jó lenne a szakmai közös nevezőkben megegyezni, de nyilván, ahol emberek vannak, különböző szakmai elfogultságok, klikk-elképzelések is próbálnak győzedelmeskedni. Ne legyen illúziónk, a világunk ilyen, és a demokrácia is ilyen, ez nem fog megszűnni.
     
     Ha megnézzük, hogy Magyarországon a kultúrára jutó állami pénzekből mennyi fordítódik az irodalomra, azt látja az ember, mintha az írónak és az irodalomnak nem lenne presztízse... vagy kisebb. Erről te mit gondolsz, hogy van ez nálunk?
     
     Vegyünk egy külső szemlélőt, akinek semmi köze az irodalomhoz, csak mondjuk annyi, hogy olvasni se nagyon szeret! Erre azt mondja, itt semmi probléma nincs, hagyjuk, hogy mindenki csinálja, amit tud, és fogja be a száját, ne várjon az állami emlőből tejet!... Ezzel a szemlélettel szembe kell nézni, és a mi lehetőségeink szerint meg kell küzdeni. Ma Magyarországon annak van presztízse, ami népszerű, ami nagy bevételt hoz. És az író tekintélye kettéválik. Azt nézik, hogy milyen díjakat kapott, "mit ért el", az, hogy mit ír, másodlagos.
     
     

Ha megírsz négy vagy öt éven át egy regényt, ezért 150-200-300 ezer forintos tiszteletdíjat kapsz, arányaiban kisebb fajsúlyú honoráriumot, mint egy más művészeti ágban, a kultúra néhány egyéb területén alkotó ember, nem is beszélve az egészen más szférákról... Kalász Márton úgy fogalmazott: az író vasárnapi íróvá vált...
     
     Nem tudom, hogy a kultúra más területein működők, például egy képzőművész hogyan érvényesíti az árakat. Amennyire képzőművész barátaimtól tudom, ott se nagyon könnyű a helyzet a többség számára, mint ahogy az írók között is vannak az átlagnál sokkal előnyösebb helyzetűek. Magyarország kis piac, és ez leginkább az irodalomban érvényesül, hisz mint nyelvi piac, zártabb. És ha hozzászámítjuk, hogy nem nyílt még annyira sem ki ez a piac, hogy a környező országokban lévő magyar nyelvterületeket is bekapcsolják, még nehezebb a helyzet. Ha a kiadó ma Budapesten kikalkulálja, hogy hány példányban ad ki egy könyvet, csak a 93 ezer négyzetméterre és a 10 millió emberre kalkulál. Több mint egy évtized elmúlt a kapitalizmus őrületében, és itt semmi változás? Nem lehet, hogy Erdélybe, Szlovákiába, de még Cleevelandbe is jussanak könyvek, vagyis nem 10, hanem 15 millióra gondoljon? Úgy látszik, ennek kialakítani az üzleti infrastruktúráját nehéz vagy nem éri meg. A piac nagysága, a kis nyelvi piac az olyan íróknak - és ezek vannak többen -, akik ilyen-olyan okokból nem tudnak kitörni külföldi piacokra, ezt a sorsot szabta. Lehet és kell is különböző módokon beavatkozni, mert a művészeti alkotás a leginkább olyan termék, amelyet adott helyen és időben nem ismer el a piac, a köznek mégis komoly érték. A világ sok országában a tömegkultúra által behozott összegekből egy részt visszaforgatnak szakmailag megalapozott vélemények alapján olyan helyekre, amelyek piacilag nem tudnának megélni, de a köz szempontjából mégis fontos, hogy legyenek. A filmgyártás a legjobb, a legkirívóbb példa erre. Az irodalomhoz képest viszonylag nagy pénzeket forgatnak vissza, de ha azt vesszük, hogy a filmforgalmazásból mennyi pénz folyik be, a tömegfilmekből mennyit forgatnak vissza - lásd amerikai filmek -, más a mérleg.
     
     Más léptékű a bevétel, mint a könyvkiadásnál...
     
     Évente elhangzanak számok, főleg a Könyvhéten. Nagy számok ezek a könyv esetében is. És növekvő számok. Ezekre lehet hivatkozni. Az a teendő, hogy az ezen a területen dolgozó emberek fogjanak össze, próbáljanak meg jobban kommunikálni a társadalommal erről a kérdésről, hogy az emberek jobban megértsék, hogy 1. nem arról van szó, hogy állami pénzből akarnak emberek illetéktelenül megélni, 2. a társadalomnak meg kell értenie, hogy olyan valamiről van szó, ami jó, ha van, és ami a piaci viszonyok miatt nem tartja el magát, a piaca másrészt azonban behozza a pénzt, tehát nem adásról van szó, hanem bizonyos összegek visszaforgatásáról. Ezt sokkal erősebben, hatásosabban kellene kommunikálni, mert nem mindegy, milyen hatás éri a politikai, pénzügyi döntéshozókat. Ennek az egyik módja, hogy te most csinálod ezt a beszélgetést velem, és még sok más forma van. Egyszerű, célszerű, tárgyilagos egyeztetéseket kellene tartani a teendőkről. És beindítani a dolgot. Én azt tartom jónak, ha erről a kérdésről nem panaszkodásszerűen van szó. Olyan emberekkel szeretek erről beszélgetni, akik szerint szintén az a cél, hogy az emberek, megértsék, miről van szó. A kérdést úgy kell felvetni, hogy egy közösségnek mi éri meg, miből mi lesz, mennyit ad, mennyit kap, mit ad érte, és akik ezt a mérleget elkészítik neki, úgy kommunikáljanak vele, hogy tényleg lehessen érteni, lehessen róla helyesen gondolkodni.
     
     

Miből és hogyan él ma egy író? A saját szakmájában egzisztenciálisan milyen sanszai vannak?
     
     Úgy tudom, az írók jelentős része az ország átlag lakosságával azonos szinten vagy annak alatta él. Sokkal több az olyan író, aki az átlagnál alacsonyabb szinten él, mint aki az átlagon vagy annál jobban... Különféle életmódok vannak.: Van, aki máshol csinált magának vagyont, van, aki polgári vagy irodalmi állást tart fönn. Nyilván a vagyon a kellemesebb. Az állás nem kényelmes, mert egy napi munkaviszonyt összeegyeztetni az írással, pláne, ha az illető komoly, elmélyült munkát akar folytatni, nem könnyű. Van, aki megpróbál különböző rokon tevékenységekkel, filmírással, reklámfilmmel, szövegírással foglalkozni, vannak - ilyenek vannak többen -, akik megpróbálják ezzel párhuzamosan az igényeiket csökkenteni, hogy az idejüket olyan munkára fordítsák, amire szeretnék. Ehhez próbálják segítségül hívni az állam és az alapítványok ösztöndíjait, díjait. És van egy réteg, akinek a helyzete olyan, hogy íróként is jó, és még el is tartja a példányszám, megél a piacon, például mert ő kijutott külföldre is, a nagyobb piac mellé még több díjat is kaphat. Ezekből van a legkevesebb.
     
     Te mint a Szépírók Társaságának elnöke mit szeretnél elérni, hogy képzeled a munkádat?
     
     Szeretném ennek a társaságnak a működését biztosítani, és biztosítani a lehetőséget, hogy ha valamit kitalál egy tagunk, vagy közösen kitalálunk, meg tudjuk valósítani különböző pályázatok útján. Szeretném, ha a szakmai érdekvédelem az együttműködés révén működne. Úgy képzelem, most olyan kemény a helyzet, hogy a különféle jó és minőségi szervezeteknek közös céllal kell együttműködniük. Az olyanokkal, akik kifejezetten klikkszellemben és nem minőségi megfontolások alapján vesznek részt a közös ügyben, nehezebb lesz, de meg kell próbálni. Szeretném hozzásegíteni a körünket és a szakmát ahhoz, hogy úgy kommunikáljunk, hogy ami eljut az emberekhez, a körülményeket javítsa, mert az, amit a közvéleményben ki tudunk váltani, mindenképpen hat azokra, akikkel kapcsolatban állunk, nemcsak az államra gondolok, hanem a magántőkére is. A Szépírók díját évek óta magántőkéből finanszírozzuk, megfelelő kommunikációval remélhetőleg az együttműködés tovább fog fejlődni. És szeretném elérni, hogy a tagjaink úgy érezzék, jó, hogy van a Szépírók Társasága.